Paduschitzky Alfréd katonai pályafutása
Az alábbi posztot a blogon már korábban is publikáló kutatótársunk, Sőregi Zoltán írta. A cikk ismét egyfajta összefonódása a blog témájának és a szerző kutatási területének (a Magyar Királyi Honvédség kerékpáros csapatnemének története).
Paduschitzky Alfréd, ezredes, vitéz (Budapest, 1887. október 13., Prosser Mária - Miskolc, 1940. február 18.) Óbudán született, valódi katonacsaládban, mindkét nagyapja katonatiszt volt. Katonai tanulmányait a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában végezte, 1905. augusztus 18-án avatták hadapród tiszthelyettessé. Első alakulata a császári és királyi 46. gyalogezred volt Szegeden.
Paduschitzky Alfréd ezredes
(Rimóczy Kolos magángyűjteményéből)
A beosztása a III. zászlóalj 10. századához szólt, innen 1906-ban a Pancsován állomásozó II. zászlóaljhoz helyezték át. 1908 őszén visszakerült Szegedre, egyszersmind november 1-jével hadnaggyá léptették elő. Az I. világháború kitöréséig az ezreden belül kisebb megszakításokkal a bosznia-hercegovinai Avtovac helyőrségében teljesített szolgálatot a III/46. zászlóalj kötelékében, közben 1910-11-ben sport- és tornatanári képesítést szerzett Bécsújhelyen. 1914 februárjában oktatói beosztásban a Morva-Fehértemplomban található lovassági hadapródiskolába helyezték, ahol a háború kitöréséig szolgált. A mozgósítást követően 1914. július 28-án jelentkezett ezredénél, majd a montenegrói hadüzenet napján – augusztus 7-én – Avtovacba érkezett, ahol a 12. századnál kapott beosztást. Zászlóaljával még 7-én este a város melletti Kula magaslatra, a határ közelébe helyezték ki, majd másnap 50 főből álló osztagával egészen a határig vonult. A kijelölt állásokat túlerővel szemben sikeresen védelmezte, majd az ellenség szárnyát átkarolva annak visszavonulását harcolta ki. A nyár folyamán részt vett a határ mentén vívott harcokban, amelyek során kiérdemelte első kitüntetését. Erre naplójában így emlékezett:
„8 nap után leváltottak és elvonultam Avtovacra, ahol másnap ismét parancsot kaptam arra, hogy egy különítménnyel Gare Slavára menjek és ott a környéket egészen Focáig felderítsem. Itt ismételten 8 napot voltam. Ezalatt az idő alatt egy őrjárattal sikerült a rendőrök által elhagyott Suha kaszárnyát elfoglalnom és megtartanom. 8 nap után ismét leváltottak és visszatértem Avtovacra. Két nap után elindult a dandár Kalinovik felmentésére. Egy nap harc után az erődítményt felszabadítottuk és követtük az ellenséget Focáig. Már az első nap parancsot kaptuk Kalinovikra való visszatérésre, mivel a dandár újabb feladatokat kapott. Okt. 4-én Kalinovikban pihentük, ahol megkaptam a hadidíszítményes III. osztályú katonai érdemkeresztet.”
Katonai érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel
Ezek után zászlóaljával részt vett a szerb és montenegrói erőkkel vívott összecsapásokban A kemény harcokat így idézi fel: „Utána a Drina mellett Bratinak-nál kellett a folyóbiztosításra készen állni. November 6-án este 10 órakor megkezdődött az átkelés pontonokon. A szerbek erős gyalogsági és tüzérségi tüzet nyitottak. Éjfélkor a III/46. és II/18 -as zászlóaljak a szerb oldalon voltak. Mindkét zászlóalj a hadosztály átlépését készítette elő. Másnap rövid harc után 3 ellenséges löveget zsákmányoltunk. Ezekben a napokban sérült meg Csesznák százados, és én lettem főhadnagyként a századparancsnok. Naponta jöttek a harcok nagy veszteségekkel, kevés ellátással és rossz idővel. Nem jött az utánpótlás és a tüzérség se tudott követni minket. Tüzérség nélkül kellett megerősített állásokat bevennünk és emellett az utak feneketlenek voltak. A csapatnak és a tiszteknek nem volt már épp lábbelijük mégis mindig csak előre haladtak.”
1915 januárjában Paduschitzky főhadnagy ismét kiemelkedő cselekedetet vitt véghez. Mint önként jelentkező, élete kockáztatásával a drótakadályokon át hozta vissza az ellenséges körletből egy bajtársának holttestét. Bajtársi cselekményéért megkapta a Magyar Vöröskereszt II. osztályú díszjelvényét a hadidíszítménnyel.
Ezt követően alakulatával az olasz frontra helyezték. Ennek veszteségteljes, véres harcairól e blog számos bejegyzésében olvashatunk. Most sem kellett sokat várni, hogy a főhadnagy tanújelét adja bátorságának. Az Isonzó környékén vívott bevezető harcok során június 2-án zászlóalját támadásra rendelték, annak érdekében, hogy a Krn-nek egyik, közel 2000 méter magas sziklanyúlványát vegyék birtokba. Előrenyomulás közben olasz alpinikbe ütköztek, akik tüzet nyitottal a szegedi bakákra. „Miután […] visszatértem a zászlóaljhoz a szikláktól rövid távolságról, gyilkos gyalogsági tűz zúdult ránk. Egy a nyeregben állomásozó tüzérségünk azonnal megsemmisült. Philipovics zászlóalja menekült, sorra hagyva hátra a halottakat. A saját III/46. zászlóalj is áramlott visszafelé. […] Itt már csak egy elszánt lépés segíthetett. Előrántottam a revolverem és a hátráló embereimet kényszerítettem a sziklák tartására illetve megrohamozására. Ebben a pillanatban bukkant fel Rizetti alezredes, aki biztatott, hogy ne hagyjam magam az olaszok által letarolni. Sajnos a következő pillanatban egy ellenséges golyó eltalálta. Így halt meg egy katona és férfi a császárért és a hazáért. A legszebb halál, amit egy férfi magának kívánni tud, amit neki adott meg a szerencse. Sikerül 28 emberrel felmásznom a sziklákra. Az itt megkezdődött harc egy lőtéri gyakorlatra hasonlított. Ahol felbukkant egy sisak, ott lövés dörrent. Így múltak az órák és segítség nem érkezett, mire végül délután 4 órakor az ellenséget hátrálásra kényszerítettük.”
Az 1915. június 2-ai harcok helyszíne napjainkban és az események vázlata
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
Ezért az elszánt és bátor tettéért 27 éves korában soron kívül századossá léptették elő. 1915 szeptemberében Tolmein körletében két századdal a saját állások előtti ellenségen sikeresen ütött rajta, majd több Isonzó-csatában harcolt eredményesen és öregbítette ezrede hírnevét. Egy kombinált zászlóaljjal 1915 októberében az ellenség kezébe került saját állásrészt rohammal foglalta vissza. Tettéért Legfelsőbb Dicsérő Elismerésben (közismertebb nevén bronz Signum Laudis) részesült.
1916. március 19-én két századdal önként vállalkozott a Tolmeintől északra fekvő és az ellenségtől megszállt egyik magaslat elfoglalására. A vállalkozás sikerült. Paduschitzky századparancsnok csoportjával sok foglyot ejtett, hadianyagot zsákmányolt és 8 ellenséges ellentámadással szemben megtartotta a magaslatot. Saját szavaival így idézte fel a történteket:
„Az időmet az ellenség megfigyelésével töltöttem a 854-es ponton, mivel erről a magaslatról volt szó. A magaslat az állásunk délkeleti folytatásában feküdt, amit oldalazni tudtam. Kedvező volt a rálátásom Tolmeinre és a saját gyalogutunkra. 1916. március 19-én megkezdtük a támadást. Első javaslatomat elfogadták. Reggel 5 órakor meglepetésszerűen vezettem a támadást oldalba és a háton keresztül. Tíz perccel később a magaslat egy 1000 m-es kiterjedésben a tulajdonunkban volt. 167 ember, 9 tiszt fogságba és egy géppuska zsákmányba került. A támadás annyira jól sikerült, hogy az ellenség délutánig sem tudott tájékozódni a történtekről. Délután 8 órakor heves tüzérségi tűz után 8 ellentámadás kezdődött, amit az ellenség számára veszteségesen elhárítottunk és az állások a mi tulajdonunkban maradtak.” Sikeres működéséért a hadidíszítményes III. osztályú Vaskoronarenddel tüntették ki.
Az 1916. március 19-ei harcok vázlata
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
Az 1916-os évet végig az olasz hadszíntéren töltötte a mind szebben dekorált, kiválóan teljesítő fiatal százados. „Három héttel később azt a hírt kaptam a hadosztály-parancsnokságtól, hogy Hoszpodár századost felmentik szolgálata alól a miattam történtekért és hogy a következő parancsnok kijelöléséig én kaptam meg a parancsnokságot. Az orvosok ellenkezésére ismét bevonultam és átvettem a parancsnokságot. A nagy tevékenységek éve állt előttem. Az állások borzasztó állapotban voltak. Nem volt bombabiztos fedezék, még a napközbeni mozgás is lehetetlen volt. Kiépítettem az állásokat, Kavernákat (barlangokat) hagytam fúratni és mindent ami egy jó álláshoz kell létesíteni. Közben kisebb vállalkozásokat vezettem. Az ellenség nagyon közel volt itt. Egyes helyeken 5 méterre, ezért hagytam aknajáratokat ásatni, hogy az ellenséget alkalomnak megfelelően a levegőbe röpítsem. Így teltek a hónapok és 1917 januárjában megérkezett a zászlóaljhoz az új parancsnok, Diendorfer őrnagy. […] 8 nap után viszont át kellett vennem az 50. rohamzászlóaljat. Itt maradtam február végéig. Utána átkerültem Hum-ra, mint a hadosztály rohamtanfolyam parancsnoka. Ez a tevékenység nagyon tetszett, miután ez egy egészen új dolog volt számomra és a tapasztalataimat teljesen fel tudtam használni. 1917 májusában megkezdődött a 10. isonzói csata. Rögtön a Mrzli vrh-re vonultam, de 10 nappal később a 2400 méteres Krn-re kellett felmennem és a 61. zászlóaljat kellett átvennem. Itt június végéig maradtam.”
Vaskoronarend III. osztálya hadidíszítménnyel
Az 1916 szeptemberétől 1917 februárjáig vívott harcokban való részvételért Újólagos Legfelsőbb Dicsérő Elismerésben (Ezüst Signum Laudis) részesült.
„Megemlítésre méltó, hogy itt még ebben az időben is 2 méteres hó volt. Június végén leváltották a zászlóaljat és a zászlóaljban pusztító skorbut miatt Veldesre, a Veldesi-tó mellé helyezték át. Ideérkezve le kellett adnom a zászlóaljat és azonnal visszatértem Hum-ra, hogy részben a hadosztály rohamtanfolyamát vezessem és részben, hogy egy hadosztály rohamszázadot felállítsak. A század felállítása után Srahovába helyeztek át minket. A 11. isonzói csata kezdete és a napi légi támadások arra kényszerítették a hadosztály vezetését, hogy a századot a csatába küldje. Miután ezt is szerencsésen átvészeltük, ismételten visszatértünk Srahovába.”
1917. október 24-én a tolmeini áttörés („caporettói csoda”) megindulásakor hadosztálya kötelékében zászlóaljával elsőnek kezdte meg a támadást, három ellenséges állást foglalt el és utat nyitott az egész hadosztály sikeres előtöréséhez. Folytatólag birtokba vette az 1360 m magas Pleca magaslatot, ahol 800 embert ejtett foglyul. Emlékezése szerint: „Bevonultam és megtudtam, hogy offenzívára készülünk. A századom a Krn-nál volt és a feladatom is a Krn csúcsát elfoglalni. Két nappal a támadás előtt el kellett hagynom a századomat és a III/46. zászlóalj parancsnokságát kellett átvennem a Mrzli vrh-en. […] Ez a feladat is nagyon szép volt, mivel a zászlóaljnak kellett a nagy támadást elsőként megkezdenie, amely kimenetelétől a további támadás kimenetele függött. 1917. október 24-én a mi oldalunkról szörnyű gáz és rombolótüzet indítottunk. A feltöltött aknakutakat felrobbantottuk és reggel 8 órakor megrohamoztam a zászlóaljjal az ellenséges állásokat, amelyek erősek és közvetlen egymás után voltak kiépítve. A zászlóaljam 580 embert számolt és 2900 embert ejtettünk fogságba, továbbá 12 löveget és 34 géppuskát sikerült zsákmányolni. Egy győzelem, aminél szebb még nem volt. Az offenzíva sikerült. Győzelmi mámor és vágy előre menni a hosszú állásháború után. A következő nap elfoglaltam a zászlóaljam 300 emberével az 1300 méter magas Pleca magaslatot. 800 embert és 28 tisztet ejtettem foglyul, valamint az összes lövegüket zsákmányoltam. Végre elindultunk Olaszországnak […]. A Tagliamentóhoz érkeztünk. Itt kellett volna a St. Daniele melletti nagy vasúti hidat birtokomba vennem, de mire odaértünk már megkaptam a feladatot, hogy a Fort Monte Ragognát, amit az ellenség még tartott, foglaljam el egy egyesített német és a 61. zászlóaljjal. Nehéz harc után sikerült. Három napig voltunk a Tagliamentónál, utána átléptük és megindultunk a Piave felé…”
A Mrzli vrh látképe délkeleti irányból
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
Ugyancsak sikeresen működött zászlóalja a Tagliamento mellett fekvő Mte Rogogna magaslaton telepített erőd elfoglalásánál. Mindezen sikereiért a hadidíszítményes Lipót Rend lovagkeresztjét kapta.
A Tolmeini áttörést és az azt követő harcokat gyakran német alárendeltségben küzdötte végig, ezért II. osztályú Vaskeresztet kapott. Ugyanebben az időszakban végrehajtott fegyvertényeiért a Mária Terézia Rendbe való felvételét is kérelmezte. A rendkáptalan 1932-ben a tiszti arany vitézségi érmet adományozta részére. A háború végén a 61. rohamzászlóalj, majd a 155. Landsturm zászlóalj parancsnoka volt 1918. augusztus 18-áig. Az I. világháború során összesen 51 hónap frontszolgálatot teljesített.
A háborút követően, 1922-1924-ben a Vitézi Szék állományában szolgált, majd 1924-től a váci 1. kerékpáros zászlóalj anyagi tisztje lett, később 3 évig a zászlóalj parancsnokhelyettesi feladatait látta el. Ezt követően Kiskunfélegyházára vitte a katonasoros, ahol a 9/III. zászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1930-ban elnyerte a IV. o Magyar Érdemkeresztet (ez később a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének felelt meg). Három és fél év szolgálat után Félegyházáról a budapesti 2 gyalogezred állományába helyezték, később a budapesti városparancsnokság állományában szolgált. 1936. február 15-től az 1. gyalogezred parancsnokává nevezték ki. 1938. október 11-én ezrede élén bevonult Ipolyságra, az elsőként felszabadult felvidéki magyar településre. 1939-ben a miskolci VII. hadtest közigazgatási vezetőjévé nevezték ki, ebben a beosztásában érte a halál Miskolcon. Holttestét Budapestre szállították, ahol a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.
