Hegedős Károly harctéri emlékei – 14. rész
Minden kezdet nehéz: a nagy ambíciókkal a frontra kerülő hadapródjelölteknek nemcsak a mostoha körülményekkel, hanem a nem túl barátságos – ráadásul többnyire nem is magyar – bajtársakkal is „meg kell küzdeniük”. Károlynak Görzben ideiglenesen a Dreher-villában, majd egy átalakított üvegházból készült legénységi körletben kell felütnie a tanyáját. Az emlékiratíró – tapasztalt mérnökként – immár évtizedek múlva értékeli, írja és rajzolja le a lövészárok-rendszer kialakulásának menetét és működését.
A különböző honvédezredeknél, majd a Székely Hadosztályban teljesített szolgálatával ismertté vált Gombos Zoltán az osztrák–magyar kiegyezés évében, 1867. augusztus 3-án látta meg a napvilágot. A hivatalos iratokban születési helyéül Zentát jelölték meg, valójában Csantavéren tartották keresztvíz alá, hiszen a faluhoz közel eső, 2864-es házszámú Gombos-birtokon született.
A barátok, ismerősök lassan mind a frontra kerültek: Károly is megtudja, hogy egy bajtársával együtt áthelyezik őket a temesvári tábori tarackos ezredhez. Elkezdődik a számtalan hasznos és haszontalan felszerelés beszerzése, emellett hősünk – életében először – naplót is vásárol. A búcsúzkodás ideje is eljött: Károlyt egy szerencsemalac-amulett is óvni fogja a harcok során. Rövid temesvári tartózkodás és több napos vonatozás után feltűnik a megpróbáltatások újabb színhelye: az olasz harctér.
Jónéhány évvel ezelőtt egy tanítványomtól ajándékba kaptam egy bekeretezett szöveget. Gépelt írás és aláírások egy megsárgult papíron. Számos katona kézjegye, akik arra tettek fogadalmat, hogy a háború után együtt ünneplik a szilvesztert 1920. december 31-én Kelenföldön. Mindannyian a császári királyi vasúti ezred 7. századának tagjai voltak és éppen Szerbiában töltötték szolgálati idejüket 1916 szeptemberében, amikor a nagy elhatározásra jutottak…
A Nagy Háború során számos osztrák–magyar és német állampolgárságú civil került pusztán attól nehéz helyzetbe, hogy a hadüzenet pillanatában ellenséges ország területén élt munka, tanulás, ösztöndíj vagy bármi hasonló miatt. Mások csak rövid időre látogattak el külföldre, szabadságukat töltötték ott, amikor a szó szoros értelmében egy pillanat alatt forró lett a lábuk alatt a talaj. Amennyiben magyar internáltakról esik szó, mindig kikötünk Kuncz Aladár Fekete kolostoránál és a francia internálás körülményeinél. Ma kézbe vett képeslapunk ezzel szemben Angliába, pontosabban Londonba kalauzol minket, ahol szintén sok magyar lakott és többen járták meg az internálás kálváriáját.
Károly és társai végre már katonai feladatot is kapnak: először az Aradra vezényelt tüzéreket kell kísérniük. Folgariába is visznek katonákat, de a megismert körülmények némi csalódást jelentenek számukra, nem így képzelték az olasz frontot, bár visszatérve a környezetük nagyra értékeli a „harcteret járt” hadapródjelölteket. Telik-múlik az idő és egyre több baráttól kell búcsúznia, akik a frontra készülnek, hamarosan neki is indulnia kell…
1915 nyarától a 
A pompás és szellemes karácsonyi képeslapok küldésének divatja már bőven létezett a Nagy Háborút megelőző évtizedekben is. A békességhez, otthonhoz, családhoz kötődő ünnep azonban új kihívások elé állította 1914-től a képeslap-kiadókat és a hadvezetést is. Az egymás utáni epekedést, hazagondolást jelző-sugalló hagyományos levlapok mellett születtek míves és ötletes grafikai megoldások is, nem utolsó sorban a harctér közelében, a hadbahívott, bevonult művészek közt. Ezek közül idén a magyar területen kevésbé ismert Ernst Kutzer képeslapjainak társaságában ünnepelünk.
Lovaglás, keringőzés, mulatozás, némi rajzolás: ritkán szoktak katonát ezért előléptetni – pláne ha hivatalosan laktanyafogságban van. Hősünknek ez is sikerül, köszönhetően Robicsek címzetes szakaszvezetőnek, aki civilben kataszteri mérnök, és akiről kiderül, nemcsak szakmájának kiemelkedő művelője, hanem az elvégzett munka kreatív könyvelésének is… Egy hadapródjelölt tűzmesternek pedig már a kellemes társaságban eltöltött szőlőőrzés sem igazi kihívás. Társaival mindannyian érzik, a laktanyában lézengés, az ideiglenes állapot már nem tart soká, a harctérre, kitüntetésre vágynak…
Tisza István miniszterelnök a hadirokkantak és családjuk, valamint a hadiözvegyek és hadiárvák gondozásának biztosítására szervezte meg az Országos Hadigondozó Hivatalt, amelyet 1917 márciusában a 900/1917. M. E. számú rendelet hívott életre. E jogszabály rögzítette először, hogy a hadirokkantaknak és családjuknak, továbbá a harctéren elesett vagy a hadiszolgálatban (hadifogságban) szerzett sérülés, betegség vagy hadi fáradalmak következtében elhalt egyének özvegyeinek és árváinak gondozása nemzeti feladat, s kinyilvánította, hogy e feladatot az állam az önkormányzati hatóságok és a társadalom közreműködésével teljesíti. Ennek értelmében a teljes hadigondozás (tehát már nem csak a hadirokkant-gondozás) országosan egységes vezetés és irányítás alá került az Országos Hadigondozó Hivatalon keresztül, amelyet közvetlenül a miniszterelnökség alá rendeltek.
Legutóbbi kommentek