1916. április 23-án az egész keresztény világ – nyugati és keleti egyaránt – egy időpontban ünnepelte Jézus feltámadását, amelynek következtében sajátos helyzet adódott az orosz hadszíntéren harcoló csapatok lövészárkaiban…
Ezzel a címmel nyílt fotódokumentumokból és tárgyi emlékekből kiállítás 2016. március 22-én a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. A tárlat születéséről, valamint a megnyitóról és az azt követő kerekasztal-beszélgetésről Topor István küldött rövid képes beszámolót.
Új sorozatot indítunk a mai nap. Az érsekújvári születésű Vágovits Gyula a magyar királyi 4. honvéd tábori ágyús ezred katonájaként szolgált a háborúban. 1915 őszétől 33 hónapon keresztül megszakítás nélkül frontszolgálatot teljesít az orosz, majd a román fronton. Harctéri naplói alapján 1973-ban írta meg visszaemlékezését a családja számára. Az első részben megismerhetjük a háború kitörését zajosan ünneplő Érsekújvárt, s azt is megtudhatjuk, hogy a főszolgabírói díjnok a hivatali szolgálat helyett miért választotta inkább a katonait, s miért lett tüzér.
Az olasz haderő 1915-ben nem tudta elérni a kitűzött hadászati céljait. Az Isonzónál indított első négy támadásával nem sikerült áttörnie a frontot. Az isonzói csaták rendkívül súlyos emberveszteséggel jártak (1915-ben az olasz hadsereg halottakban és sebesültekben összesen 250.000 embert vesztett), a csapatok kimerültek, a fegyverzet és a felszerelések jelentős része elhasználódott. A tél kezdetére a háború az Isonzónál is állóháborúvá változott, hasonlóképpen, mint a világháború többi hadszínterén.
A vonatút végén kadétunk Budapestre érkezik, ahol három hét lábadozás vár rá. A fővárosban nyüzsgő élet fogadja, ahol mindenki üzletel. A kórházi lógósok és a frontkatona egyik párbeszéde egészen párbajig fajul…
Az első világháború kitörésekor magasra szökő nemzeti érzületnek fontos szegmense volt a sebesült katonákról való gondoskodás. A hálás nemzet minden lehetőséget meg akart adni a felépülésre azoknak, akik a hazáért harcolva megsebesültek vagy a fronton megbetegedtek. Amellett, hogy a hadsereg maga is intézkedett a sebesült és beteg katonák gyógyításáról és ápolásáról, a társadalom is ki akarta venni a részét. Erre a társadalmi szervezetek, pl. a Vöröskereszt által létrehozott különféle egészségügyi intézmények kiváló lehetőséget adtak. Ezek közé tartozott a nagykőrösi kisegítő kórház is.
A marburgi hadikórházban töltött néhány nap után kadétunk Budapest felé veszi az irányt. Az utazás leírásából sok érdekességet megtudhatunk a vonat és az állomások közönségéről, s a háborús „hinterland” életéről…
A Nagy Háború Blogon 2015. május 15-én jelent meg Kajon Árpád írása A Romfell páncélautó. A cs. és kir. hadsereg első saját gyártású páncélautója címmel. Ez a cikk adta az ötletet, hogy a belga páncélautókról írjak, annál is inkább, mivel a keleti fronton – az orosz hadsereg keretein belül – éppen a központi hatalmak ellen vetették be őket. Hogyan találtam erre a témára? Nemrégiben megismerkedtem egy belga csoporttal, amely, száz év távlatából, a belga páncélautók emlékének felelevenítését tűzte ki célul.
A vonatút során először a marburgi hadikórházba kerül sebesült kadétünk. A Doberdó rémlátomása itt is gyötri, szereplőinek egy része pedig a kórházi ágyak rajvonalában mellette fekszik…
A Doberdó-fennsík meghatározó magaslata a Monte San Michele. A tengermelléki karsztvidék 100 évvel ezelőtt maga volt a földi pokol, a legkegyetlenebb harcok színtere. Napjainkban nagy munkálatok kezdődtek a véráztatta magaslaton az eredeti (front)állapotok helyreállítására. Vajon miért volt fontos ez a hegyorom, amelynek az elfoglalásáért mindent elkövettek az olaszok? Miért nem számított az óriási emberveszteség, a temérdek hadianyag? És a védők szempontjából miért volt fontos ennek a minden áron való megtartása?
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek