A Nagy Háború

1922. július 23-án a Pesti Hírlap „Magyar tisztek borzalmas lemészárlása” címmel közölt cikket a csóti leszerelőtábor helyszíni tudósítója, Benda Jenő tollából. Benda, mint a lap kiküldött munkatársa, alaposan kikérdezte az oroszországi körülményekről a túszszállítmánnyal hazaérkezett egykori hadifoglyokat. A valósághű információk között természetszerűleg mendemondák is szárnyra kaptak, olykor egész meseszerűvé változtatva a megtörtént eseményeket.

 Magyar hadifogoly tisztek Turkesztánban
(Hadifogoly magyarok története, szerk.: Baja, Lukinich, Pilch, Zilahy)

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 41. rész

Elkeseredve az élettől

Másnap, [1915. június] 18-án kora hajnalban keltünk. Lábaim nagyon fájtak, amit jelentettem a szakaszvezetőnek, és ő azt mondta, hogy adjam át a lovat egy másik fiúnak, kinek szintén egy lova volt, s ő menjen fel velök a hegyre, és én akkor lenn maradhatok. Azonban a disznó kölyök nem vállalta, jól tudta, hogy az én lovam mily rossz hegymászó. Csak magamnak kellett mennem véle. Felpakoltunk 2–2 üres ládát, ami nem volt nehéz és újra nekiindultunk a nyaktörő útnak. Bár ez az út helyenként mindig jobban járható lett, mert az utászok, szapőrök szüntelen dolgoztak rajta. A legveszélyesebb helyeken hosszú fatörzseket vágtak ki és fektettek a mélység szélére és arra földet, követ szórtak, mit a meredek sziklafalból vágtak és robbantottak le. Oly veszélyes, borzalmas út volt ez, szinte egymás feje fölött kanyarogva, hogy ha valamelyik ló egy arasszal kijjebb lépett a járda szélére – ami sűrűn megtörtént – és a lábaival kődarabot rúgott le, a kő csörömpölve, dörögve ugrált lefelé szikláról–sziklára, hangzott a kiáltás felülről: „Vigyázz!”, már akkor az alulmenők rögtön a sziklaoldalhoz lapulva várták, míg a kő elrohan mellettünk, vagy felettünk a mélységbe. Két helyen volt az út ilyen rendkívül veszélyes. Ha véletlenül ott talált volna lebukni az én lovam, vagy más ló, az alantabb jövő emberek és lovak közül tízet is lesodort volna.

 Útépítés az olasz fronton
(Vasárnapi Újság)

A Nagy Háború emlékei a szerb fővárosban

Jószerencsém egy teljes hétre Belgrádba vezérelt, hogy ott az első világháború levéltári dokumentumai között kutakodhassak. Ám mivel az efféle archívumok meglehetősen korlátozott nyitva tartással működnek – ami alól a szerb Vojni Arhiv sem kivétel – szabad délutánjaimat többek között a Nagy Háború még meglévő nyomainak felkutatására fordíthattam. Ne tessék persze az 1915 őszi ostrom és az azt követő három éves megszállás kézzelfogható emlékeire gondolni: a romokat azóta eltüntették, a lövedékek ütötte lyukakat befoltozták. Mégis lépten-nyomon találkozhatunk olyan dolgokkal, amelyek közvetve vagy közvetlenül kapcsolódnak az első világháborúhoz. Megy az ember például az utcán, és az egyik házfalon a következő falfestmény ötlik a szemébe:

Történetek a Jakabffy család múltjából 2.

Jakabffy Tódor (1879, Kunágota – 1941, Szeged)

Jakabffy Tódor főhadnagy örmény ember volt, fekete hajjal és tömött fekete bajusszal. Egy századnál szolgáltunk, sőt 1911. november 1-től századparancsnoka is lett a századunknak lovag Pantz Alajos százados őrnagyi kinevezése után. Ritka természetű ember volt, bohém és mulatni szerető. Alighogy bevonultam az ezredhez, mint újdonsült hadnagy, ismerkedés címén másfél napig mulattunk. Lakkcipőm abba ment tönkre, hogy az asztalon kellett összekapaszkodva ugrálni és az üvegcserepek össze-vissza vágták. Különben az étterem is, ahol ebédeltünk és vacsoráztunk elég harciasan nézett ki. A tükrök belőve, meg a képek a falon. Kérdeztem a vendéglőst, Szilágyit, szintén örmény volt, később Marosvásárhelyre költözött, miért nem csináltatja be? Azt felelte, az Urak úgyis belövik újra.

 Tisztek mulatozása a fronton, Manno Miltiades karikatúrája
(Balla Tibor – Pollmann Ferenc – Kürti László: A Nagy Háború másik arca című kötetből)

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 40. rész

Küzdelem a létért

E katasztrófa után a Keselyre ráraktuk a kosárt és a kondért, a konzerves zsákot pedig más lóra tettük át, melyen csak egy vékányi rizs volt egy zsákban, melyet a többiek levettek róla és otthagyták a földön s engem meg sem várva mentek fölfelé. Én is megindultam ismét, most már az egy lóval utánok. Egy pihenőnél utol is értem őket. Kérdék, feltettem a rizst? Nem tettem én, van az én lovamon elég teher! Na, akkor menjek vissza, tegyem fel, mert a telepről kell majd visszajönnöm érte. Otthagytam a lovat egy fához kötve – itt már erdőben, veszélytelen helyen voltunk – és visszamentem a rizsért. Felvettem a hátamra, de felfelé a meredek úton, fájós lábammal szörnyen kifáradtam. Ledobtam a földre. Itt verjen meg a háború istene, én nem szakasztom meg magam veled! Inkább visszajövök érted, ha este lesz rám is!

 Pihenő, Pogány Gyula hadifestő rajza
(Érdekes Újság, 1915)

Mühlbeck Károly rajzai az Új Időkből

Paduschitzky Alfréd katonai pályafutása

Az alábbi posztot a blogon már korábban is publikáló kutatótársunk, Sőregi Zoltán írta. A cikk ismét egyfajta összefonódása a blog témájának és a szerző kutatási területének (a Magyar Királyi Honvédség kerékpáros csapatnemének története).

Paduschitzky Alfréd, ezredes, vitéz (Budapest, 1887. október 13., Prosser Mária - Miskolc, 1940. február 18.) Óbudán született, valódi katonacsaládban, mindkét nagyapja katonatiszt volt. Katonai tanulmányait a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában végezte, 1905. augusztus 18-án avatták hadapród tiszthelyettessé. Első alakulata a császári és királyi 46. gyalogezred volt Szegeden.

 Paduschitzky Alfréd ezredes
(Rimóczy Kolos magángyűjteményéből)

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 39. rész

A borzalmak útján

Azon katonai kis telep, ahol mi június 16-án estefelé megtelepedtünk a vadul rohanó Isonzó partján az út mellett feküdt. Mindössze egy deszkából összerótt kis kunyhó volt a málhásló-vezetők parancsnokának és a szakácsnak szállásul építve. Mert itt konyha is volt egy szakáccsal, mivel a közel levő segélyhelyen fekvő betegeket is innen élelmezték. A sok barangolás után mi is nagyon megéheztünk és itt jó és bő ebédet kaptunk. Minden ember készített magának, úgy ahogy lehetett ócska és rossz deszkákból éjjeli fekvőhelyet. Kilencen voltunk itt málhások, 18 lóval. Volt köztünk 3 civil galíciai fiú (csujes) is, kiket hadimunkára rendeltek ki, ezek naponta 3 koronát kaptak.

 Teherhordó lovak egy hágón keresztül vonulnak
(Vasárnapi Újság, 1915)

A különleges sorsú noszvaji baka rohamtanfolyamról küldött tábori lapjáról közölt posztunk hatására a családból egy újabb fotólap is előkerült, amelyen hősünk másik két falubeli baka társaságában szerepel.

 Csúfor Lajos, Pataki Gyula és Majnár Ferenc

Dr. Serényi Jenőre emlékezve

Az 1915. június 23-tól július 7-ig tartó 1. isonzói csatában a támadó olasz hadseregeknek nem sikerült áttörni az osztrák-magyar Isonzó arcvonalat. A Görztől délre húzódó Karsztvidéken az újabb támadások kivédésére, a védővonalak megerősítésére azonnal nagyobb erőket kellett szállítani. A karintiai harcokban részt vett budapesti 1. honvéd gyalogezred zászlóaljait július 5–7-én gyülekeztették, majd Kronauban bevagonírozták, és elindultak a Karsztra. Dr. Serényi Jenő harctéri útja a Doberdón folytatódott.

 Doberdói táj napjainkban a 143-as magaslat környékén