Hegedős Károly harctéri emlékei – 12. rész
Károly és társai végre már katonai feladatot is kapnak: először az Aradra vezényelt tüzéreket kell kísérniük. Folgariába is visznek katonákat, de a megismert körülmények némi csalódást jelentenek számukra, nem így képzelték az olasz frontot, bár visszatérve a környezetük nagyra értékeli a „harcteret járt” hadapródjelölteket. Telik-múlik az idő és egyre több baráttól kell búcsúznia, akik a frontra készülnek, hamarosan neki is indulnia kell…
Egy szép napon újsággal fogadtak bennünket; egy harctéri transportot – 80 ember – kell elvinni Aradra, 6 kadettaspirant viszi, én is közöttük vagyok!
Nagyszerű, egy kis utazás nem lesz rossz Aradra!
A legénység menetöltözetben állt fel a „Vergatterung”-ban. Mi is felöltöztünk, én szereztem egy kincstári „uhlankát”. Az ulánka tulajdonképpen az uhlanus-lovasság rövid bekecse volt, báránybőrrel bélelve. Kitűnő szövésű posztóból volt – csukaszürke, ahogy akkor hívták – és elsőrangú báránybőr-prém volt benne. Én ezt az uhlánkát átszabattam magamra, szép fényes gombokat varrattam reá – tüzérgombokat, s a nyakára egy ritka szép fekete bárányprémet varrattam a rajta levő selejtes helyett, az ujjaiba pedig teveszőr bélést tetettem. Ez a bekecs az egész háborút végig szolgálta velem; felvenni pompás meleget tartott, éjjel a feje alá tenni az embernek nagyszerű párna, egyelőre a korzón nagyon mutatós és meleg valami. A szőrmegallérját zsinórzat tartotta össze, amit nem kellett mindig felcsavarva hordani, hanem lazán a nyakba is lehetett vetni a huszármente zsinórzatához hasonlóan, nem csoda, hogy általános divatba jött a tüzér önkéntesek között. Természetes, hogy ezen már a „Reitschnur” is rajta volt, ami a mi büszkeségünk volt.
Az ulánka rajza az emlékiratból
A „Reitschnur”-nak uniformis-fejlődéstörténeti szempontból volt jelentősége és létjogosultsága. Aki ezt nem tudta, értelmetlennek látta, hogy miért van a bal vállon ez az egy gombbal oldható zsinór, amíg a jobb váll sima? Eltekintve attól, hogy ez a kis assymetria adta meg éppen a lovastisztek blúzainak, atilláinak és waffenrockjainak kokette báját, ennek a Reitschnurnak eredetileg az volt a hivatása, hogy a lovastiszt a szolgálati jelvényét – egy kis tarsoly fényes nickelből, rajta aranyos barock betűkkel Ferenc József monogramja és a kétfejű sas – a bal vállán átvetve, a tarsolyt a hátán elhelyezve legombolhassa a széles arany szíjat, ami a tarsolyt tartotta. A háborúban már nem használták ezt a szolgálati jelvényt, de Endrének még megvolt a békebeli felszerelése között ez éppúgy, mint a békebeli tüzércsákó a „Roßbusch”-al, a fekete, lefelé fordított lószőrforgóval.
A Reitschnur használata
(Rajz az emlékiratból)
A régi osztrák ármádia, meg a Mária Terézia korabeli uniformisok maradványai voltak ezek, de kedves, szép, mutatós díszek. Az uniformis legyen uniformis, különböztesse meg a civiltől a katonát, ennek nagy jelentősége volt akkor. Önérzetet ad az egyszerűbb embernek az uniformis, szükség is van erre, ez ellen ágált akkor már a forradalomban kifejlődött radikális világnézet, mégis, 30 év múlva a szovjet-orosz katonák csupa vállzsinórral és kitüntetéssel léptek Budapest földjére, mint hódítók!
No, elég ez ahhoz, megvolt a szép és jó uhlánkám és felkerekedtünk Aradra, elvinni a 80 embert az ottani tüzérezred számára pótlásként. Mi, kísérők, kaptunk egy II. osztályú kocsit (8-an!), a legénység pedig három III. osztályú kocsiban jött.
Aradra a legénységet bevezettük a laktanyába, mi pedig a „Fehér Kereszt” című szállodában három szobát nyittattunk. Nagyon élveztem a szálloda éttermében való étkezést. Én harmadmagammal aludtam egy szobában: Fleischer Gyurkával és Rimanóczy Kulival. Gyurka figyelmeztetett, hogy meg ne rökönyödjek, ha éjszaka Kuli álmában járkálni talál, mert az neki szokása: Mélyen alszik, mégis kikél az ágyából és mászkál a szobában és érthetetlen szavakat mormol. Olyan holdkóros-féle mániája van, az idegrendszere egy kicsit „überspannt”, ez is apai örökség.
Lefeküdtünk úgy éjféltájban szépen nyugodtan, egyszer csak, úgy éjfél felé, alig aludtam el, óriási dörrenésre riadok fel! Mi az, mi az? Rögtön villanyt gyújtok, hát Kuli áll az ágyában s gesztikulál, s a kettős ágy egyikének a nehéz faragványos fej-része, ami lehetett vagy 30-35 kg, s amit ébren aligha tudott volna megtenni Kuli, a helyéből kiemelve a Gyurka ágya előtt fekszik! Rögtön átláttam a helyzetet: Kuli, az alvajáró, felébredt, levette az ágy nagy fejtámla részét, s teljes erejével felemelte, s levágta – a Gyurka fején keresztül – a földre! Ezer szerencse, hogy elég nagy lendülettel történt ez, s az alvó Gyurka fején túl lendült a nehéz bútorrész, különben a Gyurka feje szétloccsant volna, ha csak 10 centiméterrel rövidebb a lendület, s a fejtámla ledobása!
Szörnyű véletlenek kísértik az embert élete folyamán; sohasem lehet tudni, mikor éri baj, s sohasem lehet tudni, milyen nagy veszedelmeket úszik meg az ember úgy, hogy a haja szála sem görbül meg. Ez az én életemben is számtalanul előfordult, azért ne habozzék az ember sohasem kockáztatni az életét, amikor a becsület azt megköveteli: jó szerencse, semmi más az élet! Maga az egy véletlen, hogy élünk, a másik sok véletlen sorozata, hogy életünk folyamán nem ér halálos veszedelem bennünket!
Három-négy nap múlva újra Váradon voltunk és koptattuk a korzó aszfaltját. Kilovaglásra már hűvösödött az idő, délelőttönként rendesen a tiszti étkezdében üldögéltünk, megvártuk a delet, s délben szépen hazamentünk.
Úgy november vége felé – úgy emlékszem – új vezénylésem volt: a harctérre kellett vinnünk pótlásként vagy 60 embert.
A 19-es közös tábori tüzérezred (a mi ezredünk) akkor az olasz fronton volt, mégpedig Dél-Tirolban. Ide voltunk irányítva ezzel a pár tüzérrel és altiszttel.
Tirolban már erős tél van – mondották –, jól öltözzetek fel az úton, tanácsolták a tiszti étkezdében az ott lézengő, harcteret járt tisztek. Ennek megfelelően mi azután elláttuk magunkat minden jóval. Jó meleg báránybőr kesztyű, prémes kulacs a forró tea számára, térképtáska és Gyulai táska!
A Gyulai táska rajza az emlékiratból
Érdekes dolog volt ez a Gyulai táska. Egyáltalában nem volt régi K.u.K. vorschriftsmässig felszerelési darab, de a fronton nagyon bevált, s mindenkinek megengedték. A tüzértiszteknek éppen úgy, mint a többieknek, sok hivatalos írást, térképet kellett magával hordozni. Mindezt nem volt hol elhelyezni. A nyeregtáska sokszor messze volt az embertől, a hátizsákban összegyűrődtek ezek a dolgok, s mondom, nem voltak állandóan kéznél.
Egy Gyulai nevű ezredes eszelte ki ezt a táskát, ami rövidesen elterjedt az ármádiában a tisztek között; mi sem természetesebb, hogy mi, önkéntesek az ilyesmin kapva kaptunk. A derékszíj egyben szolgálati öv volt, erre fűzve viselte az ember jobbról elől a revolverét, baloldalon a kardot helyettesítő bajonettet (amire a port-epée-t fel lehetett tenni, a tiszti kardbojtot). A kard már csak alkalmatlanságot jelentett, a lövészárokharcban ugyan nem sokat lehetett menni egy szál lovassági karddal, a tüzérnek meg nem volt feladata a közelharc, jobbról hátul pedig, a jobb faron, a Gyulai táska szépen elfért. Iratokat, térképeket, doboz cigarettát nagyszerűen el lehetett benne tenni, s állandóan kéznél volt!
Felkészültünk hát – nem utolsó sorban még egy jó kézi villanylámpával, pár tartalék-elemmel – és elindultunk a hosszú útra. Vagy 3–4 napig utaztunk, megint voltunk Kdttaspiránsok vagy 6-an, újra kaptunk egy II. oszt. szakaszt, vagy talán kettőt is, a többi III. oszt. kocsi volt a legénységnek. Kijelöltünk pár legényt, aki a mi bagázsiánk körül szorgoskodott, s az út nagyon kedélyesen telt el. Étteremben ebédeltünk, vacsoráztunk, a legénység az egyes állomásokon felállított konyhákon kapott bőséges kosztot. Érdekes állapot az; utazunk, együtt 6–8 víg pajtás; gondunk egyáltalában nincsen, akár három napig, akár három hétig tart az utazás; alszunk a II-od osztályú kocsiban, kettő-kettő egy-egy fülkében, nyugodtan, s nem zavar bennünket az, hogy áll-e a vonat vagy halad, a cél ismeretlen: a harctér!
„Az út Folgariaból Calliano-ba, ahová nyolcvan embert vittünk pótlásnak a váradi tüzérezrednek”
(Fénykép az emlékiratból)
Valami negyed-napra azonban mégis megérkezünk. Tovább nem megy a vonat. Folgaria állomás. Innen bemegyünk a teherautókon – ez volt az első, amikor teherautókról hallottam, hogy a hadsereget kiszolgálják – egy kis tiroli faluba, valami 25–30 kilométerre van a vasúttól, itt van a „Regiments-stab” és a Batterie 2. és a Batterie 3. Protzenstatiója. Itt adjuk le az embereket.
„Folgaria állomás a tiroli olasz fronton. A képen felhalmozott, ívekre meghajlított hullámbádogot unterstandok és deckungok építéséhez hordják a tüzérütegek lovai”
(Fénykép az emlékiratból)
Megérkeztünk. Rongyos kis tiroli falu, de emeletes házakkal, zegzugos utcákkal, hol van kövezet, hol nincs, le-fel, lépcsőn, lejtőn, ahogy jön. Az egyik házban katonai iroda, a Batterie 2. Protzenoffizierjának az irodája. A falon mindenütt mutató-táblák: Zum Brgnstkomdo N 70-rte Inf. Rgmt., Zum Divisionstrainkommando No 70. Végre megvan a K.u.K. Feldkanonenregiment No 34 (19.) Regimentskanzlei. (Az ezredünk a 19-ről 34-re változott!) Bemegyünk. Már vártak bennünket. Hoztunk-e „professionistákat” (mesterembereket), mert ebben van nagy hiány. Hoztunk. Vormeister X. csizmadia, Vormeister Y. kovács! Nagyszerű. Délben a Rgmt. Kmdo-nál ebédeltünk. Délután a többiek még tovább mennek, megkeresni a többi üteg Protzenstatióját. Nekem szerencsém (?) van, a Batterie 3. Staffelje itt van, az öreg Bleuer főhadnagy a Protzenoffizier, ismerem még a kádertől Váradról (Béla bátyámhoz nagyon hasonlít) átadom neki azt a 8 embert, akit nekik küldtek. Mikor akartok utazni vissza? Holnap? Holnapután? Jó lesz igyekeznetek, mert a napokban alighanem kezdődik megint egy olasz offenzíva, s akkor rosszul fogtok utazni, s hosszadalmasan.
Este összekerülünk mindnyájan, s szomorúan konstatáljuk, hogy bár a harctéren vagyunk, harcteret még nem láttunk.
Az állásokba, a Batterie-khoz nehéz a feljutás, hát még a gyalogsági vonalakba. Ne vágyakozzatok olyan nagyon – fékeznek az itteni tisztek – úgyis kikerültök most már ti is nemsokára a frontra.
Front? Mi nem így képzeltük. Egy tiszt lakik egy ilyen vacak faluban, egy sötét kis emeleti szobában. Be van rendezkedve elég jól, még petróleumlámpája is van, ágya, lavórja és az előszobában a tisztiszolga. Rengeteg hivatalos iromány egy piszkos nagy szobában, ahol irodai altisztek körmölnek, s örökké hivatalos német iratokat készítenek; munícióért menjen 6 iga Batterie 3-tól; húst faßolni menjen 4 iga, borért 4 hordóval 3 iga stb. stb. inkább egy vegyeskereskedés depot-jának üzeméhez hasonlít ez valami eldugott faluban, mint harctérhez. Mi úgy képzeltük el a harcteret, hogy egy lakatlan domboldal tövében nomád életet él mindenki, sátor alatt lakik és 20 fokos hidegben körülülik a tábortüzet! Régi romantika, meg a színpad romantikája, amiből mi eddig elképzeltük a frontot. A front nagy tagozatokban lassan-lassan válik fronttá, egy-két napi járóföld, míg az ember az „első vonalba” jut. Azt majd megláthatjuk, ha kikerülünk a frontra, most menjünk haza.
Csalódottan jöttünk haza, de a váradi korzón mégis megvolt az utunknak a maga nimbusza: most jöttek az olasz frontról! A lányok elfogtak az utcán: jé, Kari, hát milyen a front? Lelkendezik a nyakigláb Tabéry Maci.
Többen sokkal hamarább megtudják közülünk, mint azt sejtettük volna. Alig telik el november, december elején alig van hét, hogy hárman-négyen útba ne indulnának ki a frontra. Persze, azt, hogy a frontra megy az ember, lehetőleg egy héttel előbb megtudta az ember. Maradt bőven idő a búcsúzkodásra, a vidékieknek 2–3 napi szabadságra, no meg a kabarékban is egy-egy búcsú-mulatságra!
Én még nem kerültem sorra. December elején az első volt közöttünk Fleischer Gyurka, aki a szorosabban vett barátaink közül a frontra indult. Földig érő nagy prémmel bélelt, s nagy prémgalléros köpenyben jött-ment Gyurka másnap reggeltől kezdve, ahogy meghallotta, hogy indulnia kell. Tea, cognac, rum, kockacukor, tejkonzerv, gyorsfőző, minden-minden kellett. És levélpapíros, meg tábori levelezőlap, minél több. Tollszár, tinta és papíros, meg a jó ég tudja mi mindent összevásárolt, egyik boltból ki, a másikba be. A vízhatlan csizma fontos, már én is megcsináltattam Ujlaki csizmadiánál. Pompás puha bőrből, valami halhólyag betétről meséltek, ami állítólag vízhatlanná tette a csizmát. Mindenki a harctérre való előkészületben élt. Altnöder Endre rendszeresen írt haza Mariséknak, Görz mellett áll valahol a „Türkeifeldhaubitz”–üteggel, mint Protzenoffizier. Altnöder Imréről már csaknem egy éve semmi hír, Tuli itt lakik Mariséknál és nem akarja elhinni, hogy az ura elesett, amiről az ezrede bajtársai számolnak be egy-egy levélben; a hivatalos „Verlustliste”-n mint eltűnt szerepel.
Jeszenszky Kari már az ősszel került a frontra, állítólag Galíciában van, ahol az oroszok rettenetes erővel támadnak. Állítólag már a Kárpátoknál folynak a harcok elkeseredetten.
Egy őszi éjjelen a Bonbonniere-kabaréban elázott honvédbaka hadapród tűnik nekem ismerősnek, elmegyek az asztala mellett, s jól megnézem: Torkos Béla!
Béla, te vagy az? Kari, hát te? Hogy kerülsz te ide? Hajnalban utazom a frontra, mit csináljak kint az állomásnál annyi ideig, bejöttem ide!
Okosan. Összeülünk, bakák, tüzérek – eddig ez sohasem történt. Magyarázom a cimboráimnak, Torkos Béla barátom, együtt jártuk a 8 gimnáziumot.
Béla el van ázva, de tud magáról. Béláék bort ittak, mi pezsgőt! Folytatjuk pezsgővel.
– Persze, a tüzérek pezsgőn alul nem is adják – csipkelődik Béla, de fenemód imponálunk neki a Reitschnur-os barna blúzainkban, s a sarkantyús lakkcipős szalon-nadrágjainkban.
– Mesélj Béla, hogy-mint vagy?
– Májusban vonultam be, rövid kiképzés, egy hete lettem kadett, (ez már tisztjelölt, nincsen önkéntesi stráfja, hanem az őrmesteri stráfjában a gallérján egy arany stráf is van kívül, a belső sárga stráf és a 3 csillag mellett). Kaptam tiszti felszerelési költséget, most megyek a frontra. Kuci is bevonult, de a szívével segédszolgálatos lett, irodában van Gyulán.
Szegény Béla nagyon neki volt keseredve. Bizony, gyalogosnak lenni, a harctéren szuronyrohamra menni, nem tréfadolog! Szörnyű dolog lehet ember-ember ellen harcolni, valakit szuronnyal átdöfni, vagy revolverrel lelőni! Bizony, ez az igazi katona, nem mi, a tüzérek, akik kilométerekről lődözünk, a célt csak távcsövön nézzük. Mert a távolság, ha halálos robbanást is küld át, mégsem az a szörnyű valami, mint a nekivadult, emberségéből már kivetkőzött, kartávolságnyira fejét vesztetten gyilkoló, rohamozó gyalogos!
Béla nagyon nekiszontyolodva indult a harctérre. Neki élnek a szülei, érthető!
Vigasztaltuk, ő fanyar mosollyal a pezsgővel próbálta csitítgatni a feltörő szomorúságát! Mert elindulni, előtte lenni valaminek, ami keserves, ami nehéz, keservesebb és nehezebb, mint benne élni!
Folyt a nagy búcsúzkodás; a Fleischer Gyurka búcsúztatására Rimanóczyéknál volt egy zsúr; Gyurkának nehéz volt a szíve nagyon, de hogy palástolja, aktuális strófákat faragott mindannyiunkról, s víg hangulatban énekelte el a Rózsika zongorakíséretére:
Árok-árok de mély árok
Móricz Anci után járok…
(ez Stacho Tiborról szólt) azután mindenkit sorra vett, én sem maradtam ki a díszes társaságból:
Íme a legfessebb tüzér
A bal keze aranyat ér,
Mi meg hívjuk Polidornak,
Van fején helye egy – orrnak!
Dínom-dánom, sum-sum, sum!
Fleischer György
(Fénykép az emlékiratból)
Gyurka búcsúzáskor ezt a fényképet adta nekem emlékbe. Oly sok herce-hurca, költözködés és bolyongásom dacára véletlenül valahogy nem kallódott el az a fénykép, meg tudtam őrizni mind a mai napig. Sajnos, szegény Gyurkával nem tudom, mi történt. Úgy hallom, a nyilas világban elcipelték, nem hallottam azóta róla.
Gyurkát másnap kikísértük a vasútállomáshoz, mindnyájan, a lányok is. Gyurka szegény illuminált állapotban volt, de viccelt, tréfált, agyon akarta ütni a szomorú hangulatát, pedig szívből fájlalta itt hagyni ezt a szép, víg, kényelmes életet. Lágyszívű fiú volt, de kötelességtudó: személyesen fegyveres szolgálatot teljesíteni az ország védelmében, ha kell – ha pechem lesz, ahogy szokta volt mondani – akár az életét is áldozni!
Igen, már mindnyájan így gondolkoztunk: a harctérre menni és harcolni: kötelesség, erkölcsi kötelesség, hogy most, amikor bajban van az ország, helytálljunk tisztességesen. Elvégre ki álljon helyt, ha mi nem, nőtlen, fiatal emberek? Utánunk senki sem sír, hacsak azok után nem, akiknek még élnek a szülei. A testvérek el vannak foglalva a maguk gondjával-bajával, a testvér már távolabb eső valaki, mint az ember szülői, a felesége meg a gyermekei! Azokat a tüzéreket sajnáltuk, akiktől a kaszárnya udvarán sírva búcsúzott a felesége, gyereke! Bizony, ez embertelenül keserves lehet, most örültünk mi, most örültem én annak, hogy senkim sincsen a világon!
Senkim? Rimanóczy Rózsikára már nagyon sokat gondoltam, de a mi ismeretségünk csak igazi, jókedvű pajtáskodás volt; egy bimbózó szerelem, amit azután csak a harctéri levelezés pattantott ki. Egyelőre nem több.
Mindennapos voltam náluk. Délután úgy 5 óra tájban már felmentem hozzájuk, s rendszerint ott maradtam 7-1/2 8ig, feltéve, ha nem mentünk moziba.
Egy szép napon nagyon felkavarodott hangulatban találtam őket. Képzelje, szegény Kuli is megy a frontra! Ugyan, én nem is hallottam, mi igaz ebből, Kuli?
Hát tudod, Oroszy Bandi van itthon, a Batterie 1-től, az mondja, hogy ők már egy hónapja igényeltek két Kadettaspirantot. Előbb-utóbb mindnyájunkra ránk kerül a sor; inkább kimegyek most Bandival az öreg Vidovics Batterijához, mint egy idegenéhez. Már össze is készültek, Stachó Tiborral megy. Már Uhlarik Béla is készül, Tabéry Iván is megy, alig lézeng már valaki a kaszárnya udvaron, vagy mint Kasernispektions-offizier az őrépület szobájában, olvasva a rémregényeket egész nap.
Nekem is kellene már mennem! Együtt van a felszerelésem, távcsövet nem vettem, az nagyon drága, van jó meleg uhlankám, majd jó lesz a vízhatlan csizma is, vettem két valódi Jäger-alsónadrágot is, s már akármelyik nap mehetnék!
– Kari, maga ne jelentkezzen még – mondta Rózsika, lássa Kuli is elmegy, szegény Lackó már odavan, írja nekem a tábori lapokat, mindenki elmegy, maradjon legalább maga, olyan jól elbeszélgetünk.
Maradtam, nem jelentkeztem sehová. Már csak pár hét van karácsonyig, itthon akarom még tölteni a karácsonyt.
Mariséknál nagy karácsony készült. Endre szabadságra jön haza, a gyerekek már nagyok. Rózsi már 2. polgárista, kitűnő tanuló, okos gyerek, Bandi 3. elemista, szegény kis Manyika a nyáron meghalt, de ott van Miklós, aki Sárival, a Tuli kislányával csaknem egyidős, már jár mind a kettő, másfél évesek lehetnek.
Elbúcsúztatjuk Kulit is, Tabéry Ivánt is, s lassan már nagyon körül kell néznem, hogy ki maradt még itthon az önkéntes pajtásaim közül. Kezdem szégyellni magamat, én még mindig itthon?
De Rozál nagyon tart. Ne menjen Kari, ha jelentkezik önként, én megharagszom magára!
Nem jelentkeztem. Jött a karácsony. Marisék csodálkoztak, hogy én nem vagyok soha otthon (már visszaköltöztem hozzájuk az Arany János utcából novemberben, mert ott nem tudtam fűteni), állandóan Rimanóczyéknál ülök. Ott is díszítettem a karácsonyfát, még Pesten is voltam, mert Rozál meg akarta lepni az anyját egy kis ezüst cigarettatárcával, hoztam Pestről kettőt is, egy vékonyabbat, meg egy erősebbet, női tárca volt mind a kettő, 10-10 db cigaretta fért bele. Rimanóczyné a könnyebbet választotta a karácsonyfa alatt s a nehezebbet én megtartottam magamnak.
A cigarettatárca: később ellopták, de rajz van róla az emlékiratból
[…]
Belevésettem annak idején a szegény Apus monogramját, ami egy régi pecsétnyomón Marisnál megvolt. Maris elhozta annak idején Berényből ezt az öreg pecsétnyomót, mert a monogramja neki stimmelt: H.M.
Már nem emlékezem, miféle karácsonyi ajándékot vettem Rozálnak, de arra igen, hogy gyönyörű virágkosarat küldtem neki vele. Én tőle egy kis vászonba kötött vázlatkönyvet kaptam, amibe egy olyan ceruza volt beletéve, aminek a közepe csuklóra járt – tréfás ceruza – úgy, hogy nem lehetett vele rajzolni! Ezzel rajzoljon le „kigyelmed” mondta nevetve, amikor nagyot néztem a ceruzán!
A karácsony is eltelt, s vele utána a január, már szégyelltem magamat, hogy még mindig otthon ülök Váradon. Már megjött a híre, hogy Korbély Pali elesett; teletalálatot kapott Galíciában egy ütegük, Pali éppen ott lézengett, szegényt szétvágta a gránát.
Következő rész: „Ég és föld, béke és háború, két élet között lebegve”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
