Történetek a Jakabffy család múltjából 2.
Jakabffy Tódor (1879, Kunágota – 1941, Szeged)
Jakabffy Tódor főhadnagy örmény ember volt, fekete hajjal és tömött fekete bajusszal. Egy századnál szolgáltunk, sőt 1911. november 1-től századparancsnoka is lett a századunknak lovag Pantz Alajos százados őrnagyi kinevezése után. Ritka természetű ember volt, bohém és mulatni szerető. Alighogy bevonultam az ezredhez, mint újdonsült hadnagy, ismerkedés címén másfél napig mulattunk. Lakkcipőm abba ment tönkre, hogy az asztalon kellett összekapaszkodva ugrálni és az üvegcserepek össze-vissza vágták. Különben az étterem is, ahol ebédeltünk és vacsoráztunk elég harciasan nézett ki. A tükrök belőve, meg a képek a falon. Kérdeztem a vendéglőst, Szilágyit, szintén örmény volt, később Marosvásárhelyre költözött, miért nem csináltatja be? Azt felelte, az Urak úgyis belövik újra.
Tisztek mulatozása a fronton, Manno Miltiades karikatúrája
(Balla Tibor – Pollmann Ferenc – Kürti László: A Nagy Háború másik arca című kötetből)
Jakabffy Tógyer kitűnő oktató volt, meg pótló idomító. A mi századunk újoncai és pótlovai voltak az ezredben a legjobbak. Srég szemben lakott velem. Különben is majdnem az egész nőtlen tisztikar abban az utcában (2-ik) lakott, ahol én is. 1911 őszén fejébe vette, hogy németül fog tanulni. Megjegyzem, hogy ő kellett tudjon, hiszen közös katonai alreálba járt, ahol német volt a tanítás nyelve, utána meg Ludovikát, amikor még az kadét iskolai rangú volt. És német nyelvtanulás céljaira megrendelte magának a bécsi Die Zeit-ot. Jött is az újság szorgalmasan és pontosan, de ő bizony nemigen olvasta. Ott hevert a sok újság a szobájában, még a címszalag sem hiányzott róluk.
Egy idő múlva azt mondta, ez nem jó tanulási metódus. Jobb élőszó útján tanulni, és kivett a kávéház kasszájából egy éppen nemrég érkezett hölgyet, aki állítólag bécsi volt. Azzal együtt laktak egész télen. Jött a tavasz. Egy szép májusi reggelen azt újságolta Tógyer, hogy a nő meglógott. Én mindjárt kérdeztem, vitt-e magával valamit? Azt mondta, egy ezüst cigarettatárcát és még apróbb dolgokat. Mondtam neki, vissza kell tőle követelni, nem érték, de a szemtelenség, hogy szó nélkül elvitte. Azt felelte Tógyer, ő tudja a címét, mert már írt is neki, de hadd legyen boldog vele. Így végződött a némettanulás.
Az 1. világháború előtt minden félévben be kellett jelenteni, akinek a vagyoni állapotában valami változás állott be. Ő minden félévben 50 holddal kevesebbet jelentett be kupapusztai birtokából (Békés megye). 1914. május l-én százados lett. Nem réggel azelőtt adott el egy Csimbók nevű sárga saját lovat. Azt mondta, ennek a jobb hátsó lábát megisszuk áldomásképen. Hát tényleg. Összejöttünk ott, ahol egyébként is vacsoráztunk akkor a Szily-féle vendéglőben, a Víz utcában és Tógyer felvonultatott egyszerre 25 üveg pezsgőt. Voltunk vagy 12-en. 11 órára már nem volt belőle. Azt mondtuk, Tógyer, vagy ünnepelünk, vagy hazamegyünk. Erre kivezényelt még 25 üveg pezsgőt. Azt hiszem ezt is meg kellett ismételni reggelig. Csak Szemző Elemér kapitány nem ivott, ő antialkoholista volt, helyette megivott 1 liter málnaszörpöt szódával. Éppen az ezrednél volt vendégként egy német repülőtiszt, azt reggel 1 kerekű talicskán tolattuk haza a lakására. Mindenképen úgy intézte a dolgot, hogy délután a századnál ne legyen foglalkozás. Emiatt többször hívatta az osztályparancsnok és meghagyta neki, hogy legyen foglalkozás. Ő ilyenkor igent mondott, kiment az ajtón és azt mondta: "Vén fataróbandista! Szó sincs róla, hogy legyen foglalkozás." Nekem többször szólt, hogy miért jársz te mindig új ruhában? Azt feleltem: nézd, én új hadnagy vagyok, nekem még nincs használt ruhám. Most vegyek csak azért használt ruhát, hogy az is legyen?
1914. augusztus l-én, az általános mozgósítással, frontmögötti százados lett a századnál, mert századparancsnoknak az egyéves önkéntes iskolába tartósan vezényelt Tóthvárady-Asbóth István százados jött, aki amúgy is ezredbeli volt. Kis megszakítással a mozgósítástól kezdve állandóan a fronton volt, mígcsak 1916. július 6-án, velem együtt orosz fogságba nem került. A fronton állandóan századparancsnok volt.
Jakabffy Tódor huszárszázados
Volt a századnál egy Kovács nevű ikerpár huszár. Kiadta a parancsot egyszer s mindenkorra, hogy a 2 Kovácsra úgy kell vigyázni, hogy mindkettő hazakerüljön. Ezért minden tűzharchoz lóról szállásnál a beosztást úgy kell intézni, hogy a két Kovács lótartóként visszamaradjon a vezetéklovaknál. Amíg én orosz fogságba nem kerültem, meg is volt mind a két Kovács.
Egyszer valami gyalogsághoz küldtek segítségül. Erőben voltak. Tógyer jelentkezett a parancsnoknál, de azonnal kijelentette neki, hogy mi erdei harcra kiképezve nem vagyunk, szuronyunk nincs, stb., erre megköszönték a segítséget, de nem vették igénybe.
1914 novemberben késő éjjel kirendelték a századot, hogy keresse meg a bosnyák gyalogezred szárnyát elől és azt hosszabbítsa meg. Mondtuk mi alantasok neki, hogy küldjön először egy járőrt előre, amely felderíti elől a helyzetet és megkeresse a bosnyákok szárnyát, és az vezet majd oda. Hova megyünk vaksötétben vadidegen helyen? De nem. Menjünk csak az egész századdal előre, majd megtaláljuk a bosnyákokat. Megyünk-megyünk, sehol semmi. Megálltunk, s a századot lefektettük, mi pedig tisztek állva tanakodtunk, mitévők legyünk? Ott volt gróf Bethlen Béla tartalékos hadnagy is, meg Móga Laci. Egyszer csak feltűnik a sötétben valami alakféle. Hogy mennyire nem lehetett megbecsülni a sötétben. Azt mondja Tógyer: ezek a bosnyákok lesznek. És rájuk kiállt: Hé, kik vagytok? –A felelet egy össztűz volt, mert az alakok oroszok voltak. Mi is hamar lehasaltunk a földre. Amikor 1915 nyarán ezredsegédtiszt voltam, sokszor kellett egy-egy járőrt valahova azonnal kiugrasztani. A Tógyer századához hiába mentem. Kezdett alkudozni velem. Most kell rögtön? Nem lesz elég csak ennyi huszár? - Közben persze telt az idő és ahelyett, hogy már küldte volna a járőrt, még mindig alkudozott velem. Később már feléje sem mentem az ő századának, mert nem akartam hiába időt tölteni.
1916. július 6-án az egész ezreddel, sőt, lovasdandárral orosz hadifogságba kerülve a lucki orosz áttörés után, együtt szenvedtük a hadifogság keserves és bizonytalan napjait. Ekkor fekete körszakállat eresztett. 1918. elején mint invalidust hazaküldték. 1918 április végén újra találkoztunk Medgyesen, ahol akkor az ezred pótszázada volt, mert akkor érkeztem én hazaszökve az orosz hadifogságból. Mindennap fennmaradtunk a Goldene Traube-ban. Pénz volt bőven, idő is, mert nem vonultunk ki, akármennyit fenyegetőzött Perczel Armand alezredes a pótszázad parancsnoka.
Az év augusztusában találkoztunk újra, de akkor már Marosvásárhelyen, mert közben a pótszázad visszament oda, Medgyesen csak az oláh front közelsége miatt volt. Az 1918-as forradalom után sok évig nem találkoztunk. Ő nem szolgált, hanem kupapusztai birtokára vonult vissza és ott gazdálkodott. Egyszer, az 1920-as évek közepe táján feljött egy dec. 9-iki ezrednapunkra. Akkor és ott láttuk egymást utoljára. Azt kérdi akkor tőlem: Te, mondd miért nem fizetnek nekem nyugdíjat? – Kérdeztem, hát bejelentetted magad valakinél? – Azt felelte: Nem. Hát akkor hogy fizessenek nyugdíjat, ha te egy szót sem szólva egyszerűen csak hazamentél Kupapusztára. Egyébként meddig maradsz Pesten? – kérdeztem én. – Felhajtattam egy falka malacot, amíg azoknak az árából tart addig maradok. – És mindjárt hívott is, hogy a közös vacsora után menjünk még el egy orfeumba. Én persze lemondtam, így Konkoly Kulival mentek el ketten. Többet soha nem láttam és nem hallottam róla.
Amikor 1941 júliusában, mint beteg Pesten voltam Nyíregyházáról a honvéd gyógyfürdő kórházban, azt hiszem augusztus elején, vagy még júliusban olvastam az újságban a halálát. Úgy tudom Szegeden halt meg a honvédkórházban. Hogy miben nem tudom. Jó bajtárs volt és jó barátom. Őszintén sajnálom. Nálam kerek 10 évvel volt idősebb.
A fenti visszaemlékezés-részletet Ehrlich Géza vezérezredes emlékiratából idéztük, amely Jakabffy Gábor Bélától érkezett szerkesztőségünkbe. Az emlékiratot Koszta István adta közre Huszártörténet című, a m. kir. marosvásárhelyi 9. huszárezred történetét feldolgozó könyvében.
