A Nagy Háború után hazautazó hadifoglyokról már több posztban is volt szó, de nem mindegyik transzport tagjai töltötték a húsvéti ünnepeket trópusi éghajlatú városban. Ha az alakulatok távoli elhelyezése vagy ellenséges területek megszállása lehetőséget nyújtott más népek húsvéti szokásainak megismerésére, akkor a hadifogság és a hazatérés is tovább szélesíthette honfitársaink világnézetét. 1921-ben Vlagyivosztokból hazafelé utazó több száz magyar katona Saigonban töltötte a húsvéti ünnepeket, amelynek egyik egri szemtanúja beszámolóját mutatjuk be.
Hazafelé a rabságból
Szajgon (Francia Indo-Kína) 1921. március 27-28. Húsvét
Merőlegesen, égetve tűz ránk a trópusi nap. Úgy a hajófenékben, mint fenn a ponyvákkal födött fedélzeten, elviselhetetlen a forróság. Alig van rajtunk valami ruha s mégis csorog rólunk a víz.
Hajónk megáll a part mellett. Éppen a tengerészeti hivatal előtt, hol összesereglenek bámulásunkra (vagy talán fogadtatásunkra?) az emberek. A gyarmat francia lakói elegáns fehér ruhákban, fejükön trópusi sisak. A bennszülöttek, annamiták közép-vietnámi és hinduk, selyem, szoknyaféle öltözetben, felső testük nagyobbrészt meztelen és fejüket széles, szakajtóalakú gyékénykalap óvja a nap tüzétől.
A kikötő Saigonban a háttérben horgonyzó Paul-Lecat nevű hajóval
(Forrás: nypl.getarchive.net)
A kikötés nagyon hosszadalmas. Ez azonban nem zavarja a bronzbőrű árusokat, mert még mozgásban volt hajónk, mikor már csolnakjaikon hozzánk eveztek. Nem törődve a tilalommal, néhányan már is fedélzetünkre kúsztak és kötélre erősített kosárban vagy kis zsákban szorgalmasan húzogatták fel ladikjaikból a banánt, ananászt, dinnyét, datolyát, gránátalmát, kókuszdiót és különféle dohányáruikat. Tört francia nyelven ordítva kínálnak mindent. Megesküsznek, és mindenféle jelekkel próbálják tudtunkra adni, hogy a városban minden háromszor drágább, mint náluk, Jó kereskedők. Minden hajó utasait ők nyúzzák meg először. Köztünk mindenki tudja, hogy félórával később a parton minden háromszor olcsóbban vásárolható meg, mint e ravasz kis kufároknál, de egyfolytában megtett tizenegy napi tengeri út viszontagságai után az első állomás e termékei az újdonság erejével ellenállhatatlanul vonzzák a nagy forróságban alig lihegő, kiéhezett és szomjazott messzi utasokat. Kezeink között felpiroslik a dinnye belseje, elővillan zöld burkából a banán s az egész fedélzetet elönti illatával az ananász. De csakhamar általános csalódás látható az izzadó arcokon: a dinnye olyan, mint a szivacs és meleg, a banán émelygős, az ananász meg fanyar. Minden régi, rossz. Megjön a késő bánat, az elhamarkodottság, a mohóság büntetése.
Francia Indokína térképe, amelyen Saigon egy déli öböl partján látható
(Forrás: wikimedia.org)
Ezalatt a kikötés is végbemegy. A kikötőhivatallal elintézik a megszabott formaságokat.
A parton megjelennek a kerékpáros francia katonák, rend- és vámőrök. Nemzetiségi sorrendben: románok, csehek, magyarok, délszlávok, lengyelek, kiszállunk. A magyar csoportot, kb. 800 legény, 30 tiszt, francia katonák vezetik be a 11. gyarmati ezred ízlésesen épített, zsalugáteres, ablaküveg nélküli kaszárnyáiba. Kényelmes elhelyezést nyerünk. Mondják, hogy öt-hat napig itt maradunk, mert hajónk szenet, vizet és kb. 400 vagon rizst vesz föl. A francia katonaság nagy érdeklődéssel vesz körül bennünket. Borral is mindannyiunkat megvendégelnek és este a tiszteket a francia tiszti kaszinóba hívják meg.
A francia 11. gyarmati ezred laktanyája Saigonban
(Forrás: saigoneer.com)
Délután a mi kis cigánybandánk hangversenyezik a kaszárnya udvarán. A jó ropogós magyar nótákat viharszerű tapssal köszönik meg a francia legények. Zeneközben sokan jönnek hozzám és örömtől csillogó szemmel mesélik, hogy ők már máskor is hallottak magyar muzsikát, mert 1919-ben ott jártak Magyarország déli vidékein – a vörösök ellen. Nem győzik kifejezni bámulatukat, mily nagyszerűen játsszák ezek a magyar cigányok azokat a csodálatosan tüzes nótákat s hozzá – kotta nélkül…
A francia 11. gyarmati gyalogezred katonái saigoni laktanyájuknál egy Renault FT harckocsival
(Forrás: saigoneer.com)
Másnap kimegyünk a városba. Egyik sergeant szívesen kalauzol néhányunkat és minden érdekességre felhívja figyelmünket. Mindenfelé a házak mellett, az utcák mentén, a kertekben, a legkülönfélébb tropikus növények sötétzöld lombjai buja bőségben. Pálma-, kókusz-, olaj-, datolyafák, bambuszbokrok stb. Csodaszép virágok: piros, sárga, lila, kék csomókban. A talaj valami vöröses homok, mely a déli napsütésben szinte égni látszik. Különös: oly szép, nagy város, gyönyörűbbnél gyönyörűbb köz- és magánépületek, bankok, kereskedelmi paloták között nyílegyenes, széles, tiszta utcákon alig jár valaki. Olyan csendes, mozdulatlan minden, mintha halott városban járnánk. Itt nappal nincs élet a nagy hőség miatt.
A saigoni székesegyház húsvéti keresztútjának részlete: Jézus másodszor esik el a kereszttel
(Forrás: wikimedia.org)
Vezetőnk után belépünk a róm. kath. templomba. Kívülről is szép nagy góth templom, de benn a pazarul feldíszített püspöki székesegyház a kincses Kelet minden pompájában tündöklik. Pedig ma éppen Nagypéntek van és a drága keresztek és képek kék vászonnal vannak letakarva. Különös látvány: finom francia hölgyek és urak, szerecsenek, hinduk, anamiták és Kína sárgaarcú fiai egymás mellett egyformán vetnek keresztet és borulnak térdre. Mély áhítatba merülve imádkoznak a világért a mai napon keresztre feszített Ég Urához.
A hívek távoznak a saigoni katolikus székesegyházban tartott szentmiséről
(Forrás: flickr.com)
A város csak a késő délutáni órákban mozdul meg. Kigyúlnak a gáz- és villamos ívlámpák s a kinyitott ablakokon (azaz zsalugáterokon) át látható, hogy mint óriási denevérszárnyak forognak a levegőt hűsítő nagy ventillátorok az asztal fölött a szoba közepén. Megnyílnak a kávéházak ajtói, megelevenednek az utcák és szemünk előtt ragyognak a legtarkább toalettek.
Saigoni utcarészlet az 1920-as évekből
(Forrás: saigoneer.com)
Francia urak európai fehér ruhában, panamakalappal; a tisztek is a trópusi sisak helyett most már az aranyzsinórzatú fekete sapkákban. Elegáns nők rohannak el bámuló szemeink előtt európai, mélyen kivágott, suhogó selyem kosztümökben, kis fehér cipőkkel; annamita nők rikító színű selyem nadrágokban, vékony, könnyű, csipkés, selyem kabátokban. Mandulaszemük mereven néz előre, mintha nem is látnának oldalt. Nyakuk és kezük sűrűn megrakva csillogó-villogó drágaköves arany – vagy talán hamis – ékszerekkel. Itt-ott felsötétlik néhány göndör hajú szénfekete arc is, majd japán férfiak és nők tipegnek el mellettünk büszkén kopogó fapapucsaikban, tarka kimonójukban. Eredeti látvány, mint legyezik magukat színes, nagy legyezőikkel. Megnézzük az állatkertet, hol különösen a tigris és a rengeteg sok majom különösebb érdeklődés tárgya. Sok-sok apró majmot kínálnak megvételre, mely nem drágább, mint Európában a csirke. Betérünk az annamita színházba is, hol lehetetlen szerszámokkal úgy csikorognak és mély, torok hangon úgy rikoltoznak, hogy európai fül talán még egy esetben sem bírta tovább tíz percnél.
Előkelő vietnami lány a 20. század elején
(Forrás: flickr.com)
Késő este vetődünk el a buddhista ünnepre. Rikító színű sátrakban rikító buddhisták. Torz maszkok, torz taglejtések. Éktelen lárma, éktelen óbégatás, nyöszörgés. De ne szóljuk meg őket, mert szerintük ez a legmagasabb rendű színművészet és legklasszikusabb zene.
1921 Húsvétján fáradtan támolyogtam haza hat napos lakóhelyemre, a gyarmati kaszárnyába. Különös gondolatok tarkálnak fejemben. Egerre gondolok. Ott voltam ezelőtt hat évvel. Sohase álmodtam, Szajgon, rólad. Hogy kerültem ide?! Igazán: Ember tervez, Isten végez. (k. a.)
* * *
A fenti egri lakóhelyű tiszt annak a Dr. Pierre Benoit nevű szállítóhajónak volt az utasa, amelynek útjáról itt is lehet olvasni
Saigon térképe, amelyen északkeleten látható a kaszárnya, mellette az állatkert (botanikus kert), a másik park északkeleti szélén a katedrális
(Forrás: wikimedia.org)
