Hegedős Károly harctéri emlékei – 39. rész
A borgnanói napok után új kaland következik Károly számára: vasúttal, csodás tájakon keresztül jut el Cattaróba, majd Cetinjén át Scutariba. A balkáni utcák egzotikus élménnyel szolgálnak számára, a front mögötti hátország szervezetlensége azonban már nem kellemes. Nemcsak a nagy hőség és a malária okoz nehézséget, hanem az információhiány és a teljesen motiválatlan bajtársak viselkedése is, ami egy elveszített háború előérzetét kelti… A sokat tapasztalt hadnagy egy sietős visszavonulás során szolgálatának legnagyobb lovas kalandjába keveredik, ami kis híján az életébe kerül…
Elbúcsúztam Berényből, s a legszükségesebb holmimmal elindultam, Temesvárt alig voltam 2 nap, onnan irányítottak tovább Albániába, csaknem szemrehányással illettek, miért nem mentem „egyenesen” Borgnanóból az albán frontra. Mondom, nem tudom a „járást”, az útirányt, onnan ide irányítottak. Ezzel nem is hazudtam, mert a borgnanói tábori pótüteg irodájában én magam diktáltam bele a menetlevelembe, hogy Temesvár, pótüteg, Albániába történő vezénylés végett.
No, indultam tovább, most már megszabták az útirányt. A bosnyák vasúton utaztam Bosznián át Cattaróba. Sohasem felejtem el azt a gyönyörű utat, amit Bosznián át tettem meg; alagút-alagút után, óriási magasságú viaduktok, ősrengeteg erdők, mély völgyek, szakadékok! Bosznia okkupációja után a 80-as években épült ez a bosnyák vasút, felemésztvén egy horribilis összeget, amit a Monarchia invesztált akkor ide.
Elértem Cattarót, a cattarói öblöt, amit vasúton közelítettem meg. Eddig futott a rendes vonat, ezen túl már csak teherautó forgalom van Cattaróból a Scutari-tóhoz, ahol hajóval kell átkelni Scutariig.
Cattaróban fürödtem a tengerben és szállást is kaptam, mert az autóbusz a Scutari-tóhoz csak korán reggel indult. Cattaro teljesen olasz jellegű város, itt állt a Monarchia hadiflottája. Persze tétlenségre volt kárhoztatva, mert az Adriai-tengeren az entente (= ántánt = szövetséges hatalmak = a mi ellenségeink) volt az úr! Egyszer ugyan kitört a Monarchia hadiflottája és Horthy Miklós magyar tengerésztiszt vezetésével bravúrosan megverte az olasz flotta egységeit. Ez nem tudom mikor történt a háború folyamán, itt Cattaróban mesélték, mint hőstettet, de azóta a flotta állandóan itt horgonyoz. Sajnos, nem láttam az egységeket, olyan nagy és zegzugos a cattarói öböl.
Másnap reggel azután felkészültünk az autóútra. Egy rozzant teherautó indult velünk fel a cattarói óriási szerpentinen a Lovčen (= olv. lovcsen) 1700 m magas hegyre, aminek a csúcsán túl valamivel feküdt Cetinje (= csetinje) Montenegró „fővárosa”. No, még ilyen fővárost sem láttam életemben. Jóformán csak az idegen követségek palotái számítottak, a többi ház nyomorúságos viskó volt az erdőben. A lakosság hangos zsivajjal fogadta az autónkat, apraja-nagyja zöld fügét kínált eladásra nekünk. Mint nálunk Magyarországon, a falu végén a cigányok, úgy rajzott a sok montenegrói asszony, lány, öregember, meg gyerek az autó körül. Nagy szegénységben és piszokban éltek. Ez már a balkán, a legsötétebb Balkán.
A Nikita „királyi” palotájában volt a Monarchia helyőrségének tiszti étkezdéje; egy közönséges, egyemeletes, sárgára meszelt nagyobbszerű ház volt ez a palota, nálunk talán Magyarországon a geszti Tisza-kastélyhoz hasonló, de még annál is primitívebb formában. Itt kaptam – mint átutazó tiszt – ebédet, s innen délután indultunk tovább, egy nyomorúságos kis falun, Rijekán át. Erről az utamról is sok harctéri vázlatom maradt meg, kár, hogy magáról a Scutari-tóról nincs egy sem.
Rijekában, ahogy az autóról leszálltunk, rögtön a hajóállomáshoz kellett volna mennem, mert a hajó egy félóra múlva indult. Én nem siettem, gondoltam, egy napot még maradok itt. Ott is maradtam, kaptam szállást, s csak másnap délután mentem tovább. Itt láttam először mohamedán nőket lefátyolozott arccal. Nagyon komikusan hatottak, mind bugyogóban, piszkosan, egy piszkos fekete fátyollal az orrukon.
Scutari, bazárrészlet
(Forrás: Vasárnapi Újság 1916. február 20-i számából – Arcanum)
A harctéri vázlataimról látom: 1918. szept. 11-én voltam Rijekában, másnap megérkeztem a Scutari-tó túlsó partján levő Scutariba. Ez már teljesen török jellegű város, tele mecsettel, s a minaretek erkélyén szörnyű hangon üvöltözik a müezzin. Az átvonuló tiszti ellátás itt is meg volt jól szervezve. Itt is eltöltöttem két napot, mert innen azután már keskeny iparvágányon bonyolódott le a forgalom, s ezek a kis vonatocskák roppant rendszertelenül közlekedtek. Mindig meg kellett kérdezni, hová megy a vonat, merre. Egyik ember azt mondta ide, a másik azt állította, amoda. Nagyobb városnak erre már nyoma sem volt, pár nyomorúságos albán viskó egy hegyoldalban, már falu nevet viselt, inkább a katonai barakktelepek voltak feltűnőbbek és mondjuk, vasúti állomások is egyben. Csak tehervagonok közlekedtek.
Scutariban hallom a tiszti étkezdében, hogy tegnapelőtt itt járt Vidovszky Kálmán tábori lelkész! Vidovszky Kálmán, az én rajongott vallástanárom Csabáról! Oh, de szerettem volna vele találkozni. Megkaptam itt a címét, s írtam is neki nyomban.
A másik érdekessége Scutarinak a minareteken kívül a dohányárusok tömege. Az „üzletek”, ha azoknak nevezhetjük ezeket a vásott deszkadarabokból összeeszkábált bódékat, főleg két cikket árultak: dohányt és kenyeret. Kilószámra mindkettőt. Itt a dohány nem monopólium, itt úgy árulják, akár nálunk a káposztát. Persze a dohány nem egyforma, egyik finomabbra vágott, másik gorombább. Az egyik erősebb, a másik illatosabb. Nagy a konkurencia a dohányárusok között, mert rengeteg a dohány és kevés a vevő. Az albán rettentő erős dohányos, úgyszólván egész nap a szájában van a hosszú cigarettaszipkája, amiből sodrott cigarettát szív. Ha dohányt vesz, szakértelemmel megkóstolja. Így azután a dohányárusnak kóstolót kell adni.
„Hódításaink Albániába”: a Scutari bazár utcája
(Forrás: Vasárnapi Újság 1916. február 20-i számából – Arcanum)
Szemfüles legényem volt akkor. Került-fordult és este egy félzsáknyi dohányt gyömöszölt be a bagázsiám közé!
– Csak nem loptad azt a tenger dohányt te lókötő? – kiáltottam rá mérgesen, mert nem szerettem volna kellemetlenséget a legényem miatt.
– Dehogyis, hadnagy úr, adták ezek maguktól! Minden bódé előtt megálltam, s magyaráztam, hogy venni szeretnék. Erre adott az albán egy maréknyi kóstolót. Odébb álltam, a másikhoz. Az is adott kóstolót. Mondok, majd megkóstolja a hadnagy úr, s amelyik ízlik, abból vesz. Mindegyik adott egy marékkal. Mindet eltettem, összegyűjtöttem. Ebből lett a fél zsák dohány!
– Ügyes kölyök vagy! – voltam kénytelen elismerni.
– Most azután csak cigarettapapírt tessék venni, mert az drága, lesz akkor mit szívnunk karácsonyig!
Bizony, jól jött ez a dohány. Kár, hogy a java odaveszett később a legényemmel együtt.
[…]
Megkezdtem hát az utazást szept. 14–15-én a keskenyvágányú vonaton. Jegy nem kellett, ott volt a menetlevél. Csak kérdezősködni tudtam, merre van a K.u.K. Feldhaubitzbatterie No. 17/7.? vagy milyen száma volt, már nem emlékezem. Megadták valahol az útirányt: arra van. Úgy arra, gondolta a legényem is, meg én is: felraktuk a poggyászainkat az ellenkező irányba induló szerelvényre.
Utaztunk estig, azután megint megkérdeztük, merre kell utazni. Persze visszafelé irányítottak bennünket. Így ment ez vagy 3–4 napon keresztül, míg végre egy helyen azután azt mondták, itt vagyunk a tetthelyen, éppen a szomszéd házban van az ezredparancsnokság!
Nem lehetett többé lógni, kénytelen voltam bejelentkezni. Az ezredparancsnok egy őrnagy volt, azt mondta, aludj itt, az ütegtől holnap reggel jön ide kocsi a postáért meg a Fassungért, azzal kimész a Krautsack-üteghez.
Másnap kimentem. Izzott a levegő, olyan óriási hőség volt, pedig már szeptember közepén voltunk. Hát nem csoda, hiszen csaknem egy szélességi körön voltunk Nápollyal! Forró klíma ez, de ahogy beáll az este, a hőmérséklet 25–30°-ot esik félóra alatt! Igaz, hogy a déli 60–65°-ról ez nem több, mint 30–35°C, ami így is még kánikulai meleg, de a gyors „lehűlést” annyira megérzi az ember, hogy este az uhlankát felvettem a vászonblúzomra. Most értettem meg, hogy az albánok rekkenő hőségben miért cipelik állandóan magukkal a kecskebőr meg báránybőr bekecsüket? Azért, mert este a 30°-os melegben – fáznak!
A másik érdekes és szokatlan dolog volt az összes katonai barakkokon látható „maláriaháló”. Ezek a hálók olyanok voltak, mint nálunk vidéki úriházak ablakaira vékony léckeretbe szerelt „szúnyoghálók!” Roppant nagy volt a maláriaveszély. Már Cattarótól kezdve ott volt minden tiszti étkezde asztalán a nagy doboz chinin és a figyelmeztető: minden étkezés után 4 szem chinint bevenni!
Eleinte bevettem, de amikor tapasztaltam, hogy ettől a fülem állandóan zúg és rosszul hallok – azóta hallok rosszul – kezdtem a chinin dózisokat abbahagyogatni.
A Krautsack-ütegnél – így hívták az ütegparancsnokot, valami Temes-megyei sváb tiszt volt, aktív, büntetésből volt itt –, meglehetősen fanyarul fogadtak. Tényleg gyengén voltak tiszt dolgában eleresztve: Krautsackon kívül csak egy zászlós, egy született antimilitarista és semmire sem használható, civilben állítólag festőművész és egy önkéntes tizedes voltak a tisztikar az ütegnél! Valamennyien „büntetésből” lévén itt, nagyon apagyilkos hangulatot találtam. Kérdezték, én hogy kerülök ide? Elmondtam. Önként jelentkeztél, hogy tehettél ilyet, tőlünk ebben az évben már 8 tiszt ment haza maláriával, kettő meg is halt közülük!
– Voltatok ti már az olasz fronton?
– Még nem!
– Na, hát azért beszéltek így! – válaszoltam nekik, s elmondtam a teóriámat a malária- és a haslövés-agóniával kapcsolatban!
Egyébként Krautsackot nem tegezte vissza egyik sem, én sem. Morózus fráter volt. Mindnyájan együtt laktunk egy nagy sátorban. Ezek a sátrak meglehetősen tágas, szellős alkotmányok voltak, vastag zöld vászonból, függönyszerű ajtóval és ablakokkal. Az alaprajzát itt lerajzolom:
A katonai sátor rajza az emlékiratból
A legénység kisebb-nagyobb sátrakban lakott szintén.
Hol vagyunk tulajdonképpen? A kopár albán hegyek közötti völgyben állunk; mögöttünk északra Gramshi nevű falu, ahol az ezredtörzset megtaláltam, előttünk délnyugatra Berat, itt voltak az erős harcok a tavasszal, azóta csend. Mi a Devoli és a Tomorica patakok összefolyásánál állunk, valamivel délebbre, mint az olasz csizma keleti tengerpartján fekvő Bari városa. Vegetáció alig van, egy-egy törpe fügefa, mindenütt kavics és kő. Mi a 2000 méteren felüli Tomori hegy egyik lejtőjére járunk megfigyelőbe.
Megfigyelő, de megfigyelni nem sokat lehet belőle. Rendes rajvonal, összefüggő lövészároknak nyoma sincsen. A megfigyelőbe az önkéntessel mentem fel, az magyarázott valamit, hogy a tőlünk mintegy 2–3 km-nyire fekvő fás lejtőn már ellenség van. Francia gyarmati katonaság, szenegáli négerek állnak velünk szemben. Állítólag nagyon vadak, de a mi bakáink rendszerint elcsípnek közülük minden éjjel a járőrben 3–4 embert, elveszik a tropikus sisakjaikat, s azzal visszakergetik őket. A tropikus sisakért folyik itt csak harc, pompás dolog ez, parafából készült, s a fejtől szabadon áll, parafakarikákra szerelt bőrbetéttel, úgy hogy oldalt is járja a levegő. A tetején kis kupak, ami a legkisebb széltől forog, mint egy kis ventilátor. A sisak kívülről erős vászonnal van bevonva, egyébként egy kb. 1 cm vastag parafából készült.
A „tropikus sisak” rajza az emlékiratból
A legénység kisebb-nagyobb sátrakban lakott szintén.
A mi felszerelésünk nem ismerte ezt a sisakot, az osztrák–magyar ármádiának egy és ugyanazon rossz kis vászon- vagy posztósapkában kellett harcolnia a – 40–45°C-os oroszországi télben csakúgy, mint itt az albániai pokolban. Mi úgy segítettünk magunkon, mint az egyszeri obsitos: nem volt fegyverünk, de volt az ellenségnek! Elvettük tőle, s akkor nekünk volt, neki nem!
Az ütegnél már csaknem mindenkinek volt tropikus sisakja. Nekem is rövidesen kerítettek egyet.
Különös érzés a 60-65°-os hőség. Az embert nem égeti a nap, csak a forró levegőben úgy érzi magát az ember, mintha egy kemence szájánál állana. A lélegzés roppant nehéz ebben a forróságban. A gyors mozgás szinte lehetetlen.
Egy reggelen Krautsackkal meg egy inspizierozó tüzér őrnaggyal kimentünk megnézni a gyalogsági állásokat. Rengeteg barangolás után megállapították ők ketten, hogy mi már túljöttünk a mi tábori őrseinken is! Nem veszélyes, még csak ránk sem lőtt senki. Visszafordulunk, megyünk vagy 10 percet dombnak fel, egyszer csak az egyik fügefa alatt meglátunk egy ülő embert. Pipázik. Magyar baka.
Odamegyünk. A puskája felakasztva a fügefára, ő maga feltápászkodik, s nagy üggyel-bajjal valami szalutálás-féle mozdulatot tesz.
– Mi van, te itt mit csinálsz? – kérdi tőle az őrnagy.
– Én, őrnagy úr kérem, „feldwache” vagyok!
– Miért ülsz itt?
– Nem tudom, ide küldtek, hogy üljek itt, majd levált a cimborám nemsokára!
– Te szerencsétlen, hát se Feldrúf, se Lősung, minket szó nélkül beengedsz az ellenség felől jövet?
– Hát be, hiszen látom, magyarok az őrnagy úrék!
Ez volt az albán harcvonalunk 1918. szeptember utolsó felében!
A tüzérségi megfigyelőben üldögéltem pár nap múlva az önkéntessel, amikor egyszerre csak feltűnik egy tüzérezredes.
Odajön hozzánk és az ellenséges célok felől kezd examinálni bennünket. Hát bizony mi is csaknem olyan választ adtunk neki, mit a „Feldwache” baka az őrnagynak. Fogalmunk sem volt a fix célról sem, mert hiszen ilyesmi nem is volt, sem felderítve, sem nyilvántartva. Szörnyen lehordott bennünket abszurdum, disznóság stb., így csak el lehet veszteni a háborút etc.!
Alig ment el, Krautsack telefonál az ütegtől: telefont leépíteni, a megfigyelő vonuljon be az üteghez!
Nem tudtuk mire vélni. Megérkeztünk, már az egész üteget nagy csomagolásban találjuk. A sátrunkat elbontották a tiszti szolgák és málházzák a tiszti bagázsiás kocsit. Mi az, mi történik?
– Úgy gondolom „Stellungswechsel” (állásváltoztatás) lesz, csak az a parancs – mondja Krautsack fádúl – hogy Gramshi irányába meneteljünk, majd az ezredtörzsnél parancsot kapok.
Felkészültünk szépen, s elindultunk délelőtt 10 órakor Gramshi irányában. Keskeny, kitaposott úton haladtunk. Nekem rendes jó hátaslovam volt, Krautsack vezette az üteget elől.
Megálltunk ebédelni, haladtunk tovább. Délután 5 óra felé elérünk Gramshi elé. Megáll az üteg, Krautsack előre megy, hogy bemenjen az ezredtörzs-irodába. Alig megy el, jön utánunk egy másik üteg, az is megáll. Társzekerek jönnek, az országút lassan megtelik. Egyszer csak Gramshiban, fenn a hegyoldalban tűz üt ki. Ég a mondúr-depot! Nem oltja senki. Mi a fene ez?
Jön vissza Krautsack, az ezredtörzs már elment innen előre, parancsot a számunkra vissza nem hagyott, úgy látszik, hogy „rückzug” van. Majd kapunk parancsot, egyelőre itt pihenünk, majd reggel tovább megyünk.
Tényleg letáboroztunk. Alig sötétedett be, egy utászszázad jött, felköltött bennünket: Azonnal induljunk tovább, mert nekik parancsuk van az összes hidakat felrobbantani, igyekezzünk, hogy átjussunk előttük a hidakon, mert különben itt rekedünk!
Tyű, a kiskésit, ez már úgy látszik, sem nem „Stellungswechsel” sem nem „Rückzug”, hanem eszeveszett futás! Gyalogság nagyon kevés vonult vissza, úgy látszik, azok más úton mentek.
Indultunk hát tovább éjjel. Mentünk hajnalig, átkeltünk pár folyón – a hidak még épek voltak –, s hajnalban megint letáboroztunk, de a lovak befogva, felnyergelve maradtak. Az ezredtörzsnek nyoma sincsen.
Krautsack magához hívat: Hegedős, te előre lovagolsz és megkeresed az ezredtörzset. Parancsot kérsz, hová vonuljunk vissza! Igenis főhadnagy úr! Tisztelegtem és sarkon fordultam, mert a viszony nem volt valami szívélyes közöttünk. Komisz ember volt Krautsack, embergyűlölő!
Megyek, hogy induljak előre egy ordonánccal, s akkor hallom a Krautsack egyéb intézkedéseit: A hátaslovamat társzekér elé fogták, mert az jól húz, mindenkit leszállítottak a lóról, s minden hátaslovat befogtak, hogy könnyítsenek a terheken. Nekem egy jó kötésű, fiatal feketepej lovat nyergelnek. Kísérő nélkül kell előre – illetőleg hátra – mennem!
– No, ezzel nem messze megy a hadnagy úr – mondja a fogatos őrmester – ez a ló már egy éve ingyen él itt nálunk. Se a hátán, se befogva, sehogy se megy ez!
No, gondolom, szép kilátások, de azért nagy magabízvást odavetem a tűzmesternek: Kettőn áll a vásár, hogy a ló menjen, az pedig, hogy arra menjen, amerre én akarom, az egyedül rajtam!
– No, majd elválik – mosolyog a tűzmester, s én óvatosan felszállok.
A ló rúg, vág, bockol, én nem engedek. Már úgy látszik, hogy nem tudok vele elindulni, amikor mentő ötletem támad: egyszerre vágom bele mind a két sarkantyúmat, s olyat vágok a vesszővel a farára, amilyet csak bírok jobbról-balról, s kiengedem a kantárszárat! Vagy-vagy!
A ló kivág galoppban s összeszedem a szárat, vágtázik velem az úton, északnak, az országúton, el az ütegtől. Nyertem. Elindult!
Vágtázom vagy 5 percet. Elhagyok egy falut. A falu alatt a ló visszaesik ügetésbe, majd lassú ügetésbe, pedig nem fáradt, szívós dög, szakad róla a tajték, de a fejét még vígan dobálja. A lassú ügetésből lépésbe esik, s nem tudom ügetésre bírni. Lépésből egyszer csak kitör, visszafordul! Újra kezdődik a tánc. Megint megverem, megint haladok valamit, újra kitör!
Ez így ment délelőtt 10 órától délután 3 – ½ 4 ig. Azt hittem, már nem bírom. Mégis bírtam. Az út erdőn vitt át, egyszer csak hallom, hogy pendül valami a fülem mellett. Rám lőttek a bujkáló albánok, ezek mindig azt a felet lövik, amelyik visszavonulóban van. Rengeteg négert lelőttek, mikor ők vonultak vissza a tavasszal.
A lovamat még csak jobban megbolondította a lövés! Utána jön egy másik, egy harmadik. Csak nem szállok le, s csak nem veszem fel a harcot egy szál revolverrel, s egy megbolondult lóval küszködve! Amíg lovon vagyok, előttem az országút, ha leszállok – az albánoknak nincs lovuk – bekerítenek, elfognak és megnyúznak elevenen!
Minden erőmet összeszedtem. A nádpálca már cafatokban van a kezemben, a csizmám véres a sok sarkantyúzástól! Mindegy! Nekem most ez az egy utam van, előre élet, megállni halál!
Végre kijutottam az erdőből. A lövések elmaradtak, de az én lovam újra bolondulni kezdett: ágaskodni! Ezt eddig nem tette. Az ágaskodást a legnehezebb parírozni a lovasának. A ló nem számítja a lovas terhét is, ha ágaskodik, s könnyen hanyatt esik!
Egy kőhídra értem fel. Már előzőleg pár döglött ökör feküdt az útszélen, ettől horkolva riadozott a lovam. A híd előtt is hever egy dög. Hogy jutok át a hídon? A híd egy kőből durván összerakott boltív, aminek még korlátja sincsen: Uram Isten, most segíts!
Az emlékiratban több helyütt emlegetett „albániai halálugrás” rajza
Felkényszerítem a lovat a hídra. A mederben nincsen víz, csak ökörfej nagyságú kövek és kavicsok. A híd lehetett vagy 4–5 méter magasan a meder feneke fölött.
A ló a fejét rázva engedelmeskedik lépésben, egyszer csak szökell egy óriásit, csaknem kiugrik alólam, felágaskodik egyenesen, mint a gyertyaszál, nincs időm parírozni, érzem, elveszti az egyensúlyát és hanyatt esve zuhan velem le a mederbe!
Nem tarthatott tovább a zuhanás, mint 2–3 másodperc, talán még addig sem, de közben, zuhanás közben éreztem, egészen világosan éreztem: végem van!
Nagyon megütöttem magamat. Mire leértünk, a ló tőlem jobbra zuhant le vagy úgy 50–60 cm-el, a hátára és a háta közepe éppen az én jobb karomra! A patái a túlsó oldalra zuhantak.
A csodával határos volt ez az esés! A hátamat kicsit megütöttem, de a karom, amire a ló zuhant, nem fájt. Oda pillantok, s látom, hogy bizony az én jobb karom a ló háta közepe alatt van, de kihúztam alóla könnyen, mert a nyereg homorulata, aminek vasváza van, megvédte a karomat.
A zuhanás után: rajz az emlékiratból
Feltápászkodtam, de a lovam frissebb volt, felugrott és megrázva magát, 2–3 szökéssel kiugrott a mederből és az úton visszafelé elindult lassú ügetésben.
Kikapaszkodtam én is a mederből, hogy a ló után fussak. Teljesen reménytelen lett volna az eset, ha történetesen az Isteni gondviselés nem segít rajtam. Az országúton visszafelé két kis ló poroszkált, az egyiken egy baka lóbálta a lábát, s a másikat vezetéken tartotta. Ez a baka észrevette az én lovamat, nyergelten, üres nyereggel ügetni maga felé, s amikor mellette elügetett, elkapta a kantárszárát, s megfogta. A ló megállt.
Úsztam a boldogságban! Megvan a lovam, ép, én is elég jól érzem magamat. Akármilyen veszett is az a dög, föl reá és tovább.
A bakától megkérdeztem, nem találkozott tüzérekkel? De igen, itt állnak a faluban, pár kocsi, több tiszt lovon, de ágyújuk nincsen!
Átveszem a lovat. A ló nyugodt, de reszket. Felülök reá, a ló nyugodt. Indítom. Indul. Indítom ügetésbe. Indul ügetésbe, mint egy öreg reitschule-ló. Mindössze meg-megremeg, s behúzza a fejét. A ló megijedt. A ló beadta a derekát. Megy, mint a kezes bárány. Könnyű szárat adok neki. Rövidesen elérem a falu első házait. Azután egy sor házat. A házsor végében lovak, tüzérlegények.
– A 17-es ezredtörzs van itt?
– Igen!
– Hála az Egek Urának! – Délután 5 óra, s én megtaláltam az ezredtörzset!
Egy magasan fekvő tereprészt jelöl ki egy kapitány az én ütegemnek, doronghídon kell behajtani, vigyázzak. Alig mutatja meg a helyet, előkerül Krautsack az üteggel. Felülök a lovamra és oda szöktetek mellé: Fhdgy úr – ich melde gehorsamst, az ezredtörzs ott áll a túlsó házsor végénél, a nekünk szóló parancsot már átvettem, itt lelágerezni, a doronghídon éllovas ügyelni!
Krautsacknak nyitva maradt a szája, de eltussolja.
– Mi van ezzel a lóval? – kérdezi.
– Meg akart útközben fürödni, de nem talált vizet a patakban, hát meghengergőzött a porban!
Jön a tűzmester – gyalog. Mellé lovagolok. Látja, hogy a ló úgy megy alattam, mint a kezes bárány. Elámul.
– Mi van ezzel a lóval?
– Mi? Hát… lovas ül rajta, nem hentesmester: érzi azt a ló, feuerwerker! – vetem neki oda félvállról, s a tűzmester a föld alá bújna szégyenében, mert ő hentes civilben!
Következő rész: „Én a magyar királynak felesküdött tisztje vagyok, aki semmi körülmények között sem lehet lázadó!”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
