A szegedi 46-osok tragikus napja a Szálnok körüli harcokban
Kutatásaink során számtalan esetben találkozunk azzal, hogy a harcjelentésekben egy település és a közelében található magaslat neve teljesen összefonódik. A Kárpátokban egy felvidéki kis falu, Szálnok neve is összekapcsolódik egy orommal, amelyet a korabeli vázlatok csak „450-es magaslatként” jelöltek. Sok más magyarországi kiegészítésű alakulat mellett a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred is véres harcokat vívott itt 1915 márciusában.
A hadifogoly élete nehéz, különösen, ha az „függő” dohányos, ahogy Gunesch János is, aki sokféleképpen próbálkozik a mindennapi cigarettaadagja megszerzésével. Farag, csereberél, ráadásul a német nyelvtudása még a kantinos kisasszonyt is elbűvöli. A bajtársakkal viszont továbbra is sok a gondja és a táborbéli problémákat az újságok hírei is tetézik, igaz, ezek egy része végül hamisnak bizonyul.
A hadak útján fekvő, a magyarok által Nándorfehérvárként is emlegetett Belgrádban és környékén az első világháború idején is súlyos harcok dúltak. Az osztrák–magyar csapatok kétszer foglalták el a szerb fővárost, másodszor német segítséggel, majd három évig tartották megszállva. Ekkor kezdődött annak a katonai temetőnek a kialakítása, ahol többszöri átalakítás után 1937-től 3456 hősi halott nyugszik. A legutolsó, 2001-ben történt felújítást követően minden évben november 4-én tartanak megemlékezést a katonai emlékhelynél.
A naplóíró elhagyta a karanténtábort és megérkezett Bresciába, ahol azonnal a „bresciai hiéna” kifejezés eredetét próbálta megérteni. Orvosi vizitre ment és a tábori élet nehézségeit részletezte. Az ellátás elmaradhatatlan taglalása mellett a doberdói harctérre is visszagondolt.
Az 1905-ben létesített és Nagy-Budapest létrejöttekor 1950-ben bezárt rákosszentmihályi temető a kerület és ezzel együtt Budapest szélén, az M0-ás út közelében helyezkedik el. Létezéséről az elhunyt szeretteik sírját látogató keveseken kívül legfeljebb a környéken lakók tudnak. A temető a forgalmasabb utakról gyakorlatilag észrevehetetlen, bokros kiserdőnek gondolhatnánk. A terület jelentős részét birtokba vette a növényzet, a bozótosban itt is ott is mára már olvashatatlan feliratú, elhanyagolt sírokba botlunk, azonban az első világháborús percellát és néhány sírt szépen felújítottak.
A naplóíró 1915 júliusának a végén a Doberdó szomszédságában tölti hadifogságát, így folyamatosan reflektál a harcok zajára. Gondolatai szüntelenül visszatérnek harcostársaira és az otthoniakra, a véleménye továbbra is igen kritikus a sajátjait illetően. A folyamatos esős időben a sátorban a földön fekve megbetegszik. Augusztus 6-án végre elhagyhatja a front melletti karanténtábort és társaival elindulhat Olaszország belseje felé.
Az olaszországi Torre folyó egy olyan jellegzetes alpesi folyó, amely esős időszakban hihetetlenül gyorsan képes nagy vízmennyiséget eljuttatni a tengerhez, míg normális esetben szinte száraz lábbal átkelhetünk rajta. Jelentősége azért nagy, mert határt képez. Jellegzetesen csak az első világháborús szerepét szoktuk emlegetni, viszont a folyó ennél sokkal régebb óta jelezte a Habsburg Birodalom határát. Ezen beszámoló a Torre mentén és közelében húzódó határ pár – ma is látható – emlékét mutatja be.
A hadifogság a Doberdó borzalma után eleinte szinte idillinek tűnik. A szerző nagyon jól érzi magát és próbál számot vetni a fronton szerzett élményeivel. Igen sarkos véleményt fogalmaz meg saját paraszti származású bajtársairól, ami a nagyvárosi művelt iparos társadalmi előítéletét tükrözi.
A m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred az orosz, román és olasz frontokon harcolt a Nagy Háborúban, s legendás hírnévre tett szert 
1915. július 18-án kezdődött a 2. isonzói csata, amelynek az első napján a naplóírónak igen kétségbeesett helyzeteket kellett túlélnie. Kisebb sebesüléseket is szenvedett, majd a kaotikus viszonyok között július 19-én olasz hadifogságba esett. A naplót eközben is végig vezette, és igen drámai pillanatokat örökített meg. A fogság viszont sokkal jobbnak ígérkezett, mint amire számított.
Legutóbbi kommentek