Hegedős Károly harctéri emlékei – 38. rész
A borgnanói tábori pótütegnél a mindennapok még reménytelenebbnek tűnnek, mint amilyenek a lugosiak voltak. A tiszteknek megfelelő felszerelés híján kellene kiképezniük az egyre idősebb és gyengébb emberanyagot. Az unalmas életet csak a rendszeres borozás teszi elfogadhatóvá a tiszti kantinban. Hírek jönnek egy esetleges átfogó támadásról: mivel Károly nem akar harmadszorra is a frontra kerülni, jelentkezik a súlyos tiszthiánnyal küzdő albán frontra. Előtte azonban meglátogatja a két évvel korábban feladott frontszakaszt a Monte San Michelén, ahol a harcok emlékére az ellenség időközben emlékkövet állított…
Borgnano (olvasd bornyánó) egy hosszan elnyúló, jóformán egy utcából álló észak-olasz falucska volt. Egyemeletes kőházaival, amik alacsony lejtésű kúpos cserépfedésűek voltak, s élénk színre voltak meszelve, (sárga, piros, zöld, kék) már teljesen olasz jellegűek voltak. Tényleg, ez már olasz föld volt, mi tehát a háború 4. évében az ellenség földjén állunk!
A tábori pótüteg tisztjei elszórtan laktak egy-egy házban, s inkább nyári üdülésnek, mint katonáskodásnak nézett ki a dolog. Egy ilyen kőház első emeletén, sötét, kisablakos szobában volt a tábori pótüteg irodája.
Ott jelentkeztem. „No, csakhogy megjött a hadnagy úr – fogadtak az iroda altisztjei, de hát csak egyedül jött? Mi két urat igényeltünk a pótütegektől!” (Most jöttem rá tehát, hogy helyes volt a feltételezésem a Ney-manővert illetőleg és én tényleg csapda áldozata vagyok.)
– Egyedül jöttem (jóllehet a pótkeretnél annyi a lebzselő tiszt, hogy akár Dunát lehetne velük rekeszteni – gondoltam), de lehet, hogy még valaki más is fog még jönni utánam – mondottam fennhangon.
– Emmer százados úr most nincs itt, bent van Cormonsban, tessék csak lepakolózni, a tiszti kantinba menni, majd elszállásoljuk valahogy a hadnagy urat – mondták elég udvariasan, s egy küldönc lerakta a bagázsiámat a 20-as kocsiról az irodába.
Lementem a „tiszti kantinnak” nevezett szurtos kis olasz szobába. Furcsa kép tárult elém. Azok az Isten háta mögötti eldugott kis K.u.K. garnizonok jutottak az eszembe, amik békében voltak Galícia legsötétebb zugában eldugva, s ahová a renitenskedő ulánustiszteket küldték annak idején számkivetésbe a császári udvarból, ha az történetesen sok adósságot csinált, dorbézolt, s sehogy sem akart egy öregedő csúnya grófkisasszonyt feleségül venni.
Valami csapszék-féle egy sötét sarokban, a famennyezetről petróleumlámpa lóg, s alatta egy hosszú ácsolt kecskelábú fenyőfaasztal, piszkos vörös kockás abrosszal letakarva. Az asztal mellett két lóca, a fal melletti lócán három tiszt, az egyik ingujjban, a másik rövid tiroli nadrágban, meztelen lábon húzott bakanccsal, de fehér (piszkos) tüzérhadnagyi blúzban, a harmadik meg elég tűrhetően adjusztírozva. Vörösbort isznak; egy nagy üveg előttük, meg sok pohár, egyik félig-, a másik üres, a többi sokban még egy–egy kevés, pár pohár feldőlve, a poharak alatt tocsog a szutykos abrosz a vörösbortól. Egy piszkos olasz nő szolgál fel, újra tölti a körülbelül 2 literes zöld üveget.
Odamegyek hozzájuk, bemutatkozom: Gotthardt vagy Gebhardt, mondja az egyik, az ingujjas, hórihorgas borostás arcú koma, Isten hozott, te vagy a „zuwachs”? Kemecsey, mondja a tiroli nadrágos és végül valami Gárdonyi, vagy hogy hívják bakaszázados.
– Amint látod a napi foglalkozásunk mellett ülünk – magyarázza a bakaszázados –, mert itt ugyan mást nem tudsz csinálni, mint kimégy délután fürödni – valami kis folyó nevét mondta – a Tagliamentóba, azután ide beülsz és egy kis vörösbort iszol, mert sör, az nincs, a víz meg veszett komisz.
Elszomorodtam magamban. Hát ilyen helyre kerültem, ilyen társaságba? Még ezer szerencse, hogy Bécsben jövet kiszálltam és a Juliska csomagolta Ferenc József keserűvizes üvegben Bécsbe magammal vitt 1 liter disznózsírért – ami akkor ott fehér-holló számba ment –, nem a tervbe vett lakkcipőt cseréltem el – mert nem kaptam – hanem egy gitárt gitáriskolával. Itt majd ráérek megtanulni gitározni!
– Hát mondjátok csak, mi van itt?
– Mi van itt? – kezdi a hórihorgas, azt nehéz lenne így kapásból elmondani. Engem ideküldtek februárban büntetésből a temesvári 17-es közös feldhaubitz-osoktól, mert összekaptam a kávéházban egy trénkapitánnyal. Rosszabb, mint a harctér, mert napi „Beschäftigung” van a legénységgel, de úgy gondold meg, hogy jóformán a puszta legénységgel, mert se ló, se ágyú, se karabély, de még „Faschiermesser”, oldalfegyver sincsen, meg még egy lyukas kapszli sincs és nekünk „ki kell képezni” az itt lebzselő mintegy 200 főnyi legénységet! Hát mi az apám fa.. (pardon) fantasztikus keservével képezzem én ki ezeket, ha semmi sincsen? Ezeket kiképezni? Vén trottyos 45–46 éves strupiert napszámosokkal vágassam az „abgeteilt marschieren eins-t” Rokkant vén szivarok, az egyik nem ért németül, a másik nem tud magyarul, a harmadik meg csak románul ért, hogy a fenébe képezzem én ezeket ki? Azután mi az Isten haragjának képezzem ki őket: balerináknak, mert a „Fussexerzieren”-en kívül mást nem tudsz velük kezdeni!
Majd meglátod. A tábori pótüteg parancsnok egy Emmer nevű budai gazdag sváb százados, aki versenylovakat tart, s azokat lovagolja itt be, azzal foglalkozik, kupeckedik, mással nem törődik, bennünket harmadnaponként – ha kell, ha nem – lehord, valaki vad-sárga hajú babájával állandóan Cormonsba kocsizik, s azzal schluss!
Kemecsey barátunk már sokkal kedélyesebb, igaz ő még nem ivott annyit, éppen fürödni volt, s szalonnát pakol ki egy gyűrött újságpapírból, s kenyeret kér a donnától. Az hoz valami fekete-sárga színű lehetetlenül lapos, kődarabhoz hasonló prófunt darabot. Tessék, ez a signore sublocotenente kenyere, amit délről meghagyott!
Visszamegyek a bagázsiámhoz és a Berényből magammal hozott, Juliska pakolta fehér kenyeret – még több mint a fele megvan – meg egy jó darab csabai nyárikolbászt teszek az asztalra. Tessék, egy kis hazai!
Felcsillan a szemük! Ez már igen, hová valósi is vagy te koma, izé… Hegedős igen, Hegedős? Békés megyébe? Hiszen akkor te a tejjel–mézzel folyó Kánaánból jössz egyenesen!
Nekiláttak, s a mintegy 40 cm hosszú nyárikolbászból mindössze azt a karikát tudtam megmenteni magamnak, amit a kolbász megkezdéseképpen először levágtam.
Szegény szerencsétlenek – gondoltam magamban és nem gondoltam arra, hogy két hét múlva már az én minden napos életem is ez lesz!
A vörösborral folytatták addig, amíg be nem rúgtak. Ez a bor nem volt pedig egyáltalán erős, híg lőre volt, én is ittam belőle, az egyedüli „erénye” ennek az italnak az volt, hogy szinte jeges hidegnek tűnt. Valami mély ciszternában tartották.
Mi van vacsorára? Érdeklődtek a nőnél. Ma jó vacsora van, paradicsomos csirke!
Jól vacsoráztunk, bár az adagok szörnyű aprók voltak. Hogy kell itt fizetni? – kérdeztem. Sehogy, elsején a gázsink felét odaadjuk, ezért kapunk ebédet meg vacsorát. A gázsink felét megtartjuk, az kell a vörösborra! No, meg néha mosatunk is fehérneműt egy asszonnyal, annak adunk pár koronát.
Én Gotthardtnak a lakásán aludtam. Nyomorult kis szoba, piszkos, vetetlen ágy, egy rozzant kanapé, azon aludtam én.
Másnap 9 óra felé felkeltünk, s visszamentünk a tiszti kantinba. Az ki volt seperve, szellőztetve, s valahogy nekem már barátságosabbnak tűnt, mint tegnap este a petróleumvilágítás mellett. Egy–egy nagy köcsög tejet tett elénk a donna, ez egy korona, ez megéri, nem? A tej tényleg pompás volt, de ez nincs ám minden reggel.
Azután kimentünk a tábori pótüteghez. Nagyon messze volt a falutól, csaknem egy órát kutyagoltunk a poros országúton, míg odaértünk. Kietlen mező, sehol egy fa, a mező közepén vagy 3–4 hosszú fabarakk, egy szál deszkából, a legprimitívebben összeeszkábálva. Ebben lakik a legénység.
Pár őrmester szivárgott elő és jelentett Gotthardtnak: első szakasz megy aratni, második szakasz fát vág, a harmadik szakasz szabadságon van, a negyedik szakaszt viszi Kemecsey hdgy. úr fürdeni, utána menetgyakorlat!
No, ezzel mi már készen is voltunk a napi foglalkozással, én kutyagolhatok vissza a faluba, hogy Emmernél jelentkezzem.
– Várj még, ne indulj – mondja Gotthardt – hátha kijön Emmer ide, jelentkezz itt nála! Majd ebédelni bemegyünk, addig meg itt leülünk az egyik barakk előtti hűvösre és cigarettázunk. Cigaretta van elég, faszoljuk és a napi 25-öt, no meg Cormonsban még rengeteg olasz trafik van, olcsón kapni, kóstold meg!
Rágyújtunk és délig egyebet sem teszünk, mint cigarettázunk. Valahonnan előkerül egy kulacs hideg feketekávé, az nagyon jól esik.
Olasz szójegyzék, az emlékirat melléklete
Emmerrel csak másnap délután sikerült találkoznom. Egyszerűen tudomásul vette, hogy vagyok. Gebhardt hdgy. úr a rangidős, ő az én helyettesem, majd beosztja a hdgy. urat (nem tegezett!) a kiképző századhoz!
Óh, isteni nagyképűség – gondoltam – kiképző század! Megy aratni, fát vágni, fürdeni meg rekkenő hőségben menetgyakorlatot végezni! Gyönyörű kilátások.
Tisztelegtem, s ezen túl Emmert talán minden 4-5. napon, ha láttam, amint fehér „reitpantalló”-ban és fehér blúzban lovagolja egy-egy lovát a „gyakorlótéren”, ahol, ha semmi egyéb nem is volt, pár barrier az ő lovainak fel volt állítva.
Valószínűleg Hegedős Károly az alkotója ennek az árverésen felbukkant, Borgnanóban készült akvarellnek, és eredetileg a „Harctéri vázlatok” című album lapja lehetett
(Babos Krisztina tulajdona)
Te koma – szólalt meg egy nap Gotthardt – nem jobb volna itt kint lakni valamelyik barakkban? Este a hűvösön jövünk ki. Nem kell reggel korán (8 órakor) felkelni, Emmer úgysem jön ki 10 előtt sohasem, legalább nagyokat aludnánk.
Gotthardt hazabeszélt, mert esténként rendesen beszeszelt a vörös borból, s másnap reggelig nehezen aludta ki a mámorát.
Találtunk egy részt az egyik barakkban, amelyik aránylag elég tiszta volt belül, fenyőfa priccs volt benne kettő és rendes ajtaja, meg ablaka volt. A külső falai meg a teteje fekete kátránypapírral elég rendesen be voltak húzva.
– Nem bánom, költözködjünk ide ki, közel leszünk a fürdéshez, akár kétszer fürdünk egy nap meg napkúrázunk és van ez olyan tiszta, mint az a büdös olasz falu. Ebédre nem megyünk be, hanem valami hideget viszünk magunkkal a fürdéshez és napkúrázunk ott, vagy majd az árnyékban heverészünk levetkőzve – mert szörnyű meleg napok jártak. Este azután, ha jól lehűtjük magunkat a patakban, besétálunk a „tiszti kantinba”, megesszük az ebédet is, meg a vacsorát is, s iszunk vörösbort.
Ebben maradtunk, s másnap 4 tüzért vittünk be délelőtt a lakásunkra, akik a bagázsiánkat kihozták ide a táborba. Berendeztük a barakkot magunknak, és az ötletünk olyan jónak bizonyult, hogy Kemecsey is kedvet kapott, másnap ő is kijött és keresett ő is magának egy barakkrészt lakásnak.
Ezzel azután a borgnanói életemet le is írtam. Elővettem esténként a gitárt és szorgalmasan tanultam belőle. Volt egy „A” hang sípom, azzal fel tudtam hangolni a gitárt és elkezdtem gyakorolni a gitáriskolában levő könnyebb énekeket: Először lepengettem a prímet, megtanultam a melódiát, azután a kíséretet meg az akkordokat kezdtem begyakorolni, s pár hét múlva már vígan ment a: Muss-i denn, muss-i, denn ins Stättele-raůs und Du, mein Schatz bleibst hiiiier! Vagy a Stille Nacht, heilige Nacht! Alles ruht, einsam wacht. Nur das hoch-traute heilige Paar, Holder Knabe mit lockigem Haar, Schlaeft in himmlischer Ru-u-uh, schlaeft in himmlischer Ruuh.
Pár akkordot megtanulva, később rögtönöztem is kíséretet egy-egy dalhoz. Elég jól ment.
Egy napon az egész tábori pótüteget misére kellett vezetnünk. Károly királynak volt talán a születésnapja, vagy mi, elég az hozzá, hogy a 200 embert ki kellett erre a napra úgy-ahogy öltöztetni, s két ütegbe beosztva, a hosszú úton felvezetni a falu templomába. Katolikus templom volt. Egy szakaszt én vezettem kivont karddal, a lehetőség szerint kiöltözve.
A templomban a mise volt az, amit érdemes leírni. Nyolcvan év körüli aggastyán az olasz pap. Jó olasz hazafi lehetett, s csak a „schwaba” katonai hatóságok kényszeríthették rá, hogy misét mondjon egy átkozott Habsburg születésnapján. Hát bizony ez mise is volt, meg se. Az öreg kövér papot a gazdasszonya támogatta az oltár körül, letérdepelni már alig tudott, térdeplésből felállni meg pláne. Olaszosan nyöszörögte a latin szöveget, ...qui es in coelis (= cselis!), s alig lehetett hallani a hangját.
Ünnepi ebéd járt ki a legénységnek, tiszteknek egyaránt és szolgálatmentesség! Ugyan-ugyan, hát máskor volt egyáltalában szolgálat?
Gotthardt kezdte rebesgetni, hogy az ősszel óriási offenzíva indul itt az olasz fronton, s mi akkor rövidesen kikerülünk. Neki sem volt már ínyére a frontra kimenni, az olaszra meg pláne nem!
Jött egy felhívás a tábori pótüteghez: aki akar, jelentkezhet Albániába, az albán frontra, ott nagy a tiszthiány!
Sokat gondolkoztam ezen. Itt soká nem maradhatok, ez szörnyű élet, itt még részeges fráter válik belőlem, mert Gotthardttal meg a többiekkel állandóan nyakalni kellett a vörös bort. Az őszi olasz offenzívában is kezdtünk hinni. Féltem kimenni harmadszor az olasz frontra. Nem a haláltól féltem, de egy szörnyű sebesüléstől, ami szörnyű kínokkal járhat. Csendesen meghalni, nyugodtan, fájdalom nélkül, nem is lehet olyan borzasztó. Inkább pusztuljak el maláriában, mint haslövéssel, ha már egyszer úgy rendeltetett, hogy a háborúban kell meghalnom. Fatalista lettem teljesen. Úgy hányódik az ember a háborúban, akár egy falevél az őszi szélben, olyan mindegy, hová vet a sors, akárhová vessen, de ilyen züllött társaságban, ilyen semmittevésben nem maradhatok sokáig.
Egy–kettőre döntöttem: jelentkeztem Albániába!
Én eredetileg 1915-ben a temesvári 17-es Feldhaubitzokhoz voltam áthelyezve. Ezeknek volt egy ütegük Albániában. Oda kértem az áthelyezésemet. Az kényelmes front, olyan, mint Wolhynia volt 917 nyarán, ott még a telet is könnyű kihúzni, mert nincsen hideg.
Malária? Hát miért kapjam meg pont én is? Hátha a háború rövidesen véget ér, hiszen soká már nem tarthat, nincs több tartalék sem emberben, sem lóban, ágyúban, munícióban, élelemben, mindenünkből kifogytunk. Megvernek bennünket, s béke lesz, úgy, mint volt 1914-ben, mindössze majd hadisarcot fog az állam fizetni sok éven keresztül, amihez – gondoltuk akkor mi naivan –, nekünk sok közünk nem lesz, fizeti az állam a hadisarcot, s azzal nem történt semmi! Naiv elképzelés! De mi akkor, 23 éves fejjel ezt így képzeltük el.
Rövidesen megjött az áthelyezésem. Felkészültem és búcsút vettem ettől a nyomorult borgnanói élettől, s ha egyébnek nem is, annak örültem, hogy Albániába Temesváron át megyek, ami azt jelentette, hogy rengeteg utazási napot kell kapnom, tehát jó ideig lógni fogok, mint csapattesten kívüli tiszt, független, úton levő tiszt, akinek nem sürgős az utazás és ott száll ki, ott száll meg, ahol jól esik, kap kvártélyt a városparancsnokságtól, s a hátsó országban, elegánsan, kényelmesen vendéglőben étkezik egyszer itt, másszor ott él egy-egy napot valamelyik nagyvárosban.
Persze Pesten kiszálltam, elvégre itt át kell szállnom, már régóta utazom, a pályaudvar-parancsnokság egy szót sem szólt az ellen, hogy szállásutalványt kértem tőle a városba. Kaptam utalványt, s harmadnap reggelig maradhattam Pesten.
Lassan augusztus vége lett, s én újra itthon vagyok Magyarországon. Talán egy hétbe is beletelik, amíg itthon tudok lenni. Persze, majdnem minden nap máshol.
Bélának sürgönyöztem Pestről pénzért és azt, hogy harmadnap kiszállok Berényben egy napra. Úgy indultam Pestről, hogy hajnal felé legyek Berényben és a kalauzt megkérdeztem, megszakíthatom-e az utat, mert fáradt vagyok, messziről jövök. Hogyne szakíthatná meg a hadnagy úr az utat – mondja a kalauz, elvégre a frontról jön, nem a frontra megy, nem sürgős az útja.
Igen, ez már akkor a levegőben volt: nem sürgős a katonának utazni, a célját elérni. Húzni kell az időt, az ember sietése, erőlködése hasztalan, ez már mirajtunk nem segít.
Tisza István a parlamentben bejelentette, a háborút elvesztettük!
Én kiszálltam Berényben. Béla nagyon komoran fogadott. Nagy baj lesz, elvesztjük a háborút, a hadikölcsön kötvényeim nem fognak érni semmit.
Egyelőre Albániában kell jelentkeznem, de először elmegyek Temesvárra, hogy ott jelentkezzem, húzom az időt, ahogy csak lehet, már a vége felé lehet a háború!
„Albániába mégy most, Kari?” – kérdezte tőlem nagymama, aki Béláékkal együtt étkezett és az öreg ház két végső szobájában lakott 1911 óta –, akkor fiam, mielőtt elutazol, gyere be a szobámba, beszélni akarok veled!
Bementem aznap este Nagymamához, mert másnap korán reggel tovább utaztam volt. Nagymama azzal a nyugodt, sohasem víg, de sohasem szomorú arcával csendesen fogadott. Felállt a kanapéról és a komódjához ment. Egy kis zacskót vett elő, piros plüssből volt a zacskó és elég nehéz volt. Szó nélkül a kezembe nyomta.
– Mi ez Nagymama, pénz?
– Igen fiam, ez ezüst – meg aranypénz. Nem sok, de odaadom neked, mert az albánok a mi papirospénzünkért nem adnak ám neked majd még egy falat kenyeret sem, ha bajba kerülnél. Ezek a pénzek régi pénzek, szegény Petrich nagyapád, vagy mit is mondok, az én Petrich nagyapám rakosgatta ezeket félre, mert ő híres szűrszabó mester volt, külső országokba is vitt portékát árulni meg anyagért is járt vásárolni, hát neki sokszor kellett. Se Szerbiában, se Albániában nem jó a papírpénz, de az ezüst meg az arany, akármiféle, azt elveszik. Jól tedd el fiam, el ne lopják tőled, nem ér sokat az egész, de ezen múlhatik, hogy ennivalót tudj venni magadnak, ha bajba kerülsz!
Csak később értettem meg ezt a nagy előrelátást! Igaza volt szegény Hegedős nagymamának. Két hónappal később a nagymama pénze meg az aquarellkészletem mentett meg az éhenhalástól.
A tábori pótüteg idején még egy élményem volt, csaknem elfelejtettem leírni. Roppant vágytam látni az 1916-os Monte San Michelei harcaink színhelyét, ami most, messze a front mögött (vagy 20–25 km-nyire) [ténylegesen ennél jóval messzebb 80–100 km-re- a szerk.] feküdt, s már csaknem hátsó országnak számított.
Gotthardt szerzett valami szekeret, s egy hajnalban elindultunk Görzbe. Görzből majd kihajtatunk a Michelére. Így is történt. Persze, a régi állásaink felkeresésénél még sokkal érdekesebb volt megnézni azokat az olasz állásokat, amikben az akkor velünk szemben álló csapatok voltak.
„Egy nehéz ütegünk ágyazatának felszedése az olasz harcztéren” - Fénykép a Vasárnapi Újság 1918. január 13.-i számából
(Forrás: Arcanum)
Párat lerajzoltam a vázlatkönyvembe. Olasz tartalékállások Langoris mellett: vasbeton gyalogsági vonal, Szent Isten, micsoda gyönyörű munka, ebben ugyan nem lett volna nehéz kitartaniuk! Gotthardt meséli, hogy ezeket az állásokat puskalövés nélkül feladták a tavalyi nagy osztrák–magyar támadás idején az olaszok taktikai okokból, amikor a Piavénél [helyesen az Isonzónál, Caporettónál – a szerk.] mi rájuk törtünk. Akkor adták fel a Mte San Michelét is, Görzöt, Gradiscát is egészen Cormonsig. Rengeteg zsákmányunk volt. A tüzérek pár hétig csak narancsot meg csokoládét ettek. Szörnyű erő – gondoltam – így éltek ezek velünk szemben, mi meg ettük a kukoricás kenyeret! Lehet így győzni?
„Zsákmányolt olasz ágyú szállítása” - Fénykép a Vasárnapi Újság 1918. február 10.-i számából (Forrás: Arcanum)
Azután felmentünk a Michelére. A gyalogsági árkokat méteres fű, gaz nőtte be. Alig lehet megtalálni a Lukachich-tunnel bejáratát. A tunnel még épen van. A két 275 ▲-ös magaslaton állunk, amikor egy hatalmas kőtömb ragadja meg a figyelmünket. Lehet vagy 20 tonna a súlya, nem tudom, hogy emelték ezt ki, vagy hogy dolgozták ki az olaszok. Amikor a Michelét elfoglalták, akkor állították fel. Lerajzoltam az emlékművet, s leírtam a feliratát, amire mindmáig büszke vagyok, mert lehet-e nagyobb katonaemberre az elismerés annál, mint amit az ellenfele ismer el róla. Íme, a felirat:
Su queste cime
Italieni e ungheresi
combattendo da prodi
si affratellarono nella morte.
Magyar fordítása: Ezen a szirten olaszok és magyarok vitézül harcoltak és egyesültek (barátokká lettek) a halálban!
Az emlékkő korabeli fényképen
(Forrás: Szabó István szerk.: A tizenhetesek 1914-1917. Budapest, 1918 - Arcanum)
Szóval: harcoltunk becsülettel mindhalálig! Az ellenség állapította meg rólunk! Nemes ellenfél, amelyik elismeri az ellenfele erényét. Aljas ellenfél, […] aki csak rosszat tud a volt és legyőzött ellenfeléről mondani!
Cotičiban is minden úgy volt, ahogy otthagytuk 916 augusztusában. Még a Rozál villa is a helyén volt, de a fűtől alig lehetett látni. Rozál-villa? Rozál! Keserű szívvel gondoltam akkor reá, nem volt kitartása, azóta Isten tudja kivel udvaroltat magának.
Következő rész: „Ez volt az albán harcvonalunk 1918. szeptember utolsó felében!”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
