Hegedős Károly harctéri emlékei – 40. rész

Károly albániai lovas kalandja után sem szűnnek meg a megpróbáltatások. A visszavonulás közben lázas lesz: kiderül, hogy maláriát kapott, a megfelelő kezeléshez pedig gyorsan kórházba kell kerülnie. Drótkötélpályán jut Durazzóba, majd – egy békéscsabai ismerős orvos révén – hajón a raguzai császári és királyi hadikórházba. Az ellátás egyre rosszabb, kiderül, hogy a rüh is kínozza, az igazi nyugtalanságot azonban az október végén a fővárosból kapott hírek okozzák: kitört a forradalom. A tisztek súlyos döntés előtt állnak: milyen álláspontot képviseljenek nemzetiségük és politikai nézeteik szerint az új államjogi helyzetben?

Nagyot szökött fel az ázsióm az ütegnél, hogy ezt a „használhatatlan” lovat így belovagoltam egy nap alatt. Azóta is sokat törtem rajta a fejemet, Bélával is sokat tanakodtunk otthon Berényben, mi történt ezzel a lóval akkor az eséskor, hogy utána olyan lett, mint a kezes bárány, a legengedelmesebb hátasló! Megijedt a ló, talán bizony azt súgta neki az ösztöne, hogy én dobtam le a patak-mederbe, mert nem engedelmeskedett! Vagy a fejét üthette meg, helyrezökkent az ötödik kereke?

Lelágereztünk. Mire a lefekvéshez kerültem, megtudtam, hogy ez bizony egy nagy visszavonulás, talán egész Albániát kiürítjük, mert a velünk szomszédos bolgár front felbomlott és a bolgár hadsereg felbomlott kötelékei terv nélkül, fejetlenül özönlenek haza Bulgáriába!

Bizony ez „rückzug” a javából. Az élelmezésünkre kellett gondolni, mert ki tudja, hol fassolhatunk élelmet, az összes élelmiszerraktárakat gyújtják fel sorjában. Úgy tűnik, hogy a mi visszavonulásunk is kezd fejetlenné válni!

Még az éjjel tovább vonultunk Kavaja irányában. Kavaja már nincsen messze Durazzótól, s Durazzót, a tengert akartuk elérni. Kavajában rajzoltam az utolsó vázlataimat; pár órai pihenőnk volt ott. A lakosság körülvett bennünket és könyörgött mindegyik egy kis kenyérért!

Kenyér! Mit jelent, ha nincs, vagy ha rossz! A mi kenyerünk itt Albániában az ütegnél már olyan rossz volt, hogy mállott széjjel, korpa és törek volt benne, szalmatörek, talán azért, hogy összetartsa az egészet. Csajkába öntötték a kenyeret, úgy morzsolódott széjjel; ehetetlen volt!

Egy szép kis albán lány könyörög nekem: egy kis kenyeret! Volt bőven, mert én már nem tudtam enni ezt a kenyeret. A legényem adott neki egy kis serclit, jóformán kenyérhéj volt, mert a bele kiporlott belőle. Midilinek hívják, azt mondta, s amikor a kezében volt a kenyér, földöntúli mosoly ült ki az arcára! Szerettem volna most nagy festőművész lenni, hogy lefesthettem volna Midilit. Így csak pár vonás, s egy-két aquarell-folt örökítette meg szegénykét a vázlatfüzetemben, de ha én ezt a kis vázlatot megnézem, mindig magam előtt látok egy tökéletesen boldog embert, akit egy falat kenyér tett boldoggá.

Azután egy bivalyos kordét is lerajzoltam. Érdekes volt az óriási, deszkából összeeszkábált kordékerekük. A bivaly az itt is bivaly.

Aznap késő – sötét estig meneteltünk. Alig láttunk már, de a szúnyogok miatt sátrat verettünk.
– Hová készítsem a hdgy. úr sátrát – kérdi a legényem?
– Okvetlen dombos helyre, netán eső lenne az éjjel, alám ne folyjon! – válaszoltam neki.

Tényleg jó dombos helyre vert sátrat nekem a legényem. Egy kicsit bűzlött a környék, de azért jól aludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy egy szalmával letakart dög tetején alszom. Elhullott ló teteme volt a szalma alatt, ettől volt a domb, amit a legényem a sötétben kitapogatott! Sebaj, indultunk tovább. Már láttuk a balkéz felől a tengert, itt lapályos az ország, mocsaras is a tenger felé.

Egyszer csak a tenger felől egy repülőgépet veszünk észre. Olasz gép – ismerik fel páran, elkezdünk kapkodni fegyver után, de a gép elibünk kerül, egész mélyre leereszkedik és az utat, amin haladtunk, végiggépfegyverezi. Isteni csoda, hogy senki, még egy ló sem sebesült meg!

Mentünk tovább. Délután kezdett a hőség szörnyű terhemre esni. Amikor egy kisebb folyóhoz értünk, nem volt rajta híd! Hogy megyünk rajta át? Persze, megint én mentem előre gázlót keresni. A kis folyó meglehetősen sebes volt, s elkövettem azt a hibát, hogy lenéztem a vízre a ló hátáról! Keresztben a víz sodrával elszédül az ember, ha a vizet nézi! Én is elszédültem, a ló is, alig tudtunk kivergődni a túlsó oldalra.

Estefelé annyira szédelegtem már, hogy alig vártam, hogy lelágerezzünk valahol, rögtön lefeküdtem. Először hőség gyötört, de ez rövidesen elmúlt. Fázni kezdtem, majd a fogam úgy vacogott, hogy kézzel meg kellett fogni a számat, hogy meg ne harapjam a nyelvemet. Azután újra a nagy hevülés, de most már éreztem, hogy ez nem a hőségtől van; nagy láz kezdett gyötörni.

Az önkéntes megmérte a lázamat: 40,5 °C!

Megkaptam a maláriát. Az önkéntes jelentette Krautsacknak, hogy malária-rohamom van. Chinint vettem be, s reggelre a láz elmúlt, de nem tudtam a lábamra állani, olyan gyenge voltam. Egy félig kiürült Verpflegswagen tetejére tettek, s útközben érdeklődtek, hol lehetne engem kórházba leadni?

A legközelebbi kórház Durrazzóban volt. Durazzóig még hosszú az út, de az élelmes önkéntes kisütötte, hogy már nincsen messze a Drahtseilbahn-állomás, ami az állomástól nyílegyenes irányban vezet Durazzóba. Majd azon továbbítanak.

Tényleg így történt. Megközelítettük a drótkötélpálya-állomást a szekérrel, amin én mentem a Feldtragéra fektetve. A legényem és a bagázsiám már át volt rakva ugyanerre a szekérre. Az üteg ment tovább, az én szekeremet az önkéntes a kötélpálya-állomáshoz vezette, s szóba állt az ottani parancsnokkal.

Nagy bála szénát szállított éppen minden csille Durazzóba a kikötőbe. A parancsnok adott két csillét, az elsőre feltettek engem; éppen olyan nagy volt, amilyen hosszú a feldtrage – a másikra felült a legényem a ládámmal, a bagázsiámmal.

Kaptam hideg feketekávét – a szomjúság borzasztóan gyötört – és délelőtt 10 óra körül elindították az én két csillémet.

Eleinte gyönyörködtem fekve az alattam mélyen elterülő síkságban. Messze mögöttem – a kiáltását nem értettem, olyan messze – jött utánam a második csille a legényemmel. Ahogy utazom már vagy másfél órája, alattam nádas-mocsaras, tocsogóssá lett a táj! Engem még oda sem kötöztek ezek a feldtragéhoz, vagy a csilléhez! Mi lenne, ha itt leszédülnék és leesnék ilyen szörnyű magasságból? Még ma is borzadva gondolok reá, mert ahogy erre gondoltam ott fenn a levegőben úszva, nagyon megszédültem. Behunytam a szememet. Uram Isten, most segíts meg, hogy elérjem a kórházat minden baj nélkül!

Megsegített az Isten! Megérkezett a csillém a durrazzói állomáshoz, ahol a kötélpálya kezelő legénységnek mindennapos, megszokott dolog volt az, hogy sebesülteket, betegeket hoz egy–egy csille.

Levettek a csilléről és csomagostól, legényestől egy barakk-kórházba vittek. Ott letettek egy ágyra, s az orvos nemsokára megérkezett. Az orvosban – csodák is vannak még? – ismerőst fedeztem fel. A csabai gimnáziumban Torkos Kucival egy osztályba járt egy nagyon komoly, jó tanuló zsidó fiú, Rosenthalnak hívták, az apjának nagy ruhakereskedése volt a Fő téren, Csabán. Ez a Rosenthal fiú volt az orvos, főorvosi rangban. Megismertem, ő is megismert engem, emlékezett a karikatúráim után a nevemre is, arcomra is.

– No, majd megvizsgállak azonnal tüzetesen, kezdette tapogatni a lágyékomat, közben érdeklődött, hogy mi volt, nagy hideglelés, utána magas láz? A léped nagyon meg van dagadva, biztosan malária ez, holnapra megmondom. Vérvizsgálatra vért vett tőlem.

Aznap is, másnap is jól éreztem magamat, de azért feküdtem, gyenge voltam kissé. Rosenthal jött másnap az ágyamhoz: – Maláriád van, de hála Istennek „tertiana” (harmadnapos hideglelés!), ezt ki tudjuk kúrálni – mondta, s egy deci rumot mindjárt belém forszírozott. Chininre fogtak.

Tegnap ment egy hajó Fiumébe, erről már lemaradtál, mondta másnap Rosenthal, de holnapután reggel újra indul hajó, azzal tovább küldelek, a fene tudja, mi lesz még itt, bizonytalannak látom a helyzetet, nagy visszavonulás van – ugye?

Hát igen, az albán front özönlik vissza Durazzo felé! Aznap a legényem panaszkodott, ő is szédül, fáj a feje, nem tudja, mi van vele! Te, csak beteg ne légy most – mondom neki–, pakolj össze mindent, holnap megyünk haza hajóval.

Úgy is volt. Korán reggel két szanitéc jött értem, feltett egy feldtragéra és elrohant velem. Várjanak, a fenébe is, hol a legényem, hol a bagázsiám?

Az ágyam mellett összecsomagolt kis necessairemet feltették a lábam mellé a hordágyra. A legény tudja, hogy indul a hajó, majd felhozza ő a csomagokat – nyugtatott meg a két szanitéc s sietve elvittek a kikötőbe, onnan meg fel egy nagy hajóra. Eredetileg teherszállító hajó lehetett, mert kabinok nem voltak, így azután kértem, vigyenek fel a fedélzetre. Felvittek.

Indulásra csengetett a hajó! Az Istenért, hol a bagázsiám, hol a legényem? – Biztosan itt van a hajón, valahol, majd megleli a hdgy. urat, mire ki kell szállani – nyugtattak meg!

Én azért nem nyugodtam meg. Le akartam szállani a hajóról: a legényem, a bagázsiám nélkül nem megyek! Nem engedtek leszállni, a hajóhidat már bevonták, a hajó kürtölt egy nagyot és elindult. Nagyon aggódtam a poggyászom miatt. Magammal csak a kis necessairem, meg az uhlankám volt, a fejem alatt. Más mindenem a nagy ládámban, két pár kitűnő csizma, minden ruhám, fehérneműm, – még szerencse, hogy fényképezőgép nem volt velem –, azon kívül sok apróság, vásárolt albán holmi, no, meg a gitárom is!

Már volt jártányi erőm, tűvé tettem az egész hajót, a legényemnek se híre, se hamva! Estefelé megérkeztünk Raguzába. A kikötőből teher-, illetőleg betegszállító autóval vittek be a kórházba.

A Császári és királyi tartalékkórház Ragusában
(Rajz az emlékiratból)

„K.u.K. Reservespital No 1.” állt egy elég modern épület homlokzatán a hevenyészett felírás. Itt megállt az autó, mi voltunk már vagy 10–15 en tisztek, leszálltunk, akik tudtunk, hordágyon levették a súlyos betegeket.

Raguza általában a meredek tengerparton épült. A mi kórházunk is – eredetileg egy tengerparti luxusszálló – a meredek tengerparton épült úgy, hogy az országútról bejövet mi a kórház II. és III. emelete közötti lépcsőházi pihenőre érkeztünk meg. Itt nagy, üres kórtermek vártak reánk. Az ürességet a berendezésre értem, mert a III. emeleten, ahol a nekünk kijelölt kórterem volt, már ágyak nem voltak, csak szalmazsákok a földön. Ide pakolóztunk le, s mindenki egy–egy ágyat foglalt le magának a földön. Általában rend és tisztaság volt a szobákban, a folyosón, mindenütt.

Az alsóbb emeleteken rendes ágyak is voltak – amint azt korábban berendezvén, a III. emeletre már nem jutott berendezés.

Én az ablak mellett választottam fekvőhelyet, mellettem egy tiroli osztrák bakazászlós – néptanító civilben – ütött tanyát. Ezek fel voltak szerelve mindennel, kulacsuk, csajkájuk, evőeszközük is volt, nekem semmi holmim a necessairemen kívül. A legényem és a poggyászom végleg odaveszett!

Egy tartalék ingem és 2–3 pár zoknim volt a necessaireben, meg mosdószerszám, egy törülköző. Hálóingem is volt.

Rendes jó vacsorát – sültet garnírunggal, rizzsel – kaptunk, de a bakazászlós zúgolódott! Gib doch mehr zum Essen „Karl”! Das ist doch ein nicht für ein K.u.K. Fähnrich in der Reserve! Károly királyt per „Karl” szidta mindenért, mert neki semmi sem volt elég jó, elég sok és elég finom! „Minél koszosabb valaki, annál jobban vakaródzik” – jutott az eszembe szegény Mamus mondása. Ez a vacak kis tiroli néptanító tudta enni otthon évszámra a „polentát” (puliszka!), most itt nem jó neki a borjúsült rizs-garnírunggal! A forradalom „egyik” oka az is volt: a háború sok embernek emelte az életszintjét, rossz kis tiroli tanítóból „Herr Fähnrich” lett, aki kapta a zászlósi fizetését is, meg otthon a tanítóit is; dupla jövedelem, tizedrész munka! Demoralizál!

Másnap megvizsgáltak és chinin-kúrát rendelt el az orvos. Több rohamom nem volt, s jól éreztem magamat. Fent járó beteg lévén, délelőtt – vizit után – 10-től kimehettem a városba sétálni!

Gyönyörű őszi napfényben úszott Raguza az egész ott tartózkodásom alatt. Valamikor október közepén kerültem a városba, s talán november végén jöttem el onnan. Raguza egy kis múzeum, volt mit bámulnom benne. A korai renaissance eredeti alkotásai mind csaknem sértetlenek és ma is használatban lévő épületek benne. A „palazzo retorio”, a városháza Michelozzi alkotása. Megkapott, mint építészt, de mint piktort is Raguza. Minden utcasarka egy bájos aquarell-téma, persze, a régi része. Öblös bolthajlás alatt öreg–öreg boltok, ócskaságot, limlomot árulgatnak benne. A zegzugos le–fel kőlépcsőfokok a járdán, a sok faragott kő kapubálvány, küszöb, minden régi kultúr-időkről mesél, a „Fontana antiqua” kút, a városkapu és városfal, mintha a középkorról szóló szép könyv meséje kelne életre.

 1918 novemberében készült fotó a Palazzo dei Rettoriról
(Fénykép az emlékiratból)

Német, pláne magyar újságok ritkán kerülnek ide, a lakosság nem olasz, hanem dalmata, délszláv nép, a nyelvéből egy kukkot sem értek. Az üzletekben németül valahogy el lehet boldogulni. Napról napra járom a várost, s szaporodnak szépen a vázlataim, az aquarelljeim. Ez lesz – gondoltam – a harctéri vázlataim clon-ja, ha majd megőrzöm és sok év után előveszem nézegetni. Októberi gázsit már nem kaptam, alig van pénzem, nagyon be kell osztani, pedig de jó volna beülni egy–egy kis vendégfogadóba, jó enni- és innivaló van benne. Kitűnő dalmát vörösbort mérnek itt, nem a borgnanói lőre, ez orvosság, amióta maláriám van!

De a pénzem rohamosan fogy. Pedig kenyeret is kellene venni, a kórházban alig kapunk kenyeret. A nagymama ezüst– és aranypénzei? Hol vannak? Elveszett a bagázsiámmal együtt? Kipakolom a necessairemet teljesen, keresem, kutatom az ezüstpénzes zacskót, nekem úgy rémlik, ide tettem valamikor, talán még Berényben, hogy kéznél legyen! Tényleg, itt van! Egy üres kalodontos dobozba belenyomva megtaláltam. Kinyitottam, volt vagy 40–50 különböző ezüstpénz benne. Arany nem volt, erre rosszul emlékezett Nagymama, vagy kilopta belőle a legényem!

Mária Terézia-tallér, húszas, régi osztrák pénzek Lipóttal, egypár francia pénz XV. Lajossal stb. Hogy értékesítsem? Kivettem belőle 6 db-ot és elmentem a vendégfogadóba. Mutatom a pincérnek, adnak-e érte valamit? Adnak. Egy Mária Terézia tallérért ad egy jó vacsorát, egy liter vörösbort meg egy kenyeret!

Hát jól van, áll az alku – mondom. Igazán kitűnő vacsorát kaptam (utólag még a kórházi vacsorát is megettem) de elhatároztam, hogy jobban fogom értékesíteni a többit.

Bélának már egy hete táviratoztam, hogy küldjön pénzt azonnal Raguzába, Reservespital No.1. Lt. Hegedős címre. A pénz még mindig nem érkezett meg, pedig furcsa világ kezdődött október végén!

Azt mondták, gázsit a kórház nem fizet. A koszt tényleg oly kevés kezdett lenni, hogy a tiroli zászlós panasza már-már indokolt volt.

Négyszínű dalmát zászlókat tűztek ki a házak falára. Az én testem kezdett apró piros pontokkal megtelni, ami nagyon viszketett. Az orvos már nem jött be a szobánkba vizitre, ezért felkerestem a maródi szobai rendelőjében. Nagyon féltem, csak nem kaptam vérbajt (?) valahol? Hiszen utoljára talán szeptember elején Pesten láttam közelről nőt! Ennyi ideig lappangott volna?

Az orvos megnézi a piros pontokat, s azt mondja: Oh, Sie haben doch Krätze!

Krätze – krätze – töprengtem és megijedtem. Az orvos felírt egy receptet. Az ápolónőnek átadtam. A tiroli zászlóst kérdeztem, was ist denn dass „Krätze”? Végre megmagyarázta: Rühes lettem!

Eszembe jutott a rückzug alatti döglött ló, amelyiken szalma volt, s azon én aludtam. A rühes állatot, ha elhullott, meg szokták volt égetni. Úgy látszik, már ezt a lovat elő is készítették ott a megégetésre, de közben elmaradt, ott hagyták, s én rajta aludtam. Biztosan itt kaptam!

Az ápolónő egy szörnyű piszkos inget és gatyát hozott nekem. Vessek le magamról mindent! Szégyelltem magamat előtte, de nem volt mit tenni. Levetkőztem meztelenre. Az ápolónő erre egy éktelen büdös szürke kenőcsöt vett elő és bekent vele a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. Jó erősen! Rám adta a gatyát, inget, azzal elment!

Na ja, das wird [die] Kur erledigt! – mondta a tiroli, még kétszer beken, azután megfürdet és meggyógyultál!

Így is történt, mindössze a fürdésnek volt egy kellemetlen mellékzöngéje. Harmadnap az ápolónő intett nekem délután: menjek vele. Levitt a lépcsőházban a földszintre. Ott állott egy kádban meleg víz, egy darab szappannal. Szálljak bele, fürödjek meg jól. Elvett tőlem inget-gatyát, s én beszálltam a meleg vízbe. Érthetetlen volt ugyan előttem, miért kellett ezt a kádat pont a lépcsőházban felállíttatni, s nekem itt fürödni, a kórház országútján, ahol állandóan jönnek-mennek a tisztek, legénység, személyzet, mindenki.

Mit volt mit tennem, nekifogtam, s a szappannal alaposan lemostam a szürke kenőcsöt. A piros pontok eltűntek, tényleg meggyógyultam!

Már megfürödtem jó ideje, az ápolónő még mindig nem jött. Esteledett, reám sötétedett a lépcsőház, s a vizem kihűlt, fázni kezdtem benne. Hát mi a fene lesz már velem? Sehol egy lélek, úgy elnéptelenedett a lépcsőház! Kiabáljak? Mit tegyek? Egy jó óra múlva jött arra egy bakahadnagy, azzal üzentettem, hozzanak nekem legalább egy lepedőt, hogy bemehessek a kórterembe!

Végre előkerült az ápolónő egy lepedővel. Másnap, amikor a városba kimentem, feltűnően megszaporodott a négyszínű szláv zászló és a „Fontana antiqua” melletti városkapunál nem osztrák–magyar katona, hanem egy civil ruhás, nemzeti karszalagos suhancot láttam.

Kitört a forradalom – mondták az ismerős tiszttársaim. Bécsben, Pesten forradalom van, Károly király állítólag Magyarországon van!

Mit jelent ez? Teljesen tájékozatlan voltam mindenről, csak sejtettem, hogy ez nem lehet a legrózsásabb helyzet, hiszen ha forradalom van, az ellenség kardcsapás nélkül vonul be az országba!

Ebéd után egy izgatott, zöld parolis cseh főhadnagy jött be a kórtermünkbe, s felszólított bennünket, hogy „nemzetiségek szerint” összegyűlve tanácskozzunk és azután közös gyűlésre jöjjünk össze, vajon bizalmat szavazunk-e
1.) A Habsburg dinasztiának
2.) Az Osztrák–Magyar Monarchiának, s ha nem, milyen magatartást kívánunk tanúsítani?

Értetlenül álltunk, s körülnéztem, van-e itt kívülem magyar tiszt?

Felfedeztem még vagy kettőt. Ezek bejöttek a mi kórtermünkbe, s azt ajánlották, beszéljük meg az előállt helyzetet a cseh főhadnagy felhívása szerint. A kettő közül az egyik magyar, valami Adorján nevű hosszú vékony, göndör hajú fekete zsidófiú volt – zászlós, a másik pedig egy ezredorvos, akit eddig sohasem láttam.

Én teljesen tájékozatlan vagyok – mondtam – tulajdonképpen mi igaz ebből, Pesten forradalom van? Az ezredorvos előadta, hogy tegnap jött egy honvédbaka zászlós Fiuméből, az meséli, hogy Pesten forradalom van, kikiáltották a köztársaságot, gróf Károlyi Mihály a köztársaság elnöke. A köztársaság detronizálta Károly királyt, aki tényleg, Magyarországon, Debrecenben volt és elmenekült. Most mi milyen álláspontot foglalunk el?
– Mendemondákra én nem vagyok hajlandó aktív álláspontot elfoglalni – mondottam. Én a magyar királynak felesküdött tisztje vagyok, aki semmi körülmények között sem lehet lázadó!
– Hát 1848? – veti közbe Adorján barátom.
– Akkor más helyzet volt. Akkor Magyarország felkent királya – aki esküt tett arra, hogy Magyarország alkotmányos törvényeit megtartja és másokkal is megtartatja –, esküszegő bitanggá vált abban a pillanatban, amikor nem tartotta be az alkotmányt, törvénytelenül uralkodott! Esküszegő bitangnak még akkor is detronizálás a bére, ha Magyarország felkent királya, akármilyen nagy is az ember szégyene, hogy ilyesmi előfordulhat. Károly király lehet puha ember, lehet nem arra való ember, hogy király legyen, de tudtommal esküt nem szegett, ő alkotmányosan uralkodott az utolsó percig. Mert jegyezd meg magadnak, barátom, hogy a Magyar Állam felkent királyát ruházza fel azzal a joggal, hogy hadat üzenhet, békét köthet a parlament hozzájárulása nélkül! Azért tehát detronizálni a magyar királyt, mert nem akkor köt pont békét, amikor Weltner Jakab vagy Bokányi Dezső óhajtja, nem a legalkotmányosabb aktus! Szeretném látni, mit szólnának ezek az urak ahhoz, ha őket állampolgári jogaikban bárki is gátolni vagy akadályozni merészelné!
– De hát a háborút már úgyis elvesztettük!
– Kérlek, én tönkre mehetek anyagilag, mint ahogy tönkre is mentem már ebben a pillanatban, hogy hallom, elvesztettük a háborút, forradalom van, de ebből még nem következik az, hogy felcsapjak például betörőnek, vagy liliomtiprónak! Engem az esküm alól csakis az oldhat fel, akinek a kezébe letettem, vagy az alkotmányos jogutódja. Kétséges, hogy egy forradalmi alakulás alkotmányos jogutódja-e a királyi felségjogoknak! Tájékozatlan vagyok, haza kell jutnom, tájékoztatni kell magamat olyan ember részéről, akiben bízom, s akinek a szava garancia arra, hogy igazat mond. Ha ez megtörténik, úgy tudok határozni legjobb lelkiismeretem és belátásom szerint. Jelenleg ezek szerint ellenséges földön állunk, ellenállani nem tudok, fegyverem nincsen. Ha elfognak, fogoly vagyok, s a nemzetközi jog szerinti elbánásra tartok igényt. Ez a nemzetközi jog nem ismer olyan pontot, hogy kényszeríthessenek engem bárminemű olyan tettre, ami a tiszti eskümmel és a tiszti állás becsületével nem fér össze. Nekem ez a véleményem, ti ettől függetlenül állást foglalhattok tetszésetek szerint, mert én azt tartom, hogy csak az a korrekt ember, aki a másik ember véleményszabadságát elismeri. A saját felelősségére tegyen mindenki úgy, ahogy akar, de a következményeket azután viselje is! Hümmögtek, hogy így a magyarok magatartása nem lesz egységes, lám a csehek milyen egységesek stb.
– Igen – mondom – a csehek egységesek már 1914. augusztus 2. óta az esküszegésben, a szabotázsban, mindenben, ami a Monarchia felrobbantását célozza. Jó, rendben van, elismerem, hogy minden nép úgy tesz és gondolkozik, ahogy az érdekei kívánják, no meg – nem utolsó sorban – a becsülete diktálja, de kétlem, hogy a csehek valaha is hűek maradnak ez szövetségesükhöz akkor, ha majd annak rosszul kezd menni a soruk és ha ők majd nem nyerni, hanem veszíteni fognak a szövetséges viszonyon!

Ha alkotmányellenesnek találták a háború megindítását, miért nem rendeztek ők is 1848-at? Opportunitásból? Megvárták, amíg az oroszlán dögrovásra kerül, s akkor rúgnak bele? Szép kilátás ez Csehország összes leendő szövetséges társára nézve! Ezt ezek szerint mindegyik meg fogja kapni halála előtt a kegyelemdöfést „hű szövetségese” részéről!

Menjünk át a közös gyűlésre és jelentsük be a többieknek: mi, magyarok ellenséges földön állunk, elvágva a hazánktól, mi nem vagyunk „megbízhatóan” értesülve semmiről, mi aktíve állást nem foglalunk mindaddig, amíg haza nem kerülünk és otthon teljes polgári cselekvőképességünket illetékes helyről vissza nem nyerjük! Ha helyt tudtunk állni az országért négy évig, még pár hétig ráérünk felállani a hordóra és mindent szidni, ami morál, ami erkölcs, ami tisztesség és mindent dicsérni, ami önbíráskodás, önimádat, önzés és jogtiprás! Várjunk még a politizálással, még rajtunk ez a ruha, amire szégyent még akkor sem vagyok hajlandó hozni, ha történetesen, az egész világgal szemben elveszítettük a háborút!

Így is történt. Adorján rázta a gyapjas fejét, de félig–meddig belátta, hogy a mi helyzetünkben talán mégis kissé korai az aktív politizálás. Menjünk haza, s akkor foglaljon mindenki állást a saját szájíze szerint.

Következő rész: „Akárhogy is, csak haza! Haza Magyarországra!”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei