Habár egy könyvnek leginkább a belbecs az igazi értékmérője, ki tagadhatná, hogy az olvasó számára néha a külcsín akár önmagában is rabul ejtő lehet… Gereben Ferenc könyve számomra ilyen: amikor olvasóként először kézbe vettem, a tekintetem mosolygósra változott és azonnal éreztem, hogy ez egy nekem tetsző könyv, holott még egyetlen sorát sem olvastam.
Az egykori magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezredről – melynek emlékét napjainkban utcanév, illetve honvédszobor őrzi – a legtöbb miskolcinak a hősiesség, az első világháború harcterein elért katonai sikerek jutnak az eszébe. Az ezred honvédei egykor sok dicsőséget szereztek Borsodnak és székvárosának, Miskolcnak. A tízesek, akiket a miskolciak háziezredüknek tekintettek, híresek voltak a katonái között a csatatereken kialakult összetartozásról, szoros bajtársi kapcsolatról, ami nemcsak a front körülményei között volt tetten érhető, de abban is megnyilvánult, ahogy az elesett hősök hátrahagyott özvegyeiről és árváiról gondoskodtak.
Hősünk nagy örömére 1917. március 26-án visszakerül az ezredéhez. Ivanigrádban le is fotóztatja magát az ismeretlen halottak megörökítésére szolgáló fényképezőgéppel. Új beosztása a szegedi 46-osok műszaki századához szól. Az ezred épp lejön az állásból, Reifenbergben és környékén pihen.
„Talán a közérdeklődés számára »kissé hadászattörténeti« ez a munka, mégsem tekinthetjük pusztán a hadtudomány termékének. A katonai-katonapolitikai érdekek, a hátország politikai és militáris irányítási befolyásolási trendjei, a személyes felelősség és a bonyodalmas vezérkari hierarchia-viszonyok is azt a belátást erősítik, hogy bizony a politikai befolyás nemcsak esetleges, gyengécske, kiszámíthatatlan volt és maradt, de maga a hadjárat, a fegyveres harc haditechnikai, hatalompolitikai és hadszervezeti irányítása pedig végképp bénult maradt számos esetben…” – A. Gergely András írása.
Erdély „ezeréves” határán a Keleti-Kárpátokban, 1916. augusztus végétől másfél éven át folyt a küzdelem a betörő román, majd az orosz csapatokkal. A határvonalat alkotó Tarhavas-hegyről a Tatrosba futó Tarhavas-patak völgyében száz esztendővel ezelőtt történt eseményeket idézzük fel. – Bánkuti Ákos írása következik, aki budakeszi szervezetével évek óta a helyszínen is igyekszik ápolni az ott elesett magyar katonák emlékét.
Hősünk az állandóan mulatozó vad bosnyákok között sem érzi jól magát. Kap ugyan egy magyar társat, de a műszaki osztagban teljesített szolgálatot nem ismerik el frontszolgálatnak, ezért nem lehet zászlós, amit pedig már nagyon szeretne. A szegedi 46-osok kikerültek közben az állásba, de már ez sem számít, mielőbb vissza akar kerülni közéjük.
Négy hónapi frontszolgálat után hősünk már a zászlósi kinevezésére vár, de egyelőre a szakaszvezetői sem jelent meg. Előléptetés helyett 1917. március 12-én a cseh műszaki alakulattól a bosnyák 4. gyalogezred építő osztagához helyezik át, ahol újabb érdekes kalandok várnak rá…
A magyarországi evangélikus és református egyházak 1917-ben emlékeztek meg a reformáció kezdetének 400. évfordulójáról. Az első világháború mindennapi megpróbáltatásai közben ezt nem volt könnyű megszervezni. Az egyházi gyűléseken mégis többször foglalkoztak a protestáns felekezetű katonák lelki gondozásával, és törekedtek az evangélikus és református egyházak közös részvételével történő egységes megemlékezésekre. Törteli Lajos lelkész pedig sokat tett azért, hogy a katonák ne csak a jubileum alkalmából jussanak hozzá a vallásos tartalmú könyvekhez.
A műszaki tanfolyam keretében 1917. március 7-én hősünket egy másik építőosztaghoz vezénylik. A többségében csehekből álló császári–királyi 6/14-es népfelkelő munkásosztagban rajta kívül csak egy magyar szolgál. Kostanjevicától délkeletre magyar honvéd ezredek részére építenek kavernákat. Az építési területet azonban belátják az olaszok, és egyes emberekre is ágyúval vadásznak, többek között Kókay Lászlóra is…
Néhány héttel a sikeresen végrehajtott caporettói áttörés után, 1917 novemberében, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója (I.) IV. Károly látogatást tett az Isonzó mentén, amelynek során ellátogatott a Doberdó-fennsíkra és a Monte San Gabrielére is….
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek