Hauth Antal főhadnagy emlékére
Hauth Antal főhadnagy a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred 16. századát vezette az ezred első ütközetében. A frontra indulás előtt készült, a családban megőrzött katonafotóján egy jó vágású 26 éves katonatiszt néz ránk. Hauth Antalnak első csatája lett egyben az utolsó is: 1914. augusztus 30-án Rohatynnál, az ezred tűzkeresztsége alkalmával egy ágyúlövedék végzett vele. A szegedi ezred első tiszti hősi halottját a harcmezőn temették el. A családi síremléken Baján azonban ma is olvasható a neve, ahogy a halálának a helye is…
2021-ben Molnár Tibor gondozásában Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg a Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára című kötet. A szerző új könyvében túllép a háborús veszteségkutatás eddigi polgári és katonai forrásain és egy szinte ismeretlen, de rendkívül gazdag és sok érdekességet kínáló egyházi forrásanyag segítségével új aspektusból ad képet a Bácska első világháborús emberveszteségéről.
Karika Tímea szerkesztésében 2021-ben hiánypótló kötet látott napvilágot Veszprém első világháborús veszteségeiről. A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára kiadásában megjelent mű levéltári források alapján mutatja be a város nagy háborús emberveszteségét, amelynek a kommunista diktatúra éveiben az emlékét is megpróbálták eltörölni. A kötet az összetört emlékezet darabjait próbálja újra összeilleszteni…
A tűzkeresztség meghatározó jelentőségű esemény volt az első világháborúban harcoló alakulatok hadiútjában és háborús emlékezetében. A császári és királyi szegedi 46. gyalogezred a szerb hadszíntérnél tett rövid kitérőt követően 
A négy szerző, Arlett Tamás, Bálint Ferenc, Czirók Zoltán és Szabó Csaba közös erőfeszítéséből megszületett munka, a trianoni emlékévben, 2020-ban hiánypótló szándékkal került kiadásra a Koronás Kerecsen Kiadó gondozásában, nyolcvannyolc esztendővel az emlékkönyv tervezett kiadásának meghiúsulása után. A könyv szakmai lektora Gondos László, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa volt. A mű öt tanulmányon keresztül mutatja be, nem csupán a világon harmadikként az Atlanti-óceánt átrepülő Endresz György és Magyar Sándor viszontagságos útjának történetét, de a történelmi alakok életútját, az óceán-átrepülés megszervezésének nehézségeit, az ügy mögé felsorakozó hazai és külföldi magyarság lelkesedését és a Justice for Hungary ügy utóéletét is.
Péczely Attila (1897-1964) orvos, mineralógus, amatőr botanikus, entomológus és néprajzos-muzeológus, jeles népzenekutató, akinek a nevét Hódmezővásárhelyen a „Péczely Attila alapfokú művészeti Iskola” (a korábbi zeneiskola) és a „Péczely Attila ének-zenei Alapítvány”, Zalakomárban (korábban: Kiskomárom) pedig a „Péczely Attila Népzenei Csoport” viseli. Kevésbé ismert, hogy Péczely az első világháború idején, 1916-1918 között tüzérként szolgált a galíciai, bukovinai, dél-erdélyi, majd az olasz fronton. Neveltetése és családjának katonai hagyományai (déd-nagybátyja tisztként harcolta végig az 1848–49-es szabadságharcot, édesapja huszárkapitány volt) meghatározták azt, hogy érettségi után önkéntesnek jelentkezett. Háborús tapasztalatait a maga által készített fotókon, valamint harctéri naplójában örökítette meg. A háború után fényképeiből tetszetős albumot állított össze, amit egy-egy lapján saját rajzos motívumaival díszített. (Erről hamarosan külön posztban jelentkezünk.) Naplója számos tekintetben nyújt érdekes információt mind a laikusok, mind a történészek számára. Az itt következő posztban naplója egyik legjobb forrásértékű részét, olasz fogságba esésének, illetve hadifogságának történetét adjuk közre. Köszönettel tartozunk Péczely Attila fiának, dr. Péczely Péternek, amiért édesapja hagyatékát rendelkezésünkre bocsátotta, illetve az életrajzot további információkkal kiegészítette.
A magyar katonai napló- és memoárirodalom egyik fájó hiányossága, hogy az 1849 és 1914 közötti évek hazai vonatkozású harci cselekményeiről jószerével nincsenek elérhető munkák. Nincs olyan, magyar katona által írott napló, vagy visszaemlékezés, amely nagyobb terjedelemben tárgyalná az 1859-es, 1864-es, 1866-os háborúk eseményeit, de ide sorolhatjuk az 1878-as boszniai okkupációt vagy az 1882-es dalmáciai felkelést is. Éppen ezért örömteli esemény egy olyan napló publikálása, amelynek szerzője a fent felsorolt harci cselekmények egyikében, nevezetesen Bosznia 1878-as megszállásában vett részt.
Novák István 1887. december 24-én látta meg a napvilágot Zentán, s napszámosként kereste a kenyerét. 1911. december 24-én feleségül vette Farkas Máriát. A házassági jegyzőkönyv tanúsága szerint István már békeidőben is teljesített katonai szolgálatot, mert tartalékosként vették nyilvántartásba. Két gyermekük született. A háború alatt a cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezredben szolgált, ahol kétszer is sebesülést szenvedett, majd 1915 májusában Galíciában eltűnt. Halálának a pontos körülményeire csak 1926-ben derült fény, amikor a felesége a holttá nyilvánítását kezdeményezte a kalocsai Érseki Szentszéknél…
A címben idézett mondat Hegedüs Sándor pápai rokkant honvéd 1922-ben íródott leveléből származik, amelyben a népjóléti miniszterhez fordult segítségért megvont rokkantjáradékának ügyében. Jelen írásunk az első világháború utáni hadigondozást, a hadigondozottak sorsának alakulását mutatja be, melynek során rávilágítunk arra is, hogy Hegedűs Sándor elkeseredettsége korántsem volt egyedi eset, lelkiállapota jellemző volt a magyarországi hadigondozottakéra általában is.
A leszerelni vágyó katonákkal tömött hajó útja rövidnek ígérkezik: Károly különösen örül, hogy egy régi ismerőssel, egykori diáktársával találkozik, akinek személye nemcsak a nosztalgikus múltat, hanem a békét és a reményteljes építész-jövőt is felvillantja számára. A rövid spliti kikötés után azonban nehéz napok várnak rájuk: megfeneklenek egy zátonyon, ráadásul a szűkös élelmiszer- és kávékészletek miatt farkastörvények kezdenek kialakulni a hajón. A hullámzó szerencsének köszönhetően végül sikerül Fiumébe érniük, ahol olasz hadifoglyokká nyilvánítják őket: azonban mivel minden szervezetlen és összeomlóban van, Károly többéves háborús kalandja végül prózai módon, egy Mezőberénybe szóló, félárú katonai vonatjeggyel, majd nagyváradi leszereléssel ér véget…
Legutóbbi kommentek