A halálmars krónikása, Szakraida István naplója

2020.06.13. 20:06 :: Nagy Háború szerkesztőség

Szakraida (későbbi nevén Szentiday) István hadnagy a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred III. zászlóaljában harcolta csaknem végig az 1914. augusztusi első Potiorek-offenzívát. Neve már ismerős lehet olvasóink számára, hiszen az albániai halálmenetnek az egyik túlélője ő, akinek korabeli naplójából a Monastir: az ígéret földje? című posztunkban már részleteket idéztünk. Ez a napló egyébként különleges helyet foglal el az első világháborús forrásaink között: mivel a halálmars hiteles beszámolójaként ritka, mint a fehér holló, sokan idézték rövidebb-hosszabb részleteit, ám maga az eredeti napló évtizedekre eltűnt szem elől. Margittay Gábor, a kitűnő újságíró érdeme, hogy felhívása nyomán 2012 decemberében jelentkezett Szakraida (Szentiday) István dédunokája, Teschmayer Gábor, aki családi ereklyeként megőrizte a becses dokumentumot és hajlandó volt azt a kutatók rendelkezésére bocsátani. Olvasóink ismerhetik meg először teljes terjedelmében ezt a páratlanul izgalmas történelmi beszámolót a Nagy Háború egyik sokat szenvedett résztvevőjének a tollából. Szakraida István egyébként személyében igazolja a régi bölcsességet, hogy akinek halálhírét keltik (ráadásul fiatalon), az hosszú életű lesz. A napló írója ugyanis elesettként szerepel a korabeli 14. számú hivatalos veszteségi lajstromban, ám a 66. számúban már benne van a helyesbítés, miszerint az illető 37-es hadnagy Nisben hadifogoly, miután sérüléséből felépült.

Hadinaplójának megmaradt része hadifogságának 1914-től 1916 végéig tartó szakaszát fogja át. Visszatérését követően főhadnaggyá léptették elő visszamenőlegesen, 1915. szeptember 1-i ranggal. Ezt követően 1919. április 20-ig előbb a 37. közös, majd a 4. honvéd gyalogezredeknél szolgált beosztott tisztként, amikor is a románok Brassóban internálták. 1920-ban a Nemzeti Hadsereg, majd az új Honvédség igazolta és átvette. Ezzel Szakraida főhadnagy tiszti karrierjének második korszaka kezdődött meg. Közben még hadtörténészként is kipróbálta magát, kamatoztatva a hadifogságban megszerzett olasz tudását, tanulmányt írt a Hadtörténelmi Közleményekben az olaszországi magyar légióról.

***

Az 1915 őszi-téli balkáni halálmarsról fennmaradt eredeti beszámolók száma érthető módon csekély: hiszen nem volt elegendő pusztán túlélni és megörökíteni a szörnyű vándorút eseményeit ahhoz, hogy a becses történelmi dokumentumot az utókor majd megismerhesse, sőt még az sem, ha szerzője féltett kincsként megóvta azt a hadifogság évei alatt. Nem, mert ahogy azt az egykori rabok rendre felpanaszolták, az olaszok hazatérésükkor nem engedték a feljegyzéseiket magukkal hozni. Csodával határos módon azonban néhány esetben mégis sikerült kijuttatni ezeket az írásokat. A kevés számú ránk maradt beszámoló nyilván ilyen titkos csempészakcióknak köszönhetően kerülhetett haza. Közülük Szöllősy Aladár főhadnagy, festőművész naplója 1925-ben nyomtatásban is megjelent. Tulajdonképpen elmondható, hogy ez az egyetlen teljes egészében kiadásra került napló az albániai halálmarsról, s Szőllősy munkája mellett számos további magyar nyelvű korabeli kéziratból kerültek bele részletek a két világháború közötti reprezentatív kiadványba, a Hadifogoly magyarok történetébe, csakhogy azok eredetije ma már nem fellelhető. Logikus lenne, hogy a Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményeiben keressük a korabeli dokumentumokat, azonban vagy eleve be sem kerültek oda (mint azt Szakraida István naplójáról ma már tudjuk), vagy az idő folyamán elvesztek. Margittay Gábor kiváló könyvében (Szamár-sziget szellemkatonái) idéz továbbá egy másik kiadatlan hadinaplóból, melynek a szerzője Marek János egykori 101-es baka. A külföldi kiadványokban megjelent korabeli beszámolók közül gyakorta idézik a cseh Josef Šrámek angol nyelven megjelent hadinaplóját (Diary of a Prisoner in World War I), továbbá a görzi születésű Valentino Semi visszaemlékezéseit (Dall’Istria alla Serbia e alla Sardegna). A selsoroltakon kívül ismeretes még egy névtelen magyar szabó beszámolója, melyből a hadifogoly magyarok története is bőven idéz, és amelyet az asinarai tábor egykori parancsnokának, Giuseppe Ferrari tábornoknak a könyve tartalmaz (Dalla Sava all’Asinara. Memorie di un prigioneiero austro-ungarico. In: Relazione del campo di prigionieri colerosi all’isola dell’Asinara nel 1915-16). Feltűnő ugyanakkor, hogy a hadifogoly magyarok történetéhez hasonló osztrák-német kiadvány (In Feindeshand) milyen keveset ír a Balkánról és hadifogolybeszámolókat ebből a régióból nem használ.

***

1. rész: „Nagyon kíváncsi vagyok, hogy néz ki egy kis összeütközés”

Blogunk olvasói alighogy búcsút vehettek Dr. Kemény Gyula, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóalja orvosfőnökének szerbiai kalandjaitól, máris egy másik egykori 37-es tiszt hadinaplójával kerülhetnek közelebbi ismeretségbe. Szakraida (későbbi nevén Szentiday) István hadnagy ugyanebben a nagyváradi ezredben, de a III. zászlóaljban harcolta csaknem végig az 1914. augusztusi első Potiorek-offenzívát.

2. rész: „Sebesülteket nem hagytak hátra”

A sikeres Drina-átkelés után kezd kibontakozni az 5. hadsereg offenzívája. A szerbek ugyan szívósan védekeznek, de kénytelenek folyamatosan visszavonulni. Szakraida István kezdi megtapasztalni, milyen is ez a háború: a győzelmet katonazenével ünneplik, de a hőség kánikulai, a térképek rosszak, a terep nehéz, a legénység máris kimerült, a veszteségek nagyok. Egy tüzérségi gránát robbanását követő légnyomás háromszor is földhöz vágja hősünket. És a java még hátra van…

3. rész: „A tömeg ordított és minden magyart meg akart ölni”

Hősünk csodával határos módon életben marad, de szerb fogságba kerül. Miután túléli a vasúti szállítást is, Nisben, a legénységi hadifogolykórházban keserves napokat él át. Erős szervezete azonban legyőzi a seblázat. Később a helyi tiszti kórházban lábadozik, miközben a szerb újságokból próbál tájékozódni a háború eseményeiről. A lehangoló hírek elkeserítik. Egy szerb politikus felesége révén sikerül az otthoniakkal tudatnia, hogy életben van. Végre 1914. október 7-én a nisi várban lévő tiszti táborban helyezik el.

4. rész: „Lőjék agyon az összes magyar foglyokat…”

Szerencsés felépülését követően Szakraida hadnagy szinte számolatlanul írja és küldi haza a leveleket, ám otthonról sokáig semmi hírt nem kap. A szerb újságok csupa győzelemről írnak, amikor mégsem, akkor a hadifoglyok tudják, hogy valami csúfos kudarcot szenvedhettek el. A cseh tisztek különös viselkedése. Hősünk végül édesanyja leveléből értesül róla, hogy otthon halottnak hitték. Az esztendő vége keserű csalódás: a biztosnak vélt győzelem helyett megalázó vereség a szerbektől. Szakraida gyorselemzése a vereség okairól…

5. rész: „Egymásnak is megkeserítjük ezt a hadifogságot”

Megkezdődik az 1915-ös esztendő. Hősünk megtapasztalja a hadifogság hétköznapi szenvedéseit: nem elég felgyógyulni a sebesülésből és/vagy a betegségekből, el kell viselni a megalázó rabságot, a kényszerű távollétet az otthoniaktól, az összezártságot a sokféle idegennel, az unalmat, a női nem utáni vágyakozás kínjait. A posta nagyon egyenetlenül jár. Szerbiában tombol a rettenetes tífuszjárvány, ami a foglyokat sem kíméli. Az általános rossz hangulatot fokozza Przemyśl elestének híre is, amit a szerbek kitörő örömmel fogadnak…

6. rész: „Minden zöldül, virul, csak a szegény hadifoglyok hervadnak…”

A hadifoglyok hangulatát a frontokról érkező hírek alapvetően befolyásoljak: ha a mieink vereségeiről írnak az újságok, az a fogva tartókat engedékenységre ösztönzi. Győzelmeink ellenben nagyobb szigort és nehezebb létfelétételeket hoznak. Przemyśl 1915. márciusi elvesztését a gorlicei áttörés és az oroszok visszavonulása bőven ellensúlyozza. A legnagyobb öröm azonban mégis az otthonról érkező levél vagy levelezőlap marad. Újabb sikertelen szökési kísérlet. A foglyok türelme fogytán és mintha rabtartóik is erre játszanának rá…

7. rész: „Félek, hogy szellemi állapotunk nem lesz a legtisztább, mire hazaérünk”

1915 nyarán a hadifogolytábor rabjait a rekkenő hőség mellett a kényszerű semmittevés is kínozza. Pedig a frontokról csupa jó hír érkezik: az oroszok hátrálnak, az olaszok pedig hiába próbálják áttörni a Monarchia állásait. Rabtartóik kicsinyes bosszúi persze nem maradnak el, és ilyen körülmények között a szobafogság is nehéz próbatételt jelent. Közben egyre több jele érkezik annak, hogy a Balkánon komoly dolgok vannak készülőben, amit a szerbek fokozódó idegessége is bizonyít. Igaz, ők főleg a bolgárok magatartása miatt izgulnak…

8. rész: „Az az érzésem, hogy ütött a szerbek utolsó órája…”

1915 őszén a nisi fogolytábor lakói számtalan jelből érzékelik, hogy komoly dolgok készülnek: küszöbön áll a szerbek elleni támadás. A bolgár határ közelsége pedig reális esélyt kínál arra, hogy rabságuk esetleg véget érhet. Egy német repülőgép váratlan felbukkanása tovább erősíti a reménykedést. Annál nehezebb viszont elviselni a kényszerű tehetetlenséget, annál gyűlöletesebb a fogság. Hamarosan döntés születik a tábor kiürítéséről. „Holnap indulunk Nisből gyalog, irány bizonytalan…” – írja naplójába Szakraida.

9. rész: „Minden lépésünkre vigyáznak, szuronyokkal vagyunk körül véve…”

És 1915. október 19-én megkezdődött a halálmenet… Szakraida István és szerencsétlen sorsú társai szigorú őrizet mellett indulnak Koszovó felé, nehogy a gyorsan közeledő bolgár csapatok megszabadíthassák őket rabságuktól. Az őszi esős időjárás a rossz utakat szinte járhatatlanná változtatja. A rabok cipői tönkremennek, lábaik kisebesednek. A nap végén a szállás nyomorúságos, a pénz értéktelen, az ellátás főleg kenyérből áll. November közepén nagy kő esik le a szívükről: Monastir felé fordítják a csapatot, nem Szkutari (azaz a kibírhatatlan szenvedést ígérő Albánia) felé…

10. rész: „Minden lépésünkre vigyáznak, szuronyokkal vagyunk körül véve…”

Szakraida és társai immár albán földön menetelnek – pontosabban vánszorognak – tovább, ismeretlen úticéljuk felé. Szenvedéseik egyre csak fokozódnak: magas hegyeken keresztül vezet az útjuk, egyre fogyatkozó erejüket az éhezésen kívül a zord természeti körülmények is apasztják. És hát fogvatartóik sem lettek időközben elviselhetőbbek. Egy időre felcsillanni látszik a remény, hogy talán sorsuk révbe ér: ehhez csupán Monastirt (Bitolát) kellene elérniük. Ám nem így történik és az elmondhatatlan kínokkal teli golgota tovább folytatódik…

11. rész: „Mint a kiéhezett vadállatok rohantunk az üstök felé…”

Hadifoglyaink sorsa továbbra is bizonytalan. Előbb északra, Durazzó felé irányítják őket, azután délre, ahol állítólag Valona a célállomás. Ezzel végérvényesen szertefoszlik a remény, hogy visszaadják őket a Monarchiának. Ehelyett olasz kézre kerülnek, de így végre megszabadulnak a gyűlölt szerbektől. Találkoznak Dante Alighierivel is… Hamarosan kezdetét veszi egy viszontagságos hajóút, melynek végén Szakraida és társai a Szamárszigeten (Asinara) kötnek ki. Hősünk szomorú szilveszteren búcsúzik az 1915-ös esztendőtől…

12. rész: „Itt még jobban érezzük, hogy hadifoglyok vagyunk, mint Szerbiában…”

Az 1916-os évet Szakraida István még Asinara szigetén kezdi, de korábban elvitt barátaihoz hasonlóan hamarosan a kontinensre szállítják őt is. Egy Cittaducale nevű település lesz további fogsága helyszíne, amely légvonalban alig 70 km-re fekszik Rómától északnyugatra, az Appeninek kellős közepén. És bár az ellátás jobb, mint Nisben volt (nem beszélve a balkáni halálmars körülményeiről) a foglyok csakhamar ugyanannyira szenvedni kezdenek a bezártságtól, mint a szerbeknél. Sőt…

13. rész: „Én azt hiszem, hogy ezek az újságok borzasztóan hazudnak…”

A hadifoglyok élete változatlanul nehéz. A legnagyobb gond most a tétlenség: jobb híján az újságok által közvetített háborús hírek követése az egyetlen elfoglaltság, ami leköti hősünk érdeklődését. Szakraida nagyon szurkol a németeknek Verdunnél, ekkor még úgy látszik nem is alaptalanul… A tavasz közeledtével az idő is lassan jobbra fordul: a foglyoknak megengedik a kirándulást. Szakraidának nem nyerik el a tetszését az olasz hegyek: szerinte a Kárpátokkal össze se lehet őket hasonlítani…

14. rész: „Az ember egészen beteg már, annyira hiányzik a szabadság…”

Tétlenségre kényszerült tisztjeink változatlanul nagy figyelemmel kísérik a világháború hadieseményeit. Szakraida reménykedve várja a híreket a németek sikereiről Verdunnél és a Monarchia jól induló támadásáról Dél-Tirolban: egy esetleges győzelem elhozhatná a foglyoknak is a várva várt szabadságot. Életkörülményeikben kedvező változás, hogy sporteszközöket és hangszereket kapnak. Hősünk ennek ellenére továbbra sincs elragadtatva olasz fogvatartóiktól. Ráadásul a betegségek sem kerülik el…

15. rész: „Sokszor az ember már valamilyen végzetes lépés fölött gondolkozik…”

Hősünknek a fogságban sok gondot okoznak a csehek: szerinte kárörvendőek, szemtelenek, rossz hírét terjesztik a magyaroknak, de legfőképpen árulók! Ez az, amiért Szakraida elhatározza, otthagyja a közös hadsereget (amelynek tisztikara 2/3 részben csehekből áll) és átlép a Honvédséghez! Nyilván ők idézték elő azt a súlyos vereséget, amit a Monarchia csapatai 1916 nyarán az orosz fronton elszenvedtek és amely annyi szomorúságot és elkeseredést okozott a magyar hadifoglyoknak. Ehhez járul még a pokoli hőség és bizonyos egészségügyi gondok is…

16. rész: „Az egész világ ellenségünk, meg akarnak minket enni!”

Fogságban tartott magyarjaink élete a kánikula beálltával csak tovább romlik. A hamarosan jelentkező vízhiány miatt fürdeni nem lehet, a mosdási lehetőség is korlátozott. A táborvezetés pedig visszatartja a foglyok pénzét, így a kantinban sem lehet pótolni, ami éppen hiányzik. A helyi lakosság hangulata is egyre fenyegetőbb: a korábban megszökött és elfogott két tisztet csak csendőri védelemmel lehet a táborba visszahozni. A frontokról is aggasztó hírek jönnek: Görz eleste, de főleg a románok hitszegő támadása végképp felkorbácsolja a szenvedélyeket…

17. rész: „Még ennyire egy ellenségünk megverésének sem örültünk…”

1916 őszén hősünk fő gondjai: az olaszok nevetségesen kicsinyes szigorúsága és a csehek visszatetszést keltő viselkedése. Fogvatartóik láthatólag rettegnek attól, hogy a hadifoglyok szökést kísérelnek meg; ezt akarják minden eszközzel megakadályozni. Ezért nem kaphatják meg Szakraidáék például a nekik járó pénzt sem… A csehek pedig különállásukkal tüntetnek és nyíltan örülnek az antant sikereinek, amivel kivívják a magyarok megvetését. Közben csupa jó hír jön a román frontról…

18. rész: „Bukarest elesett. Óriási pezsgőzést csaptunk…”

Hadifogoly magyarjaink fáznak rendesen: az itáliai hegyek között korán jön a tél, ám a szobákban nincs kályha… Szakraida otthonról kért köpenye pedig csak jókora késéssel érkezik meg. Hősünket rendkívül elkeseríti, hogy a fogságot szerencsés módon elkerülő bajtársai számára nyitva áll a hadidicsőségek learatásának lehetősége, míg ő mindebből kimarad. Némi gyógyír a románok folyamatos vesszőfutása és főleg Bukarest elfoglalása… Így ér véget az 1916-os esztendő. És így szakad meg hősünk hadinaplója is…

Szólj hozzá!

Címkék: szerbia hadifogság hadifogoly halálmenet szerb front Szakraida István

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3715808212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A Rohatyn környékén tett terepbejárásunk útibeszámolója a Facebook oldalunkon: www.facebook.com/... (2021.09.19. 19:21) Elesett Rohatynnál
  • Gátai Róbert: Kedves Tamás! Nagyon köszönöm válaszát. Már így is nagyon hálás vagyok eddigi segtségükért! (2021.09.17. 22:39) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: Ma újabb beszámolók jelentek meg a könyvbemutatóról. Újkor.hu, 2021. szeptember 17.: ujkor.hu/c... (2021.09.17. 20:43) In nomine Domini!
  • PintérTamás: @Gátai Róbert: Kedves Róbert, sajnos nem tudunk ilyenről. Ha csak az iratok meglennének is nagyon ... (2021.09.17. 10:03) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: A kötetet Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában mutattuk be 2021. szeptember 13-án, hétfőn... (2021.09.17. 09:58) In nomine Domini!
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása