Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 7. rész
Hősünk az állandóan mulatozó vad bosnyákok között sem érzi jól magát. Kap ugyan egy magyar társat, de a műszaki osztagban teljesített szolgálatot nem ismerik el frontszolgálatnak, ezért nem lehet zászlós, amit pedig már nagyon szeretne. A szegedi 46-osok kikerültek közben az állásba, de már ez sem számít, mielőbb vissza akar kerülni közéjük.
[1917.] március 18. A hajnali eső után nagy meleg következik, barakkocskám, melyben már néhány napja, hogy lakom, tele van léggyel. Új barakkom elég jól sikerült, egy másik priccs is van benne, melynek még mindig nem érkezett meg az általam annyira óhajtott lakója, s a két priccsen kívül egy kis asztal az egész bútorzata.
Délután nem megyek ki a stellungba, önhatalmúlag szünnapot csinálok, hogy a szegény fiúkkal, kik ma este mennek stellungba (talán utoljára?) beszélhessek. Mint Krajna Vasban hallottam, az ezred ma Skrbinán lesz, s innen megy föl stellungba, emiatt délután 1 órakor Skrbinába indulok, s 2 óra után már ott is vagyok. Csak az I. és IV. batalion van még a faluban, illetve szerteszét a falu körül, a fák és bokrok alatt, a II. batalion még nincs itt, 8 napig még Tomajban marad állítólag. Az itt levő két batalion közül is csak az I. fog felmenni ma este stellungba, a IV. batalion csak holnap, s az is csak divizions reservébe a Sveti Ambros keleti lejtőjére, míg az I. batalion ma a ¤378-ra (a Fajti 464-es csúcsának déli lejtőjére) megy stellungba, a 39-esek a ¤464-re már tegnap felmentek, míg a 43-asok ma mennek fel brigade és divizions reservébe a Golnekre, a Namenloséra, az ¤503-ra, ¤553-ra és ¤566-ra. A 61-esek egyelőre még tovább is pihenőn maradtak.
A terület ezredtörténetben található 1916. november 13-ai vázlata Kókay László, jelöléseivel (az alaptérkép Ajtay Endre: A volt cs. és .kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914-1918 című kötetében található, amit Kókay László a hagyatékában megőrzött saját példányában lapszéli jegyzetekkel, rajzokkal, jelölésekkel egészített ki)
A bakák jókedvűek, mintha nem is stellungba mennének, hancúroznak, tréfálnak, énekelnek, csak önkéntes társaim hangulata nyomott egy kissé, nem is csoda, ők még ma mennek először stellungba (Weinberger, Erdei, Szarafolyán). Szegény fiúk, milyen abléztok lesz? Ma még egyik digó gép a másikat érte, némelykor 4 is volt fent, s mielőtt idejöttem, az Ivanigrád és Zagrajc közötti magaslatról 11 olasz megfigyelőballont olvastam meg, ez pedig egy cseppet sem megnyugtató abléz idejére. Kíváncsi vagyok most, hogy divíziónk stellungba megy, visszaküldenek-e bennünket ezredeinkbe? Ha nem bántana a zászlósi kinevezésem, bizony jobb szeretnék továbbra is maradni, de ha az ezrednél a Minarik Gruppénál eltöltött időmet nem tekintik frontszolgálatnak, jobb, ha mielőbb visszaküldenek az ezredhez, mert nem akarnék önkéntes zugsführeri rangomban besavanyodni.
½ 5-kor búcsút véve a fiúktól visszaindulok, s egy jó óra múlva otthon is vagyok. Senki se kérdi, se a hadnagy, se a dinstführender, hogy kint voltam-e. Annál jobb, legalább nem kell hazudnom. Este naplemenettől kezdve oly óriási ágyútűz kezdődik a fronton, hogy ilyen mostanában még nem volt. Szegény fiúk! Szegény I. batalion. Ugyan hányan pusztulnak el közületek? Ha imámmal segítségetekre lehetek, megpróbálom ezt is.
Március 19. Gyönyörű meleg idő van, a köpeny már végleg feleslegessé vált. Négy megfigyelőballonunk van fenn állandóan a Wippach-völgytől a tengerig. Ma délben 12 órakor megyek ki. Meglehetős csend van, csak mikor Vojšicát elhagyom, látom, hogy néha-néha lövi a digó nehézgránátokkal a Stara Lokván levő fenyőerdőt. Odakint nincs különösebb újság, csupán 3 óra után kezd az olasz tüzérség dolgozni, s a frontot erősen vereti és macskázza, sokszor 3–4 macska is robban egymás után Kostanjevica környékén.
Délután 4 órakor indulok vissza. Közelembe nem lő a digó, de jól látni, amint Temnicát és a novelói erdőt nehézgránátokkal vereti. Csupán Vojšicánál ijeszt rám a digó, itt a Temnicába vivő út (ezen haladtam éppen) és a kostanjevicai műút találkozásánál álló, már amúgy is sérült házba előttem 120 lépéssel vág be egy tizenötös, s a ház mohás cseréptetejének jó részét szerte szórja. Fájó lábam dacára is, mit a bakancs feltört, futva iparkodok túl lenni a veszélyes ponton. Ober (Gornyi) Vojšicát szintén lövi a digó, amint látom, ott a sárga iskola körül explodál gyors egymásutánban 4 darab tizenötös. Este az ágyútűz lecsillapodik, macskát azonban lehet néha hallani robbanni.
Március 20. Délelőtt Edéhez megyek, új s állítólag most már végleges lakhelyén felkeresni. Az ezred trénje és proviantúrája Rubián van, s Ede a falu délnyugati oldalán lakik egy barakkban egy földes talajú sík részen, mely Rubia és a Skrbina–Comen-i út közt (épp szemben a vízvezeték egy kifolyó kútjával) fekszik. Ezen a térségen laknak az összes manipulánsok az ezred részérül, s a konyhák és az M.G. tragtírok is itt vannak elhelyezve.
Vízvezeték-kifolyó Lipánál
(Kókay László hagyatékából)
Délre már vissza is térek barakkomba, s a parancs értelmében ebéd után 1 órakor elindulok ki a munkához. Feltört lábam megdagadt, s a menés oly irtózatos fájdalmakat okoz, hogy alig bírok vánszorogni, pedig most szándékom lenne kimenni, mert úgy láttam az előjelekből, hogy a hadnagy is szándékozik kijönni. Hasztalan, nem bírok menni. A Birhula erdő nyugati szélén leülök, bent az erdőben, mégpedig úgy, hogy engem az útról ne lássanak, de én az utat szemmel tarthassam. Sejtelmem nem csalt. Alig ülök egy negyed órát, megjelenik a hadnagy dinerje kíséretében, mindketten komót, derékszíj nélkül vannak, s erősen sietnek kifelé. Mit csináljak? Megkísérelem, bármilyen rettentő fájdalomba kerüljön is, hogy utánuk menjek, ott kint valamelyik kavernánál majd csak megelőzöm őket. Hasztalan kísérlet. Lábam a 3/a vonalnál végképp felmondja a szolgálatot. Kénytelen vagyok leülni, s kapcámat kivenni a cipőből, s újra megigazítani. Mit csináljak, a hadnagy már egy órával megelőzött azóta, legjobb lesz, ha minden erőm összeszedve haza próbálok botomra támaszkodva vánszorogni.
½ 5-re nagy nehezen haza is érek. Alig vagyok otthon egy fél órája, a hadnagy hívat, s legnagyobb meglepetésemre Bohorzsák hadnagy is vele van. Sietett vele közölni az esetet. Bohorzsák azt kérdezi tőlem, hogy miért nem mentem ki ma a stellungba. Összeszedve német tudásom nagy nehezen kinyögöm neki, hogy a lábam miatt, s hogy megkíséreltem kimenni, majd erre azt kérdi, hogy hát tegnapelőtt hol voltam. (Tehát már ezt is tudták, azért hogy nem szóltak, nyilván a dinstführender árulkodott, mert egyedül csak ő tudhatta meg) minden habozás nélkül megmondtam erre neki, hogy stellungba menő barátaimtól búcsúztam. A hadnagy erre majd egy negyed óráig pobedál, de jórészét nem értem, amit mond, csak annyit, hogy ez az eset többször ne ismétlődjön, s ha fáj a lábam, menjek maródira. Engem nagyon bosszant a dolog. Most már kellemetlenül érzem magam ennél az osztagnál, s megkérem a hadnagyot, hogy most már tekintve, hogy ezredünk úgy is stellungban van, s így nincs rá ok, hogy itt tartsanak, engedjen vissza az ezredhez, mert szeretnék minél előbb zászlós lenni, s mivel itt senkivel nem tudván beszélni, nem érzem jól magam. A hadnagy azt feleli, hogy csak ne nagyon kívánkozzam a frontra, mert meg fogom bánni (hazabeszélt a cseh), s hogy ne unatkozzam, még a mai vagy holnapi nap folyamán ide érkező önkéntesek közt, ha magyar lesz valaki, hozzánk teszi. A cseh hadnagy leszidott tehát, s a látszat szerint igaza is volt, ez utóbbi ígéretéért pedig egyenesen köszönetet érdemelt részemről, s így a leszidás nem okozott nagy szomorúságot nekem.
A fronton egész délután erős ágyútüzelés, az előttünk levő egyik 30 ½ -es délután is és este is lő egyet-egyet. Érdekes, a mozsarakat egy kis táblán lévő számozott négyszögletű lyukak szerint irányozzák.
Délután ½ 1 tájban egy olasz repülőt, mégpedig egy nagy Capronit lelőtt a tüzérségünk, úgy láttam, valahol Lipa vagy Sibelja mellett esett le. Ez még az első olasz repülő, mit lelőni láttam. Estefelé esni kezd az eső, s csaknem egész éjjel szakad.
Március 21. Reggel 7 órakor a dinstführenderrel megyek ki. A tegnapi esetről egy szót sem szólunk, pedig úgyis tudom, hogy tud róla, mert minden valószínűség szerint ő árult be. Na meg a hadnagy, akinek ivó- és kártyacimborája, úgyis elmondott neki mindent. Furcsa erkölcs van ezeknél a bosnyákoknál. A múltkor, hogy bent voltam az őrmesternél, láttam, hogy két teli csajka hús és a legénységtől ellopott kolbász van az ágya alá dugva. Szegény legénység, nem hiába panaszkodik a menázsira.
Az idő borzasztó rossz, 8 órától kezdve hó és dara kezd sűrűn esni. A lábam annyira fáj, hogy alig bírok menni, de mégis könnyebben haladok, mint tegnap. Alig vagyunk odakint egy órát, ½ 10-kor már vissza is indulunk. A hó nagy pelyhekben esik. Visszafelé nem Vojsčicán keresztül jövünk, hanem ettől északra, egy fák alatt és dolinákon áthúzódó, újonnan épült rejtett úton. Ezt az utat nem is ismertem eddig. Érdekes út lenne, ha a hó nem esne annyira. Több stellungban levő, s gondosan maszkírozott, tüzér üteg mellett is elhaladunk, s a Birhula erdő fölött jutunk ki a Zagrajec–Temnica-i útra, s innen barakkunkba.
Délután megérkezik várva várt társam. Tényleg magyar, legalább is perfekt beszél magyarul, mert bécsi zsidó, születési helye Sopron, s a 76-osoknál szolgál. Mint megtudom tőle, fel volt mentve, s nem régóta katona. Hadseregszállító volt. A fronttól fázik, már barakkunkkal sincs megelégedve, nyafog, hogy nincs kályha, azt mondja, nem fog levetkőzni. Ráadásba polipja is van, s az orrából beszél. Kb. 6 évvel idősebb nálam. Tetszésem bizony nem nagyon nyerte meg, pedig hazai szalonnával is megkínál. Ránk is fért, hogy ettünk, mert vacsorát elfelejtettek hozni, mikor az öreg Alit megkérdezem, csak a vállát vonogatja, s bosnyákul beszél, de természetes, nem értem mit. Sejtem már, hova lett a menázsink, a hadnagynál a szokott díszes baráti kör együtt van, s amint hallom, alaposan be vannak rúgva, a hadnagy is dalol istentelen fals hangon.
8 óra tájban fekszünk le. Kb. 11 óra lehet, a dinstführendert hallom barakkunkhoz jönni, valaki más is van a kíséretében, részegek, hangosan beszélnek bosnyákul. A dinstführender felrántja az ajtót, s bosnyákul beszél nekünk (annyira részeg, hogy talán azt se tudja, hogy nem tudunk egy szót se ezen a bükkfa nyelven) majd tekintve, hogy nem mozdulunk „Spavati” megjegyzéssel elmegy, s az ajtót nyitva hagyja, úgyhogy nekem kell becsuknom. Nem tudom eltalálni, mit akart ez a vad bosnyák. Schneider nem ébredt fel, s így egyedül töprengek a dolgon. Arra gondolok, hogy talán minket, két magányos magyart le akartak mészárolni? (Pedig valószínűleg azt akarta csak tudatni, hogy holnap raszt lesz.) Sokáig nem tudok elaludni, figyelek minden neszre, sőt puskámat is megtöltöm. De teljes csend van. Az éneklés is megszűnt. A Bau komp[anie] 4/93 díszes elöljárósága tökrészegen fekszik. Annyi bizonyos, hogy teljesen elegem van már a Minarik Gruppéval és a bosnyákokkal.
Március 22. Reggel 7 órakor a tegnap délutáni parancs értelmében Schneiderrel együtt kimegyek a munkához, hogy elmagyarázzak neki mindent. Gyalázatos rossz idő van, hol eső, hol hó, hol csípős dara esik, sőt, hogy teljes legyen a káosz, még néha villámlik és mennydörög is. Mikor kiérünk, legnagyobb meglepetésemre senkit se látunk odakint dolgozni, csupán a brigád reserve dolinában vigyáz 2 ember a nehezebb szerszámokra, s ezektől megtudjuk, hogy raszt van a mai nap. Disznóság, ezt nem is közölték velünk. No, de nem baj. Megmutatok mindent Schneidernek, legalább ezt is lerázom a nyakamról.
10 órakor indulunk vissza. Hazaérve Schneider annyira fázik (pedig téli fehérnemű van rajta), hogy lefekszik, s köpenyét, celtjét és két pokrócát magára rakja. Nem állhatom meg, hogy ki ne csúfoljam, mire sértegetni kezd, én se maradok adós, s jól leszidom. No, jól kezdődik a mi barátságunk is. Konstatálom, hogy jobb volt egyedül, mint ezzel a nyafka anyámasszony katonájával.
Délután két fiatal önkéntes keres fel bennünket. Magyarok, az egyik 39-es, a másik 24-es vadász, mindketten káplárok s tegnap jöttek szép nagy barakkjukba, mely 80 lépésre délre van tőlünk egy nagy dolinában, egész Ivanigrád alatt. A két önkéntes rövid ittlétük alatt Ivanigrádban, a honvédek 41-es hadosztály egészségügyi oszlopánál levő három szanitéc őrmesterrel is megismerkedett, s mindjárt el is hív bennünket oda. Az őrmesterek egy emeletes szlovén ház földszintjén laknak, melyben az elmenekült civilek még bútorokat is hagytak. Nagyon szívesen fogadnak az őrmesterek bennünket, s este 7 órára teaestélyre hívnak bennünket. Ott is vagyunk önkéntesek mind a négyen. Az egyik őrmester szépen hegedül, a vadász önkéntesnek szép tenor hangja van, én basszust fújok hozzá, a többiek is segítenek, s oly kitűnően mulatunk 11 óráig, hogy így már rég nem mulattam. Búcsúzáskor az őrmesterek közölték velünk, hogy bármikor szívesen látnak bennünket, s ha akarunk könyveket is adnak olvasni. Ez az egy hasznom lett tehát a polipos orrú zsidóval, hogy az ő révén ismerkedtem meg egy kedélyes magyar társasággal.
Március 23. Reggelre váratlanul nagy hó esett, most nem esik semmi, de borús az idő, s állandó szél fúj. Reggel 7 órakor megyek ki. A hadnagy meghagyása szerint egyikünk délelőtt, másikunk délután menjen ki naponta. Ma délelőtt én megyek ki. Odakint nincs különösebb hír. A honvédok azt beszélik, hogy a 20-án lelőtt olasz repülőgép Dornbergnél esett le a Wippach-völgyben, s hogy viszont aznap délelőtt Kostanjevicánál a digók lőtték le egy gépünket.
10 órakor indulok vissza, csend van, nem hiába, borús, szeles hideg idő van. Ebéd után kályhát hozat Schneider a barakkunkba. A kályha nem jó, s alaposan füstöl. Mikor Schneider kimegy a stellungba, a kályhát kivitetem, mikor azután hazajön, veszekedni próbál velem a kályha miatt, de én meglehetős durván leszidom. A zsidó csak úgy fúj mérgében, de nem tehet semmit, én magasabb rangú vagyok, a barakkban én parancsolok.
Délután az eső ismét elkezd esni, ez elveszi a kedvem tőle, hogy Ivanigrádba menjek, otthon maradok.
Március 24. Reggel Schneider megy ki a stellungba, míg délután én. Az idő változatlanul rossz, többször megered az eső, s új barakkunk több helyen csepeg. Délelőtt az őrmester manipuláns felhívja a figyelmemet az Armee kommando nyomtatott parancsára, mely az este érkezett meg. Mintha az én bosszantásomra készült volna egyenesen ez a parancs. Az van a parancsban, hogy a bau kompaniknál és munkásosztagoknál eltöltött szolgálat csak front dienst untauglichoknak számít frontszolgálatnak. Zászlósi kinevezésemnek tehát fuccs. Ha a retablirungba levő ezredhez mentem volna a tisztiből, azóta már be lennék adva zászlósnak, míg így Isten tudja, mikor lesz ez lehetséges. A Minarik Gruppénál a parancs értelmében sohasem. Okvetlen vissza fogok tehát az ezredhez kérezkedni, úgyis mindegy, mikor szerzem meg a frontszolgálatot, de meg kell lenni, ha zászlós akarok lenni, márpedig ez, ha most jönne is késő volna. Vissza tehát minél előbb az ezredhez!
Délután 1 órakor megyek ki. Az eső csepeg egy kissé. A hadnagy nyilván bánja a múltkori árulkodását, s esőköpenyét küldi, hogy abban menjek ki, de nem fogadom el. Minden incidens nélkül érek ki, s az egyik kaverna előtt beszélek egy román anyanyelvű, de amellett négy nyelven perfekt beszélő tüzérrel, aki nyakra-főre dicséri a 43-asokat, hogy alig mentek fel stellungba az éj folyamán, máris csináltak unternehmungot. No, ilyen kurázsisoknak nem hiszem a 43-asokat, s bár az éjjel hallatszott valami csetepaté a frontról, mégsem hiszem, hogy a 43-asok csináltak volna valamit, hisz úgy hallottam, Divizions Reservében vannak. A tüzér azt is tudni véli, hogy nem úgy igaz, mint hallottuk, hogy a 20-án Dornbergnél lelőtt digó gép pilótája elégette a gépét, hanem a gép motorhiba miatt szállt le.
Délután 3 órától kezdve az olasz nehéztüzérség erősen veret, különösen a swarmlénia áll tűz alatt. 4 órakor indulok vissza. A Birkula erdő melletti trén lágernél haladva látom, hogy az olasz nehéztüzérség a ¤464-et is erősen lövi. Este 8 órától kezdve oly őrületes ágyúzás kezdődik, amilyen az idén még nem volt a Karszton. A rakétázás jól látszik barakkunk ajtajából. Az őrült ágyútűz, puskaropogás, rakétázás és macskázás csak 9 óra felé csendesül. Úgy látom, jobbra Kostanjevicától, talán épp első batalionunknál volt valami. A fegyverlövöldözés, bár gyengén, de egész éjszaka tart kint, az említett frontrészen.
Következő rész: „Hál’ Istennek csakhogy megszabadultam ettől a társaságtól…”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói
