Az első világháború előtt az orosz cirkuszművészet szerteágazó forrásokból táplálkozott. Az előadások – a birkózók, bohócok és akrobaták fellépése ellenére – nem olyanok voltak, mint a mostani műsorok, viszont, például a szentpétervári Ciniselli Cirkuszban, minden társadalmi réteg megfordult. A háború kitörése után a cirkusz az egyik leghatásosabb eszköz lett az orosz hazaszeretet és társadalomkritika kifejezésére.
Az oroszországi bohócoknak nagy nehézséget okozott a hazaszeretet leegyszerűsített és pozitív megjelenítése. A clownoknak (oroszul: Клоун) hagyományosan az volt a szerepük, hogy kommentálják a legfrissebb híreket, bírálják a hatóságokat, felforgassák a társadalmi hierarchiát, kigúnyolják a tisztviselőket, politikusokat és más fontos személyeket – vagyis céljuk a hatalom redisztribúciója volt. A háborús cenzúra korlátai között ez nagyon nehéz, de nem lehetetlen feladat volt, amint azt két híres clown, Anatolij és Vlagyimir Durov példája is mutatja. Különösen Anatolij esete lett ismert a háború alatt, aki arra kényszerült, hogy meghajoljon Ziljonij, ogyesszai kormányzó előtt. A kormányzó nevének jelentése magyarul: zöld. A bohóc hamarosan csúfos bosszút állt: bemutatott egy műsort idomított állatokkal, amelyek szintén meghajoltak egy zöld színű vadkan előtt, de ezután a művész végigkocsikázott Ogyesszán egy kordéban, amelyet a zöld disznó húzott. Hogy tudták volna tehát a háború kirobbanása után most hirtelen támogatni a bohócok a hatalmon lévők érdekeit? Még ha meg is akarták volna tenni, hogyan reklámozhatták volna a hazaszeretetet anélkül, hogy feladták volna létezésük fő értelmét – a szatírát és a kritikát.
A moszkvai Szalamonszkij Cirkusz épülete 1900 körül
(forrás: http://www.circopedia.org)
A legkézenfekbőbb megoldás az volt, hogy a hatalom elleni kritikát áthelyezik az ellenség táborába. Ez azt jelentette, hogy ugyanazok a drámai elemek, ugyanazok a megszokott tréfák, amelyekkel a bohócok az oroszországi viszonyokat gúnyolták, 1914-től külföldi politikai és társadalmi rendszereket vettek célba. A fő célpont II. Vilmos német császár lett, akit támadtak monológokkal, tréfákkal, szójátékokkal, pantomimmal és állatos produkciókkal. Az orosz cenzúra azonban érdekes módon ebben az esetben is betiltotta a túlságosan durva és közvetlen támadásokat. A koronás fők még az ellenséges államfők estében sem lehettek teljesen kiszolgáltatva a korlátlan zaklatásnak, mert a paródiák politikailag veszélyes analógiák levonásához vezethettek. Az ellenséges uralkodók kicsúfolása az oroszországi uralkodó iránti tekintélytiszteletet is gyengítette. Éppen ezért sok monológot és tréfát töröltek pl. egy Eduard Korrado nevű clown forgatókönyveiből, amelyek II. Vilmost disznóval, kutyával vagy más állattal azonosították.
A német császár disznófejjel egy első világháborús kézzel festett francia mustáros edény formájában, fején a hírhedt Pickelhaube
(forrás: https://www.rubylane.com)
A cenzúra ellenőrzése mellett az orosz bohócok egyre találékonyabbak és óvatosabbak lettek. Nem a nyílt kritika és nyilvánvaló tréfa, hanem a finom célozgatás vagy kétértelműség lett a jellemzőjük. Bim és Bom zenebohócok (Ivan Radunszkij és Mjecsiszlav Sztanyevszkij) pl. olyan paródiát találtak ki a moszkvai Szalamonszkij Cirkuszban, amelyben a török szultánnak öltözött Bom mellett egy majom állt, miközben a művész hazafias dalocskát énekelt és tekerőlanton játszott. A szultánnak ezt a vándorló zenélő koldusként történő bemutatását azonban még írott formában sem engedte meg a cenzor. Konsztantyin és Leon Tanti átváltozó művészek viszont nem írtak forgatókönyvet, amikor 1915-ben felléptek egy revüben Efim Efimov Cirkuszában, ahol kigúnyolták a német hadsereget és a porosz nagybirtokosokat. Ugyanabban az évben Paul Kodanti clown a Ciniselli Cirkuszban a közönséget egy idomított malaccal szórakoztatta, amely megdöbbentően hasonlított a keleti fronton harcoló német hadsereg főparancsnokára, Paul von Hindenburgra.
Bim és Bom zenebohócok, alias Radunszkij és Sztanyevszkij
(forrás: https://ru.wikipedia.org)
Az állatoknak, különösen a disznóknak, a feljebbvalók kigúnyolása céljából való szerepeltetésében a Durov fivérek voltak a legképzettebbek. Amikor kitört az első világháború, Anatolij és Vlagyimir Durov már megvívták első saját csatájukat. Mindketten híresek, hiúak és ambiciózusak voltak. Szatirikus bohócokként és állatidomárokként lettek híresek. Anatolij azonban sokkal jobban vonzódott a gúnyversek és a politikai tréfák iránt, míg Vlagyimir inkább az állatos jelenetekre koncentrált, és kifejlesztette saját tudományos állatnevelési módszerét is. Az első világháborúban mindketten a közönségggel kialakított kapcsolat erősítésének lehetőségét látták. Vlagyimir éppen Berlinben turnézott, amikor kirobbant a háború. Először biztonságos szállásán hadifogolyként ünnepeltette magát mind az előadásokon, mind pedig egy kis füzetben, amelynek a Német fogságban címet adta. Leírta, hogyan neveztek a németek minden oroszt disznónak, hogyan hangzott fel újra és újra a sztereotipikus Hoch! (tkp. Éljen a császár!) kiáltás mindenhol, és hogyan hallotta ezt ő is rendszeresen. Azt állította: betanította főbérlőnője kutyáját, hogy a „Hoch” kiáltásra emelje fel az egyik hátsó lábát, mintha vizelne. Talán így történt, mert Vlagyimir valóban Berlinben élt 1914 júliusában, de következő története, amely szintén a visszaemlékezésben szerepel, már sokkal kevésbé hihető. Először Berlinben járva, még sok évvel a háború előtt, Anatolij és Vlagyimir közösen tanítottak be egy disznót, hogy válasszon egy szelet kenyér és egy német katonai sisak között. A disznó az egyik Durov hangján azt mondta „Ich will Helm” és a Pickelhaubét választotta. A kétértelmű szöveg azt jelenti: „Sisakot akarok” vagy „Én Vilmos” (Ich Wilhelm) – ez a mondat azonban a német császár súlyos megsértésének számít. Ez a tréfa Vlagyimir szerint a letartóztatásához vezetett.
Vlagyimir Durov 1891. évi párizsi fellépésének francia nyelvű plakátja: a művész egy vaddisznó hátán lovagol
(forrás: http://www.circopedia.org)
Az ellenség kicsúfolása csak az egyik módja volt az orosz hazaszeretet kifejezésének. A háború első hónapjai után a cirkuszi porondokon ismét megjelentek az oroszországi példák, és a bohócok kezdték kipellengérezni a háború hazai spekulánsait és haszonélvezőit, akiket az orosz társadalom nagy része vádolt a romló életkörülményekért és erkölcstelen viselkedésükért. Az állami tiszviselők kockázatos bírálata helyett az orosz clownok az általános társadalmi züllést leplezték le, amelyet a háborúval hoztak összefüggésbe. A háborútól szenvedő nép szószólói lettek, amit akár szociális patriotizmusnak is nevezhetünk, és sokkal inkább az egyszerű néphez, s nem egy uralkodóhoz vagy ideológiához ragaszkodtak.
