Hegedős Károly harctéri emlékei – 13. rész
A barátok, ismerősök lassan mind a frontra kerültek: Károly is megtudja, hogy egy bajtársával együtt áthelyezik őket a temesvári tábori tarackos ezredhez. Elkezdődik a számtalan hasznos és haszontalan felszerelés beszerzése, emellett hősünk – életében először – naplót is vásárol. A búcsúzkodás ideje is eljött: Károlyt egy szerencsemalac-amulett is óvni fogja a harcok során. Rövid temesvári tartózkodás és több napos vonatozás után feltűnik a megpróbáltatások újabb színhelye: az olasz harctér.
[1916.] Január végén egyszer azután azzal a hírrel fogadnak a fiúk a tiszti étkezdében, hogy azokat a kadettaspirantokat, akik még idehaza vannak, más ezredekhez fogják áthelyezni.
Faltay Pali is otthon volt még. Pali nem tartozott ugyan az én szorosan vett társaságomhoz, de egy nagyon jó kedélyű és ambiciózus társunk volt. Ő fitetett egyre a pótüteg-irodában és egy szép napon azzal a hírrel jött, hogy bennünket kettőnket át fognak helyezni a temesvári Feldhaubitz-okhoz. Feldhaubitz-ok, mondtuk, az nagyszerű lesz, Temesvár szép város, de mégis, Váradról elmenni és nem a harctérre?
Úgy gondoltuk, hogy ha át is helyeznek bennünket Temesvárra, ott a Haubitz-okat (tarack) újra kell tanulnunk, mert mi csak a tábori ágyút tanultuk itt, az meg pár hónapot biztosan igénybe vesz, s mi már csak tavasszal, jó időben kerülünk ki a frontra! Nyáron majális a háború – gondoltuk, csak ezek a kutya hidegek múljanak el!
Február első hetében tényleg olvastuk a napiparancsban: Ich transferiere den Einjährig freiwilliger Kdtaspiranten Paul von Faltay und Karl Hegedős zum K.u.K. Feldhaubitzregiment N017. Temesvár.
Hát mégis igaza volt Faltaynak? No, végre, itt az indulás pillanata!
Bementünk a pótüteg-irodába. Mikor induljunk? No, az nem megy olyan gyorsan, még először az iratainkat kell kiállítani, a verpflegszettel-eket, meddig vagyunk ellátva zsolddal, még a saját lovainkat kell átvennünk, mert azt nem visszük ki a harctérre, ott kincstári lovat kapunk. Különben is menjünk a mundérdepot-ba, válasszunk magunknak kincstári felszerelést, az jár nekünk, mindenből egy-egy darab.
Elkezdtük a búcsúzást, a búcsúviziteket. Tabéryéknál már azzal fogadtak, hogy Ivánka jól van, már írt, a Batterie 2.-nél van, állandóan mulatnak meg kártyáznak. Maczi egy kis szűz Mária medaillon-t varrt bele a zubbonyom bal felső zsebébe, majd meglátom, hogy az megóv, mint kabala minden bajtól.
A legtöbb búcsúvizit banális volt; azután írtam Bélának, küldjön egy embert a lovamért, hogy haza vigyék; 6 éves kancza ló, még jól el lehet adni, egyhamar nem lesz reá szükségem. Küldjön nekem pénzt, mert több felszerelési dolgot kell beszereznem. Béla küldött is pénzt bőven, telt mindenre. Mulatozásra is. Faltayval akkor már egy testvérpár voltunk, együtt üldögéltünk a kávéházban, s írtuk össze, mi mindenre lesz szükségünk, bár még nem tudtuk, hogy hosszabb ideig maradunk-e Temesvárt, vagy onnan rövidesen a harctérre megyünk?
Elmentünk mulatni, elmentünk az Emke-kávéházba, az Elite-be, egy harmadrangúba, elmentünk Pollák mamához a színházi Bodegába, s emlegettem, hogy vágtunk mi be ott az ősszel Fleischer Gyurival egy borongós hajnalon, mulatozás után egy 75 dekás libamájat ketten, egy ültő helyünkben! Palinak is volt egy kis szerelme, talán még jobban oda volt kozmásodva, mint én; egy kis zsidólány bolondította meg, Wittenberger Ellának hívták. Egy este azért mentünk el mulatni olyan helyre, ahol cigány van, hogy hajnalban éjjeli zenét adhassunk. El is mentünk, a cigányt beeresztették Rozáléknál, a Széchényi-tér 4. számú bérházukba jó borravalóért, mi meg kinn hallgattuk nagy nekiszontyolodva a tér havas fái között:
Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta
Most akartam hozzád menni rajta….
Most akartam véled beszélgetni, hej!
Itt van az idő, el kell masérozni!
„Rozál és én, 1915. szeptember. A Rimanóczyék váradi szőlőskertjében”
(Fénykép az emlékiratból)
Naponként talán már kétszer is voltam náluk, Rimanóczyné is, meg az öreg Janky nagymama is, jóságos mosollyal hunytak szemet a mi érzékeny búcsúzkodásainknak, pedig hát az csak plátói búcsúzkodás volt; egyszer-egyszer, ha megfogtam a kis Rozál kezét, a már nem gyerek, de még nem női kezét, annyi volt az egész!
– Jöjjön fel kigyelmed holnap – mondta; egy kis medaillont csináltattam magának, ugye, szerdán indulnak. Igen. Akkor pont jól tudtam; belevésettem: 1916.II.14.
Elmentem másnap. Nagyon érzékeny jelenet volt. Kis rózsaszín selyempapírból pakolta elő Rozál nagy zavarban az amoulette-et; szép, négyszögletes, a sarkain egy kissé lekerekített arany amoulette volt, az egyik oldalán egy kis szerencsemalac volt rózsaszín emaille-al rajta, meg élénk zöld négylevelű lóherével, a másik oldalán a dátum: 1916.II.14.
– Jaj, hová is tegye? Bevarrom a blúza zsebébe!
– Oda ne, mert összevesznek a Maczi szűz Máriájával – válaszoltam, hát akkor hová?
Rimanóczyné szólalt meg: a nyakába tegye Hegedős, egy kis arany láncra! Jó majd veszek egyet – mondottam.
– Ej, sohse vegyen, itt az enyém –, válaszolt Rimanóczyné – leoldott a nyakáról egy kis vékony női arany nyakláncot, ráfűzte az amoulette-et, s azt mondta: Jöjjön, gombolja ki a gallérját, én majd felcsatolom!
Amulett szerencsemalaccal az emlékiratból
A Rózsikától kapott kártyalap az emlékiratból
Felcsatolta, no, az Isten vezérelje Hegedős!
Megható jelenet volt, én szótlanul kezet csókoltam neki, s a kis Rozál is el volt szontyolodva, s hogy leplezze az elfogódottságát, erőltetett mosollyal mondotta:
– Jaj, de vicces!
Bizony vicces, amikor az embernek a 21. születésnapján az élettől félig-meddig búcsúzkodnia kell, s a halálra is gondolnia!
No, de erre azután igazán a legkevesebbet gondoltam. Ebben az időben különösen. Inkább arra, hogy ez a háború beláthatatlanul hosszúnak tűnik. Elvégre ma már másfél esztendeje tart, s még úgy látszik, hogy semmi remény sincs a döntésre. Sem az egyik, sem a másik fél számára. Igaz, hogy minket most, 1916 tavaszán, erősen szorít az ellenség, ahogy hívták akkor, az entente, a szövetséges hatalmak. Igaz, hogy a francia fronton a németek nagyon jól állanak, szörnyű harcok dúlnak, de a németek bent vannak Franciaország szívében, az oroszokkal Galíciában ádáz küzdelem folyik. Az olaszok, az „árulók”, akik tavaly kiugrottak a hármas szövetségből, s akik akkor meg akarták zsarolni Ausztriát azzal, hogy a semlegességük fejében Görz és Gradiska városokat követelték, ide s tova egy éve erőlködnek az olasz–osztrák határon s eddig egy tapodtat sem haladtak előre. Mi álljuk keményen a vártát az olasz fronton. Mi, különösen a magyar honvédek! Ezt is megélte Ferenc József, hogy a drága osztrák tartományait magyar honvédek védik soha nem álmodott hősiességgel.
No, de mi egyelőre csomagolunk, megyünk Temesvárra. Nem a világfelforgató nagy dolgok, hanem a mindennapi apró-cseprő gondok azok, amik kitöltik az ember életét. A sok kis apró, mindennapi élet gondjaiban él az ember, olyan gondok között, amilyet éppen csinál magának az ember.
Faltayval az utolsó pár napot szinte együtt töltöttük. Akármennyit is tanakodtunk, azt nem tudtuk még kisütni, hogy ez a mi áthelyezésünk mit jelent: egy temesvári káder-szolgálatot vagy a harctérre indulást? Ez volt a gond, ez volt a bizonytalanság, amin már szerettünk volna túl lenni, hát igyekeztünk.
Most egy érdekes részéhez érkeztem el a memoirjaimnak. Amit eddig leírtam, azt mind emlékezetből írtam le. Legfeljebb pár adatot „visszafelé” rekonstruáltam, például Maris néném esküvőjének időpontját, mégpedig úgy, hogy emlékeztem az ezüstlakodalmuk pontos napjára 1928. október 5-ére – erről már van naplóm is –, s ebből jött ki az 1903. október 5., a Maris 20. születésnapja!
Most egy olyan korszakhoz érkeztem el, amikor először életemben elkezdtem „naplót” vezetni? Naplót? Igen, sok mindent feljegyeztem, de most látom, milyen rendszertelenül és hiányosan. Alig tudok benne kiigazodni, pedig az emlékezetemben minden, szépen rendben élnek ezek a hónapok. Mindössze a pontos dátumok hiányoznak, no, de sok fontos dátum is (például amikor Endrét felkerestem Görzben a harctéren) hiányzik a naplómban is. Mindegy, a lényeges az, hogy erről az időszakról (1916. február – szeptember) van naplóm is. A naplón felül azután megvannak a harctéri vázlataim is, amik sok minden dologra mindennél jobban emlékeztetnek az ezelőtt 30–31 évvel történtekre, természetesen a dolog lényege szerinti fontossági sorrendben, ami az ember élete folyásának a szempontjából nagyon helyes is. Itt mutatkozik a memoir előnye a naplóval szemben; átfogóbb, s a lényegeset sokkal jobban hangsúlyozó. Igaz, hogy a lelki hangulatok festése már bágyadtabb, mert hiába, ha egy lelki élményt sok-sok év követ, az elhalványodik, lett légyen bár olyan éles, ragyogó színektől tüzes, mint a legpompásabb tüzű aquarell.
Elbúcsúztunk Váradtól, s a kis bagázsiánkkal elindultunk Temesvárra. A legszükségesebb egy kofferben, amit az ember nem nélkülözhet: ruha, cipő, csizma, fehérnemű. Úr Isten, ha én azt akkor, az elindulásom napján sejtettem volna, 1916. február 14-én, hogy az én elkövetkezendő 18 esztendőm jóformán ez a kofferből való élet lesz, 21 éves koromtól 1934-ig, 39 éves koromig, talán elborzadtam volna tőle, de így, eltelt szépen, kis és nagy lelki élményekkel, gazdagon eseményekbe, ami – bármilyen nehéz néha a sors –, ha keserves is volt néha, de nem volt egyhangú, nem volt unalmas, nem volt nyárspolgári, banális és megszokott!
Amikor Faltay Palival Temesvárra megérkeztünk, szállodai szobát – egy kétágyas szobát – vettünk ki, nagyjából kicsomagoltuk a „legszükségesebbeket”, s megvacsoráztunk a szálloda elegáns éttermében.
Másnap reggel emlékezetes reggelre virradtam. Nem történt semmi, csak az, hogy jó későn – úgy 9 óra körül – ébredtünk és én az ágyban heverészve, életemben először gyújtottam rá éhgyomorra cigarettára! Már szenvedélyesen dohányoztam, tetézve ezt most ezzel a legújabb merénylettel az egészségem ellen! Mert az éhgyomorra dohányzás mindennél károsabb: a nikotinos melléktermékeknek lúgozó hatásuk is van a gyomorra, ami a gyomorsavat közömbösíti, hatását lerontja! Persze, amikor csikorgó új és jó az ember egészsége, akkor egyik merényletet a másik után követi el könnyelműségében ellene, később, amikor már kezd csikorogni a kerék, hiába kenjük meg, hiába reparáljuk, friss, fiatal egészségünk többet ebben az életben már nem lesz! Addig vigyázz az egészségedre kisfiam, amíg fiatal vagy! Nem maradsz örökké fiatal, s később már csökken az ellenálló képessége az embernek, ha fiatal korában packázott az egészségével!
No, de mit tudjuk-e, leszünk-e mi még öreg emberek is? Megéljük-e? Megéljük-e a jövő ilyenkort?
Az élet, ha bizonytalan, veszít az értékéből s az ember hazárdjátékot űz vele! Nem az történik úgysem velünk, amit mi akarunk, hanem amit a kényszerítő körülmények diktálnak! Harctér? Hősi halál?
Ha így rendeltetett, ám történjen így, de azért mégis, az egészségünkre életünk utolsó percéig vigyázzunk, mert hiába számítunk a végre, a halálra – hiszen akkor úgyis mindegy – de hátha túléljük a vészt, ugye akkor már nem mindegy, hogy egy elcsigázott, vagy egy megőrzött jó kondícióban élünk-e tovább!
Szóval, felébredtünk az első reggelen Temesváron, s jól megreggelizve a szálloda kávéházában, felkészültünk, hogy bemegyünk a tüzérlaktanyába jelentkezni. Megtaláltuk végre, s itt is ugyanaz az eset, mint Váradon: Egy pótüteg – Ersatzbatterie – iroda, egy-két jövő-menő továbbszolgáló altiszttel, akik aktákba temetkezve bogarásznak a „spártai” egyszerűségtől piszkos és poros íróasztalokon egy sötét szobában. Előadjuk, honnan jöttünk. Igen – én tudok róla – szólalt meg egy segédszolgálatos káplár az egyik sarokból egy íróasztal felé görnyedten, a sieben-siebzehn batterie (7/17 Btterie) kért két tisztjelöltet vagy két tűzmestert a harctérre, Váradról kértünk két kadettaspirantot. Már itt is vannak, mi a jövő hónap elejére vártuk.
1914-es mintájú 15 cm-es tábori tarack Spilimbergo környékén az olasz fronton, 1918-ban (Forrás: Jeney Zoltán egyéves önkéntes tüzér fényképei, Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár – Budapest. www.mandadb.hu)
Ezzel „fel voltunk fedezve”! – A batrikomandáns százados úr ma nincs itthon, holnap tart rapportot a tiszt uraknak is, tessék majd azon jelentkezni. A rapport 11 órakor lesz.
Ezzel a mai dolgunkat már el is intéztük, reggeli ½ 10 óra van, s az ember semmittevésre van kárhoztatva. Ez a szörnyű demoralizáló a katonaságnál! Az ember katona, ergo mással nem foglalkozhatik nyugodtan, sohasem tudja, melyik percben rántják elő, de dolga nincs, csak lóg, megszokja a semmittevést, az idő üres eltöltését! A katonai adminisztráció olyan lassú volt a K. und K. ármádiában abban az időben, hogy két-három hónap telt bele például, amíg egy üteg 1-2 tisztjelöltet kapott! Hogy lehet így vezetni a háborút? Mennyi időbe telik akkor az, amíg egy üteg a tönkrement ágyúi helyett másikat kap? Amíg az elfogyott lőszer, ruházat, élelem és lóanyag helyett másikat kap?
Elindultunk Temesvár utcáin, s most már csaknem biztosak voltunk benne – hacsak nem tévedett az a kanzleikukac –, hogy a harctérre megyünk.
– Várjuk meg a holnapi rapportot – mondja Faltay Pali –, ott csak megmondják biztosan. Ha azt mondják, hogy induljunk, hát megyünk. Sürgönyözök az apámnak, hogy jöjjön el – el sem búcsúztam tőle, ő Debrecenben lakik –, s azután indulunk!
Megint sok mindenféle haszontalanságot vásároltunk össze; kés-villa-kanál, összecsukhatós, kulacs, spirituszkocka, apróság, térképtáska, csak egyre nem gondoltunk: kofferbe csomagolni a harctérre mégsem praktikus! Igaz, hogy a nagy csomagunkat majdcsak elviszi a Stafli trénje, éppen ezért egy láda jobb lett volna. Én az én zöld vászon kofferemet pakoltam meg dugig, meg a Gyulai-táskámat.
Ellógtuk a napot, jó ebéd, utána aludtunk a szállodai szobánkban, azután uzsonna a kávéházban, ott sokáig üldögéltünk, azután a korzóra kimentünk, megvacsoráztunk, s vacsora után cigányt hallgattunk. Ezalatt a hosszú idő alatt meg állandóan hánytuk-vetettük, hogy lesz – mint lesz, Feldhaubitz-batteriehoz megyünk, majd megtanuljuk ott a lőtechnikáját stb. Lev.[elező] lapokat is menesztettünk, én Bélának, Mariséknak, Ilonnak, Tulinak meg Rozálnak: „Megjöttünk, valószínűleg pár nap múlva utazunk a frontra.”
Különös érzés volt ez; ég és föld, béke és háború, két élet között lebegve. Ami elmúlt, az önkéntesi évünk, szép volt, gyönyörű volt, ez alatt az év alatt lettem én tanulóból fiatalemberré. Mert a pesti másfél év valahogy majdnem csak a csabai diákéletem folytatása volt, nagyobb keretek között, de ez az önkéntesi év, a zsúrokkal, s az úri társaságban való otthonossá válással valahogy felnőtt fiatalemberekké nevelt bennünket. A katonaruha fellépést adott az embernek, amire nekem különösen szükségem volt, mert a Béla basáskodás-szerű gyámkodásának a hatásaként a fellépésem tele volt gátlásokkal; Béla mindenért megszólt, ha kellett, ha nem, mindenért leintett. Sokszor gorombán, durván leintett. Azt hittem, hogy is fejezzem ki magamat, az volt az érzésem, ha idegen emberrel szóba állottam, hogy valamit zokon talál az illető venni tőlem, s majd az is leint, mint Béla! Mert a nálam idősebb embereket mind, mint a „felnőtteket” éreztem magam felett álló különbeknek, mint én, a „gyerek”! Ezt nevelte belém – tökéletesen helytelenül – Béla, ezért voltam egészen eddig az ideig – sőt még tovább is valamennyire félénk és gyámoltalan az idegen emberek között. Ez a nagy önállóság, amit a jelen életem adott, egyenesen szükséges volt nekem, hogy levetkőzzem a félszegségemet, annál is inkább, mivel megéreztem, hogy én most különb vagyok, mint Béla, akármennyire is igyekezik ő velem szemben a tekintélyét megőrizni, mert én, mint férfi, helyt állok: az ország bajban, háborúban van! Minden önérzetes férfinak erkölcsi kötelessége, hogy helyt álljon, fegyverrel védje az országot az ellenség ellen! Béla megbújt, holmi láb-reumathismust markíroz, kivonja magát a katonai szolgálat alól! Ezzel a helyzettel együtt járt, hogy az életemben az eddigi mérték átalakult; én is tartottam magamat feltétlenül annyira, mint bármelyik felnőtt, hát nem helyt állok-e én ugyanúgy, hacsak nem jobban, a férfi-kötelességek teljesítésében, mint ők? Férfi vagyok, önérzetes, felnőtt férfi! Az, hogy a Műegyetemet nem végezhetem, nem rajtam múlik. Majd elvégzem azt is, s diplomás ember leszek. Egyelőre ez a legelső kötelességem: jó katonának lennem!
A lumpolás, dőzsölés nekem nem imponált l’art pour l’art, nem, sohasem, a váradi kabaré mulatozásaimkor is mindössze tetszelegtem abban, hogy komoly felnőtt férfinak tekintenek úgy a kabaréban, mint a „hölgyek”. A minden rendű és rangú „hölgyek”. Ez is emeli az ember férfias önérzetét! Mert önérzet nélkül nem lehet élni, férfiember önérzet nélkül el nem képzelhető. Persze, fontos, roppant fontos, hogy ezt az önérzetét mire alapítja az ember? Arra, hogy legalább is úgy helyt áll az erkölcsi kötelességek teljesítésénél, mint akármelyik felnőtt férfi? Ha így van, akkor nincsen baj. Akkor rendben van. Mert én így fogtam fel, nekem a kötelességteljesítés volt az a vezérelvem, ami imponált nekem.
Másnap rapporton voltunk. Rövid volt. Beosztást „nektek” már nem adok, majd az „Ersatzbatterie kanzlei” kiállítja nektek a menetleveleiteket, pár napot addig majdcsak elfoglaljátok magatokat, értesítsétek a hozzátartozóitokat, hogy el tudjatok búcsúzkodni. Ha valamire – aerarisch felszerelésre – szükségetek van, menjetek be holnap reggel a „Montourdepot”-ba és fasszoljatok ki mindent. Ti még legénységi állományban vagytok, nektek jár minden felszerelés!
Kellemes ember volt a parancsnok. Szabadjára engedett pár napra bennünket. Másnap „fasszoltunk” (fassung = felvételezés!) a raktárból revolvert, derékszíjat, apróságot, amire szükségünk volt, s amit még elbírtunk csomagolni. Faltay Pali táviratozott az apjának, én meg Bélának meg Ilonnak, hogy ekkor és ekkor átutazunk Csabán, jöjjenek ki az állomáshoz Csabára.
Megkerestem a naplómat. Talán nem fog elkallódni, most még itt van a kezemben. Nem sokat ér. Alig tartalmaz adatokat. Az első kötet (zsákvászon, piros szegéllyel,) 1916.II.14-töl a San-Michele-i gáztámadásig, Péter-Pál napjáig terjed, de alig tartalmaz valamit egypár időrendi adatnál, eseménynél. Élményre nem terjed ki, ezt majd ez a memoir fogja pótolni.
Jó pár napon keresztül utaztunk. Az útirányunk: az olasz harctér. Febr. 18. este indulunk Temesvárról, II. 19. hajnalban Béla meg Ilon a csabai állomáson vár.
II.19 – II.23. Leibach-on át Opčinán át Prvaczinába érkezünk. Itt másfél napot töltöttünk, vártuk, hogy az „Etapenstations-kommando” kocsit adjon nekünk, amivel a „Stellung”-ba, a tüzelőállásba mehessünk. Oda ugyan nem vitt a kocsi, hanem a Divisionskommando-hoz, zuhogó esőben, döcögve az ekhós szekér ponyvateteje alatt. Végre megáll a szekér. Itt vagyunk. Egy rendes kis olasz város kellős közepén, egy téren. Ez Görz.
Áhá, Görz és Gradiska, rémlik fel. Gradiska az Isonzó folyó túlsó partján fekszik, ott már az olaszok vannak.
Hegedős Károly többször említi a „Harctéri vázlatok” című albumot, amelyet a kilencvenes évek közepén árvereztek el Budapesten, valamelyik Múzeum körúti antikváriumban. A körülbelül A4-es méretű, fekete lapokból álló albumba Hegedős Károly fényképeket, színes és fekete-fehér rajzokat, karikatúrákat, akvarelleket ragasztott, vélhetően dátumokkal, a helyszín és esetleg a képen szereplők neveivel megjelölve.
A megvásárolt albumot később valószínűleg szétszedték, és az idők során több kisebb részletben került forgalomba, mivel néhány lap – amelyeket későbbi részekben közlünk, és amelyeket láthatóan fekete albumpapírról fejtettek le – internetes árverésen került a szerkesztőség egyik tagjának birtokába, és amelyekről az emlékirat megfelelő részének ismeretében szinte teljes bizonyossággal megállapítható Hegedős Károly szerzősége. Amennyiben az olvasóink közül valakinek gyanús, hogy az emlékiratírótól származó fénykép vagy rajz van a birtokában, szívesen vennénk, ha jelezné, vagy egy másolatot eljuttatna hozzánk.
Következő rész: „Mert ekkor már, amikor én a frontra kijöttem, az állóharc dúlt”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
