Hegedős Károly harctéri emlékei – 42. rész
A leszerelni vágyó katonákkal tömött hajó útja rövidnek ígérkezik: Károly különösen örül, hogy egy régi ismerőssel, egykori diáktársával találkozik, akinek személye nemcsak a nosztalgikus múltat, hanem a békét és a reményteljes építész-jövőt is felvillantja számára. A rövid spliti kikötés után azonban nehéz napok várnak rájuk: megfeneklenek egy zátonyon, ráadásul a szűkös élelmiszer- és kávékészletek miatt farkastörvények kezdenek kialakulni a hajón. A hullámzó szerencsének köszönhetően végül sikerül Fiumébe érniük, ahol olasz hadifoglyokká nyilvánítják őket: azonban mivel minden szervezetlen és összeomlóban van, Károly többéves háborús kalandja végül prózai módon, egy Mezőberénybe szóló, félárú katonai vonatjeggyel, majd nagyváradi leszereléssel ér véget…























A tábori egészségügyi ellátási láncban a tábori kórházak feladata volt, hogy az első kórház jellegű ellátást nyújtsák a sebesülteknek. A hadosztály egészségügyi intézetekben, illetve a dandár-, ezred- és zászlóalj-kötözőhelyeken csak annyira látták el a betegeket, hogy azok továbbszállíthatóak legyenek a tábori kórházak felé.
A Raguzában rekedt katonák élete egyre bizonytalanabbá válik, ráadásul újabb és újabb elcsigázott alakulatok érkeznek a városba, hogy megadják magukat. Károly – nagymamája bölcs előrelátásának köszönhetően – ugyan a vésztartaléknak szánt ezüstpénzei révén tud élelmet vásárolni, de e forrás kezd kiapadni, így akvarelljei eladására kényszerül. A növekvő létszámú leszerelő ellátására nincsenek felkészülve a Dalmácia elszakadásának lázában élő városi hatóságok: végül hajót bocsátanak a katonák rendelkezésére, hogy Fiumébe utazzanak…
A
Károly albániai lovas kalandja után sem szűnnek meg a megpróbáltatások. A visszavonulás közben lázas lesz: kiderül, hogy maláriát kapott, a megfelelő kezeléshez pedig gyorsan kórházba kell kerülnie. Drótkötélpályán jut Durazzóba, majd – egy békéscsabai ismerős orvos révén – hajón a raguzai császári és királyi hadikórházba. Az ellátás egyre rosszabb, kiderül, hogy a rüh is kínozza, az igazi nyugtalanságot azonban az október végén a fővárosból kapott hírek okozzák: kitört a forradalom. A tisztek súlyos döntés előtt állnak: milyen álláspontot képviseljenek nemzetiségük és politikai nézeteik szerint az új államjogi helyzetben?
A rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum (Gemersko-malohontské múzeum v Rimavskej Sobote) 2021 áprilisában különleges könyvvel gyarapította a Nagy Háború százéves évfordulójára kiadott visszaemlékezések sorozatát. Dr. Kerényi Éva muzeológus a két világháború között Rimaszombatban élt Haynik Géza (1885–?) tisztviselő, újságíró három füzetben megírt korabeli naplószerű jegyzeteit nemcsak oldalanként lefényképezve, hanem szövegét megformázva két nyelven, magyar és szlovák változatban jelentette meg.
A borgnanói napok után új kaland következik Károly számára: vasúttal, csodás tájakon keresztül jut el Cattaróba, majd Cetinjén át Scutariba. A balkáni utcák egzotikus élménnyel szolgálnak számára, a front mögötti hátország szervezetlensége azonban már nem kellemes. Nemcsak a nagy hőség és a malária okoz nehézséget, hanem az információhiány és a teljesen motiválatlan bajtársak viselkedése is, ami egy elveszített háború előérzetét kelti… A sokat tapasztalt hadnagy egy sietős visszavonulás során szolgálatának legnagyobb lovas kalandjába keveredik, ami kis híján az életébe kerül…
Karsai András egykori budapesti 29-es ezredbeli tartalékos honvéd 1886. szeptember 14-én látta meg a napvilágot Pándon, Karsai Sándor földműves és Demény Mária fiaként. Már négygyermekes édesapa volt, amikor a háború kitörésekor bevonultatták. 1915 nyarán fogságba esett. Valószínűleg 1918 végén tért haza, 1919 tavaszán kapta meg a leszerelésről szóló igazolást. Hagyatékában általa és neki írt tábori lapok és katonai dokumentumok maradtak fenn. Ezekkel szeretném megismertetni az érdeklődőket.
A borgnanói tábori pótütegnél a mindennapok még reménytelenebbnek tűnnek, mint amilyenek a lugosiak voltak. A tiszteknek megfelelő felszerelés híján kellene kiképezniük az egyre idősebb és gyengébb emberanyagot. Az unalmas életet csak a rendszeres borozás teszi elfogadhatóvá a tiszti kantinban. Hírek jönnek egy esetleges átfogó támadásról: mivel Károly nem akar harmadszorra is a frontra kerülni, jelentkezik a súlyos tiszthiánnyal küzdő albán frontra. Előtte azonban meglátogatja a két évvel korábban feladott frontszakaszt a Monte San Michelén, ahol a harcok emlékére az ellenség időközben emlékkövet állított…
Érdeklődéssel olvastam 


















Legutóbbi kommentek