2021. február 19-én, életének 56. évében elhunyt Sárközi Zoltán kedves barátunk. A hírt először el sem akartuk hinni, Zoli annyira életteli, vidám személyiség volt a számunkra. Péter I. Zoltán után egy éven belül második kedves nagyváradi lokálpatrióta barátunkat vesztettük el. B. Sárközy Gergely dédunokájára, az ősei, a nagyváradi 4-es honvédek és Nagyvárad múltjának lelkes kutatójára emlékezünk.
A kadét egyre jobban kiismeri magát a Monte San Michelén zajló állásháborúban. A hadviselők egyike sem volt képes eddig döntő fölényt kiharcolni, a lövészárokharc lassan őrli fel az erőiket. Gáztámadás várható, a Monarchia hadserege tervezi a gáz bevetését. Károly első tapasztalatai a gázálarccal nem jók: a cvikkere külön nehézséget okoz viselésekor. A mérnöki ismeretekben már némileg járatos önkéntes viszont őszinte csodálattal adózik az olyan grandiózus építmények elkészítőinek, mint amilyen az első vonalak ellátásában és a csapatok irányításában központi szerepet játszó Lukachich-alagút…
Robert Zoltan Gondos (szül. Gondos Zoltán) 1905. február 2-án, Budapesten látta meg a napvilágot vagy, ahogy ő fogalmaz, ekkor jelent meg „ebben a siralomvölgyben”. Mindössze egyéves volt, mikor szülei úgy döntöttek, elhagyják Magyarországot és az Egyesült Államokban folytatják életüket. Apja, Gondos Viktor építészmérnök, anyja, Trautmann Irén háztartásbeli volt. Bátyja, ifj. Gondos Viktor 1902-ben született, felnőttként egy derékba tört katonai karriert követően, sikeres életutat járt be a hadtörténetírás terén, Zoltán pedig apja példáját követve szintén mérnök lett. A családfő Amerikában egy jól menő építőipari vállalkozást működtetett, amiben hosszabb-rövidebb ideig mindkét fiú dolgozott. Ebben az írásban Robert Zoltan Gondos Recollections of My Early Youth 1908-1921 című visszaemlékezéseinek első világháborús részébe pillanthatunk bele.
Az önkéntes alakulata Merna falun és Vrtoce majoron keresztül eljut Cotičibe, amely már közvetlenül a Monte San Michele mellett található. Időközben megismerik új beosztásukat, valamint feletteseiket is és kiépítik lövegeik állását. Hősünk megérkezett a Doberdó-fennsíkra. Cotiči, a kis falu ekkorra már heves harcok színterévé és felvonulási terepévé vált. Önkéntesünk felfedezi a kavernákat, a futóárkokat és megmutatják nekik a bienék rendszerét. A küzdő felek élete ezen a frontszakaszon korántsem annyira nyugalmas, mint korábbi állomáshelyükön volt…
Első pillantásra semmitmondó a most bemutatott képeslap, amely Friedrich Lettau gdanski művész (1869 – ?): A német tüzérség az orosz erődöt, Ossowiczot lövi címet viselő festményét ábrázolja. Valahol a távolban elmosódottan látszanak a becsapódások, egy földsánc mögött a messzelátóba tekintő német tiszt irányítja a tábori ágyú mellett serénykedő két tüzért. A háttérben még két ágyú torkolattüze látszik. A jellegtelen képeslap azonban érdekes, hátborzongató történetet takar – a maga korában ez az erőd és ostroma az újságok címlapjára került.
Önkéntesünk alakulata már több hónapja tartózkodik állomáshelyén és az élet megszokott rutinját kevés esemény zökkenti ki. A felderítői szolgálat mellett sok ideje jut rajzolásra, festésre, levél- és naplóírásra is. A kadét számára új feladat adódik: helyettesítenie kell a szabadságra távozó Fleischmann főhadnagyot, akinek a meglehetősen nagyvonalú eligazítása egy váratlan ellenőrzés során kínos perceket szerez Károlynak. Az ambiciózus kadét nagyon szégyelli magát, de Pauer ütegparancsnok – jó lélektani érzékkel – éppen megfelelő feladatot ad számára, hogy kiköszörülje a csorbát: az üteget fel kell készíteni, hogy az új frontszakaszra költözzön, ami nem más, mint a rossz hírű Monte San Michele…
A mai Budapest XVIII. kerületét alkotó Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri (a későbbi Pestszentimre) a modernizálódó, fejlődő főváros vonzáskörzetébe tartozó, új típusú, elővárosi jellegű településként jött létre a XX. század elején. Létrejöttükben óriási szerepet játszott a vasút. Családi házas lakótelepek nőttek ki a földből, a főváros közelsége és a helyben megtelepedő ipar pedig munkalehetőséget kínált az ide költözőknek. Az első világháború idején az akkor kilencezer lakosú Pestszentlőrinc községből több mint 1600 fő küzdött a harctereken. A háborút követő forradalmak, valamint a francia és a román megszállás megpróbáltatásait is megszenvedte a két település.
Károly a mozdonyállomáson megismerkedik Pauer ütegparancsnokkal, akinek feltűnik az ambiciózus mérnökpalánta, és aki a fiatalokból megbízható tudású tiszteket akar nevelni magának. A frissen kinevezett kadét élete kissé könnyebbé válik, bár visszakerül a nem veszélytelen tüzérfelderítői posztjára, időnként versfaragásra is jut ideje. Károly mindeközben meglátogatja sógorát, Endrét is, aki Görzben szállásolta el magát. A civilben városi főmérnök vasbeton szilárdságú optimizmussal tekint a háborút követő élet újjáépítésére…
Talán csak a pápaság történetében legjáratosabbak tudják, hogy XXIII. János, akit pápának választása előtt Giuseppe Roncallinak hívtak, fiatal korában sorkatonaként (1901–1902), majd a Nagy Háborúban tábori lelkész hadnagyként (1915–1918) szolgált az olasz hadseregben. Ebben a posztban vázlatosan fölidézem négy és féléves katonamúltját.
Károlyt két hétre visszavonják az alakulatának központját jelentő mozdonyállomásra. Az üteget időközben átszervezték és új hadrendi számot kap. Megismerkedik a tüzérség nem első vonalban szolgáló tagjaival. Több évtized alatt átalakulhatnak az emlékek: az előkerült naplók alapján az emlékiratíró meglepve tapasztalja, hogy az első harctéri kalandok egyes részletei – bár az élményeket hasonló erővel adják vissza – nem egyeznek az akkor leírtakkal…
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek