Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 5. rész
Kemény doktortól megtudhatjuk a németek közel-keleti tekintélyének és ugyanakkor rossz hírének is az alapját. Itt már veszélyes szakaszába érkezett hősünk vasutazása: fegyveresek védik a vonatot! S mi vár ránk még? Az arab sivatag jellegzetes állatai és növényei. Miért nem ajánlatos lemaradni a vonatról? Mi köze van Vilmos császárnak Baalbek romjaihoz? A doktor csodálatos leírása a városról és a libanoni cédrusról.
A szultánok hatalma itt már csak papíroson létezik, de még a szultánnál is hatalmasabb Enver pasa sem rendelkezik itt korlátlanul.
Enver pasa
(Forrás: Wikipédia)
A hivatalnokok törökök ugyan, de a személyzet már arab. Csak az egyedüli vallás fűzi őket össze. A nők bizony mind fátyolt hordanak, bár tudják a sztambuli rendeletet. Az állomásokon egész sereg ember hempereg a kövezeten, mert már 10-14 nap óta nem tudnak elutazni, mert nincs pénzük arra, hogy a hivatalnokot megvesztegessék. A vonat csak korlátolt számban vesz fel civileket, de jegyet az utazásra azért mindenkinek adnak ki, mármost aki lemarad, az elveszti a vasúti jegy árát, de szép szóval ezen is lehet segíteni, fele árban visszavásárolják tőlük. Mások meg el is utaznak, de a harmadik-negyedik állomáson leszállítják őket, avagy az egész kocsit lekapcsolják, innen aztán megint csak baksis révén lehet tovább utazni. Mintha csak telephon rendeletre történne minden.
Gazdag ember persze akadálytalanul mehet bármikor. Nincs itt másnak tekintélye csak a pénznek, és még valakinek: a németnek. A német – az aleman – igen nagy respektusnak örvend mindenfelé és ezt goromba, vad fellépésüknek köszönhetik. Első években minden német katonának volt egy török Dienerje, lefogták és befogták a törököt, de leginkább az arabokat mindenre és mindenkor. Arabok cipelték az összes terheket, ők vezették a lovakat, ők végezték a ki- és berakodásokat ingyen, ők álltak kint az esőben, míg a német katona elfoglalta az arab helyét, az arab a kocsik tetején kénytelen utazni, míg a német a vagonokban terpeszkedve pipázik. A német vásárol, de vagy nem fizet, vagy önkényesen megállapított árat fizet. Ezer és ezer apró más, a vallást is sértő dolog is hozzájárult ahhoz, hogy a németet annyira gyűlölik itt. Mert a bennszülöttek nagyon, de nagyon haragszanak a németre. Este nem is tanácsos németnek kint járni, az arab, ha szerét ejtheti, elmetszi a német nyakát. Szinte sajnálatra méltók a törökök-arabok a saját hazájukban. Pl. én ülök egy hadnaggyal egy II. oszt. 8 üléses vasúti kocsiban, tehát még 6 üres hely van. Török őrnagyok, alezredesek nyitják fel az ajtót, aztán beteszik, de be nem jönnek, inkább a lépcsőn állanak, avagy marha kocsikban utaznak, annyira respektálják az európai tisztet, még a k.u.k.-t is, pedig azt állítólag szeretik. Egyik piszkos-mocskos kocsiban ül 6-8 török törzstiszt mezítlábas, tetves török bakák közé préselve, míg a mellettük levő szakaszban egyedül pipál egy német őrnagy. Oda a némethez már be sem mernek nézni a törökök. Igaz, hogy a k.u.k. tisztek is hasonlóan vannak, ők is inkább akárhol utaznak, csak a németekkel nem. Tény: gyűlölik itt a németet az erőszakos, egoista fellépése miatt, de ezzel meg a németek nem törődnek, ők tovább játsszák a nagy urat s talán joggal, mert ahogy Magyarországot a Kárpátokban, úgy Törökországot a Gallipoli félszigeten mentették meg, különben német nélkül rég Kons[tantinápoly].-ban ülne az antant.
24-én este ½ 8 órakor újra átrakodunk a Damaskus felé induló vasútra. Ez az út már igen bizonytalan, sőt egyenesen veszélyes lehet, mert a velünk ellenséges viszonyban levő, az angoloktól megvásárolt vad beduin-drúz-fellach törzsek között halad a vasút, amelyet a bennszülöttek sokszor megrongálnak, a hidakat felrobbantják, a kisiklott vagy lezuhant vonatot kirabolják, utasait legyilkolják, amint ez már idén többször megtörtént.
Felszáll a vonatunkra 40 fegyveres katona 2 gépfegyverrel, hogy támadás esetén védjék az utasokat meg a szállítmányt. Még csak az a kár, hogy este indulunk. Ilyen helyen éjjel utazni nem kellemes dolog. Aludni a roppant hőség miatt egész éjjel nem lehet, aztán úgy meggyűlik a füst a kocsikban, hogy fulladoznak az utasok, úgy nézünk ki, mint a kéményseprők, vízbe mártott ruhákat tartunk a szánk és orrunk elé. Közben őrült gyorsasággal haladunk, míg végre elérkezik minden baj nélkül a megváltó reggel.
Következnek a végtelen, a typikusan arab sivatagok. Ameddig a szem ellát, sivatag minden. Egy-két csenevész pálmát kivéve sehol nincs egy bokor, egy fa. A hőség óriási, a levegő meg sem mozdul, halotti csendben úszik a nagy végtelenség. Zakatoló vonatunk olyan jelenség itt a sivatagban, mint a repülőgép fent a végtelen világűrben. Messze nagy tevecsorda legelész, amelynek egyes tagjai közelebb kóboroltak a vasúti töltéshez, s most nekünk olyan különös vágtatásban sietnek nagy ijedten vissza a csordához, amelynek minden tagja magasra emeli hosszú nyakát, bambán bámulják a vonatot. Van köztük fehér, sárga, barna, fekete színű s valamennyi óriási nagy azokhoz képest, amelyeket mi az európai állatseregletekben láthatunk. Ezek a sivatag hajói, ahogy látni fogjuk később, itt megbecsülhetetlen kincset érnek. A tevecsordát arabs telivéren ülő beduin őrzi, puskája keresztben fekszik előtte a lovon, széles inge mélyen lelóg róla, felénk sem fordul, csak fejét fordítja kissé oldalt a vonat felé. A tevecsordák kis részben egyeseké, de nagyrészben a törzs tulajdona. A tevéken kívül európai szemnek oly különös fajta kecskék-birkák legelnek nagy számban mindenfelé, ezeket már nem férfiak, hanem asszonyok és gyermekek őrzik kutyák segélyével. A föld sárga színű, rajta apró-ritka száraz fű van, szinte csuda, hogy ebből meg tudnak az állatok élni. Virág vagy hasonló más növénynek sehol semmi nyoma, csak egyetlen növényfajta fordul itt elő, de az aztán óriási mennyiségben terem itt s ez a szamárkóró, ez a szúrós bogáncs.
Felmálházott katonai tevekaraván dr. Kemény Gyula fotóján
(Forrás: Dr. Kemény Gyula hagyatékából Kemény Szilárd jóvoltából)
A száraz aszott fűvel borított pusztaság mellett rohan a vonatunk sok órán át, amikor következik az igazi arabs sivatag, a vörös homokos typikus arab puszta. Az óriási hőségben roppant forró lesz a homok, lábbeli nélkül ki nem tartható lenne a mi számunkra. A bent lakók is sarukban járnak, de nem annyira a forró homok, hanem inkább a sok tüskés bogáncs miatt. Így váltakoznak a sivatag részek. Víznek persze sehol semmi nyoma. Néha előfordul, hogy valami véletlen baleset miatt a mozdony vize elvész, akkor áll a vonat a sivatag közepén esetleg egész nap, egész éjjel.
De vannak ennek a kietlen, embergyilkos sivatagnak oázisszerű részei is. Egyszerre zöld színű területek következnek, oly jól esik a szemnek ilyent látni. Ezek a zöld mezők a dinnye, szőlő, dohány és gyapotföldek. Ugyanolyan óriási méretekben terülnek el ezek is a sínek mentén, mint a már említett vörös homok puszták. A dinnye a legzöldebb, nagy levelei ellepik a sivatagot, a levelek közül óriási nagyságú nálunk „görögdinnye” néven ismert, dinnyék emelkednek ki, roppant sok van mindenfelé, 30-40 papír piasterbe kerül egy drb, ha kemény pénzben (fémpénz) fizetünk, akkor 6-7 piaster. A sárgadinnye is dívik mindenfelé. Mindkét dinnyefaj túl édes, szinte kellemetlenül édes, ezért még szomjasabb lesz az ember, pedig víz helyett esszük. Az itt termett dinnye mind igen nagy és a bele egészen a zöld héjjig megehető, nem kell a felét a héjjal együtt eldobni. A dinnyék közt óriási területű szőlőföldek vannak a szintén túlságosan édes nagy szemű fürtök egész tömegével. Hihetetlen, hogy mennyi a szőlő minden tőkén. Szőlőkarók, avagy drót, amire a szőlőtő felfusson, itt ismeretlen fogalom, egyszerűen a földön fekszik. A fürtök el nem rothadnak, mert hisz itt egyetlen cseppnyi eső nem esik hónapokon át. Rendkívül ízletes s nagyon édes a szőlő, azért amit meg nem esznek, mind eladják mazsola szőlőnek, amelyet ők maguk és nagy mennyiségben szárogatnak. Bort itt nem készítenek. Bor és disznó azok itt sértés számba mennek. A dinnye és szőlő mellett sok-sok dohányt is termelnek, hiszen a török dohány az egész világon a legismertebb dohányféle.
Annyi kellemetlen sivatag után igen jól esik a fenti zöld mezők közt utazni, még a vonat is sokkal lassabban megy, sőt egyes helyeken annyira lassan, hogy a katonák egész serege ugrál le, szedik a szőlőt, a dinnyét. Hanem ennek a mozdonyvezetői előzékenységnek (reggel óta újra török a mozdonyvezető) néha kellemetlen következménye van. Bár figyelmeztettek bennünket jó előre, hogy a beduin őrökkel nem szabad tréfálni, de a sok jó dinnye – szőlő Éva almájaként csábítja az embereket, főleg az aszkétaszerűen koplaló, lesoványodott török katonákat, akik közül többen lemaradoznak, s aztán loholnak a vonat után, de azt soha el nem érik. Lassan, mint kis mozgó pontok teljesen eltűnnek a sivatagban. Ezekre aztán igen bizonytalan sors vár itt a vad arabs földön. Pár esetben puskák dörrenésére ugrottunk a vonat ablakaihoz s láttuk, ahogy a föld alól előbújt arab fegyverrel tüzel a lemaradt török askerre (közkatona), aki erre magasra tartott kezekkel várja be a puszták vad fiát. Más esetben szemünk láttára lőtték le az arab őrök a szőlőben lemaradt katonákat, de csak törököt, mert a németek nem mentek messze a vonattól s akkor is mindig fegyveresen ugráltak le.
Számtalan tevekaravánnal találkozunk, 10-15 teve lépked egymás mögött, mindegyik az előtte levő teve nyergéhez kötve. A karaván kosarakkal s más holmikkal van megrakva, az egészet többnyire egyetlen arab férfi vezeti, aki kis szamárháton ül, s sztoikus nyugalommal rója a pokoli melegben a végtelen sivatagot. Állomás igen kevés van, de azok kőházakból épültek s elég csinosak. Mindegyiket erős török őrség tartja megszállva, de azért mégsem ezek őrzik a vasúti síneket, hanem a guruló aranyak, ahogy azt látni fogjuk később. Ilyen állomások a sivatagban: Hama, Homs, Hirmil, valamennyihez a hasonló nevű arab falvak csatlakoznak. Damaskusig a leghíresebb valamennyi közt Baalbek, ahonnan már nincs messze Rajak, ahová este 8 órakor érkezünk meg. Mintha csak du. 3 óra volna, olyan világos van még. Nagy állomás van itt, mert egyrészt itt újra át kell rakodni a keskenyvágányú damaszkuszi vasútra, másrészt meg itt ágazik el a vonat Beirut felé a tengerpartra. Az állomás, a helység hemzseg a német katonáktól. Egész német tábor van itt, mindenfelé építkezések folynak, téli szállások készülnek, a deszkabarakkokat kőházakkal akarják felcserélni, német és török kórház van itt berendezve. Szóval Rajak egy igen fontos állomása Keletnek, különösen most.
Az egykori rajaki állomás napjainkban
(Forrás: www.lebanoninapicture.com)
26-án reggel elmegyünk a romokat megnézni. Baalbekbe. Kicsi typikus keleti, ősrégi arabs falucska az Antilibanon tövében. Kőházakból épült, pár ezer különféle mohamedán lakja.
Baalbek madártávlatból
(Forrás: Wikipédia)
Már Kr.e a rómaiaknak igen híres városuk volt Heliopolis néven. Mai nevét állítólag Baal napisten után kapta. Bámulatra méltó, elragadóan szép építkezések nyomai láthatók itt. Össze van itt keverve a régi római művészet minden építési remeke a későbbi keleti szaracén arabs tudomány nagyságaival.
A helyszín Csontváry Kosztka Tivadart is megihlette, 1906-ban készült a Baalbek (A Naplemente Baalbekben) című festménye
(Forrás: mng.hu)
Mint errefelé mindenütt, úgy itt is a rettentő földrengések elpusztítottak, összehánytak mindent. Hogy azonban ma mégis gyönyörködhetik a kultúrember Baalbek romjainál a régi világ művészetében, azt tisztán a nagy német császárnak köszönhetjük, aki amikor 1898-ban itt járt, művészi lelkével azonnal átérezte, hogy ami megmenthető az megmentendő. Tudósokat küldött ide, akik több éven át 1904-ig felásták, feldolgozták Baalbek romjait a császár saját költségén. Az alapos német tudomány szedte elő a föld alól a romok közül mindazt, amit ma itt látni lehet teljesen abban a formában, ahogy réges-régen valaha állott. Három nagy nevezetes épülete van, a római Bacchus isten temploma, a török nagy mosche s a Bastion.
A hatszögletű udvar Baalbekben
(Forrás: mapio.net)
Gyönyörűen merész boltívek, óriási oszlopok, amelyek előtt az ember megsemmisülve áll meg: hogyan vitték azokat a roppant súlyú köveket oda fel, hogyan faragták ki azokat a rabszolgák az akkori primitív eszközökkel, hogyan csiszolták úgy ki a mindenféle színben pompázó márványlapokat.
A karcsú korinthusi oszlopok gyönyörű díszeikkel szerényen húzódnak meg a hatalmas kövek közt.
A nagymecset Baalbekben
(Forrás: Library of Congress)
De van még itt valami, itt állanak évezredek óta a falaknál erősebb, talán még azoknál is régibb emlékeket őrző valóságos élőlények – a libanoni czédrusfák. A Libanon hegye még elég messze van ide, lehet, hogy valaha erre mindenfelé ilyen czédrus erdők voltak, mint ma is vannak ott fent a Libanonban meg hátrább a Taurusban, csak kiirtották őket. 11 drb hatalmas libanoni czédrusfa áll őrt a romok mellett, valamelyik régi török basa kőfallal vette őket körül, nehogy a kecskék lerágják a kérgét, a lehajló ágakat. Ezen 11 drb. czédrusfán kívül egy másik helyen 8 drb. czédrusfa áll még. Gyönyörű alkotása a természetnek, gyertya egyenesen szalad föl 28-35 méterig is, karcsú, fölfelé észrevétlenül vékonyodik, ágai vízszintesen nőnek oldalra. Olyanok, mint a mi fenyőink, de zöld tüskéik soha, de soha ki nem hullanak s roppant érdekes, hogy ágai eleinte piramis szerűen nőnek [1. sz. rajz], később a legfelső ágak igen hosszúakká lesznek, túlnövik vízszintes irányban a legalsó nagy ágakat, ekkor úgy néz ki a fa, mintha egy felállított bot végére tányért helyeznénk el, csak itt a tányért óriási fenyőágak helyettesítik, amelyek aztán lassan lehajolnak s esetleg a földre leérnek s ekkor egy élő sátort képeznek a törzs körül. Ezen sátor A-B vonalának átmérője [2. sz. rajz] 50 x-et is kitesz.
1. és 2. számú rajz Dr. Kemény Gyula naplójából
A falevelek sűrű édes szörpöt izzadnak ki, amely cédrus manna néven ismeretes, orvosságnak és hullák bebalzsamozására használják; ezen czédrus mannából készül a világhírű czédrus olaj. Aki ilyen cédrust még nem látott, az a csodálattól bámulva áll meg ezen a természeti csuda előtt. Egy ilyen fa 28-30 m magas, törzseinek kerülete lent 14 m-t is elér. Életkoruk általában 3 ezer esztendő; annyi rengeteg idő óta állanak ezek itt őrt, mit sem veszítve üdeségükből, erejükből, egyenes tartásukból; ezért mondja a keleti közmondás: „légy olyan, mint a libanoni cédrus”. Mennyi örömöt és bánatot, mennyi vért és könnyet, mekkora hatalmat és nyomort láttak valaha ezek a kövek, ezek a fák! A könnyek felszáradtak és nyomornak gazdáit elnyelte és elnyűtte a föld, csak ezeken a köveken, ezeken az örökzöld fákon nem fogott az idő vasfoga. Itt állanak megszabdalva, helyükből részben kimozdítva az óriási kövek, itt susognak az örökzöld fenyők dacolva mindennel.
Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907)
(Forrás: mng.hu)
Óh, hát miért is oly rövid és gondterhes, miért oly múlandó és céltalan az élet! Nehéz a romoktól, de ezerszer nehezebb az általuk keltett mély érzelmektől, a szomorú, nehéz gondolatoktól megszabadulni. Lelkünkben azt mondja, azt súgja valami, hiába minden, mi is elmúlunk, mi is eltűnünk a nagy bizonytalanságba, memento mori!
Itt hagyjuk Baalbek romjait, örökzöld cédrusait, vissza-vissza nézünk rájuk, mint előttünk annyi sokan, mi is eljöttünk ide megcsudálni a világ múlandóságát, hogy aztán többé talán soha-soha ne találkozzunk az örökéletűnek látszó, évezredek óta susogó 11 faóriással és környezetével.
Következő rész: „Ezt már Allah sem akarhatja…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
