Veszprémi honvédek védelmi harcai Kostanjevicánál 1917 tavaszán – 3. rész
A 10. isonzói csata során 1917. május 23-án délután 5 órakor a veszprémi 31. honvéd gyalogezred parancsnoksága tisztában volt azzal, hogy Kostanjevica elesett. Az olasz támadásban felmorzsolódott 31/III. zászlóalj állásainak visszavétele a Herczegh Géza százados vezetése alatt álló 31/II. zászlóaljra várt. Az ellentámadás során kiemelt szerep jutott az 5. századnak, amelyben az elesett és megsebesült tisztek helyére lépő Moravcsik őrmester, valamint Schmidt sebesültvivő tizedes különleges haditetteket hajtottak végre. Észak felől a nagykanizsai 20. honvéd, míg déli irányból a dési 32. honvéd gyalogezred is bekapcsolódott az ellentámadásba…
A cs. és kir. 31. ezred új állásai meglehetősen veszélyes helynek bizonyulnak: különösen az orosz tüzérség zaklatja gyakran őket. Hősünk hiába teszi lakályosabbá saját árokrészét, az orosz lövegek őt is megtalálják, bár a közeli becsapódásokat csodával határos módon sérülés nélkül ússza meg. Az idő lassan őszbe fordul, Jakabot pedig előbb kisezüstre terjesztik fel, aztán megkapja a Károly csapatkeresztet is. A háború azonban zajlik tovább, a 31-esek pedig éjszakánként előrelopóznak, és az orosz vonal közvetlen közelében titkos állásokat alakítanak ki. Aztán egy napon egyik újonnan jött katonának feltűnik Jakab fura bőrszíne, és hősünk újra egy ezredsegélyhelyen találja magát...
Kostanjevicánál 1917. május 19-től az olasz tüzérség tevékenysége igen hevessé vált. A település előtti 26. és a 27. számú védelmi szakaszokat megszálló veszprémi 31/III. zászlóalj századai visszahúzódtak a kavernákba, csak a figyelők maradtak a kijelölt őrhelyeken. Rendkívül feszülten teltek az órák, bármikor megindulhatott az ellenséges gyalogsági támadás. A századparancsnokságok tájékoztatást kaptak, hogy az olasz gyalogság tömegeit készenlétbe helyezték, várható az újabb offenzíva kezdete. 1917. május 23-án aztán drámai események helyszínévé vált a rommá lőtt település.
1917 nyarán útban a harctér felé valaki rálő a menetben lévő 31-esekre. Kiderül, hogy csak egy gyerek ugyan, de újra lőni akar és háborúban nincs kegyelem. Az ezred bukovinai falvakon vonul át, amelyekből a lakosság egy része elmenekült, háziállataikat viszont – a bakák nagy örömére – hátrahagyták. Jakabék nem győzik összefogdosni, levágni és megfőzni őket. A nagy bőségben az embereknek nem kell a hadsereg által biztosított élelmezés. Egyszer azonban ennek is vége lesz: elérik Kalinkowcynál az oroszokat és az ezred számára megadott célt. Kezdetét veszi az állásépítés a folyamatos ágyútűzben. A szembenálló gyalogság kevésbé harcias, de nem szabad vele barátkozni, sőt…
Napjainkban Kostanjevica na Krasu, a szlovéniai Komeni-fennsík szép karszti faluja utcáin sétálva csend és nyugalom vesz körül bennünket. Ám a kutató, akinek a kezében ott vannak a falu védelmét 1917-ben ellátó magyarországi gyalogezredek irataiból származó vázlatok, egy „másik világban” érzi magát. A mai szép kertekben ott húzódott az első védelmi vonal, a sarkon bokrok borítják az egykor fontos szerepet játszó kaverna bejáratát, s itt-ott még a felvezető árkok kanyargós vonala is felsejlik. Kutatói szemmel mindenütt az egykori harcok nyomai fedezhetők fel. 1917-ben minden négyzetméterért, talpalatnyi földért súlyos harcok folytak itt magyar szereplőkkel.
Hősünk 1917. július 5-én újra útnak indul – ezúttal ismét a keleti hadszíntérre. Zimonyban a katonákat majdnem úgy búcsúztatják, mint otthon, amikor legelőször indultak a harctérre. Útközben érezni a levegőben, hogy baj van, és amint megérkeznek Galíciába, kiderül az is, hogy mi: javában zajlik a Kerenszkij-offenzíva, az osztrák–magyar csapatok pedig hátrálnak az oroszok elől. A harcok közelében vagoníroznak ki, Jakab ideiglenesen tiszti beosztást kap. Egy páncélvonat is feltűnik, amin rövid időre hősünk is helyet kap. Jakab régi katonaként tudja, hogy visszavonuláskor számos raktár megsemmisül, ezért a vonatozás során komoly élelmiszer- és italkészleteket halmoz fel. A viszonylagos jó élet azonban itt sem tart örökké: gyalogszerrel indulnak el az ellenség felé...
Két levéltári dokumentum és néhány megsárgult papírdarab. Mindössze ennyi őrzi Weisz Lajos, a cs. és kir. haditengerészet egykori matrózának emlékezetét. Élete pedig nem volt eseménytelen. Az iratokból kinyert információk egy jellegzetes magyar „kisember” életútját vázolják fel a XX. század első felében, világégések és személyes tragédiák között.
Hősünk már-már a békebeli világra emlékeztető módon él Zimonyban az ezrede pótkereténél: a napi gyakorlatozás után kijár a városba és Rozikával találkozgat. A lány szülei sem nézik rossz szemmel a fiatal katonát, aki egy ebéd alkalmával Rozika apjával is megismerkedik. Közben az is kiderül, hogy a pótkerettől nem az olasz frontra, hanem Bukovinába fogják küldeni az embereket. Jakab őrzi Roziék cseresznyéskertjét – a bakák rettenetesen lopják a gyümölcsöt –, majd segít nekik a betakarításban is, a lány édesanyja pedig már nyíltan szóba hozza, hogy kezdik családtagnak tekinteni. Az idilli helyzet egyszer csak véget ér, és újra indulni kell a harctérre.
Hosszas előkészületek és többnapos tüzérségi támadás után 1916. augusztus 6-án, vasárnap délután 3 órakor megindult a 
Hősünk a kádernél Zimonyban már nemcsak a géppuskával kapcsolatos ismereteit mutatja be, hanem testgyakorláskor is rábíznak egy csoportot. 1917 tavaszán gyakorlatozással telnek a napok, időnként azonban kisebb-nagyobb egységek indulnak a pótkerettől a harctér felé. Jakabnak egyelőre nem kell mennie: ehelyett a városban sétál és a Hunyadi-toronynál megismerkedik egy kedves lánnyal, Havasi Rózával is, aztán 27 nap szabadságot kap, és hazautazhat szülőfalujába, ahol még látszanak a román betörés nyomai. A szabadság hamar lejár, Jakab pedig visszatér Zimonyba, ahol most már őt is beosztják egy menetalakulatba és búcsúznia kell Rozikától is...
Legutóbbi kommentek