Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 5. rész
A műszaki tanfolyam keretében 1917. március 7-én hősünket egy másik építőosztaghoz vezénylik. A többségében csehekből álló császári–királyi 6/14-es népfelkelő munkásosztagban rajta kívül csak egy magyar szolgál. Kostanjevicától délkeletre magyar honvéd ezredek részére építenek kavernákat. Az építési területet azonban belátják az olaszok, és egyes emberekre is ágyúval vadásznak, többek között Kókay Lászlóra is…
[1917.] március 6. Reggel 6 órakor indulok kifelé, sűrű ködben. Nem is sejtem, hogy a 7/u.V. Abteilungnál ma megyek ki utoljára a stellungba. Odakint semmi újság. 9 órakor hazafelé indulok. A Hilfsplatz dolinánál szegedi 7-es szapőrök szólítanak meg, s tőlük tudom meg biztosan, mit már másoktól is hallottam, hogy a 46-os pionír kompani fent dolgozik a stellungban, rájuk nézve már véget ért a retablierung. A szapőrök azt beszélik, hogy diviziónk 17-én megy stellungba, s a LIR-eket fogja leváltani a ¤464-ről.
Hazafelé jövet majd egész a temnicai útkereszteződésnél szorít meg a digó. Egy suttyogó gránát explodál tőlem kb. 30 lépésre az út melletti kőfal délnyugati oldalán, s az út melletti fán csiripelő nagyszámú veréb ijedten röppen föl. Már túl vagyok a temnicai útkereszteződésen, mikor egy másik suttyogó az út keleti oldalára a mezőre vág.
Délután megjön a várva várt parancs. Gránát nem megy messze, csak a III. detachementhez, de nekem balra, Ivanigrád mellé, a IV. detachementhez kell mennem. Délután 4 órakor indulok. Elköszönök Gránáttól, majd a mérnöktől, s Lányihoz megyek elköszönni, ki betetőzendő eddigi véleményemet róla, kocsit sem akar adni. Végre nagy könyörgésre ad, de szigorúan kiköti, hogy csak Ivanigrádig. (Beszélhetsz már, gondolom magamban, majd jön a kocsi tovább is, csak rajta üljek.)
Kimenve a Lipa–Suta útra, Sutának haladunk, majd innen egy döcögős karszti kocsiúton a Preserje–Ivanigrád útra, s ezen Ivanigrádra. Kevés kérdezősködés után megtudom, hol van a IV. detachements kommandó. Egy erdős karszti lapos dolinában, alig 150 lépésre északra Ivanigrádtól.
Ivanigrád 1917 tavaszán
(Kókay László hagyatékából)
A kocsit most már tényleg visszaküldöm, s magam keresem föl a IV. detachements kommandó szép nagy, de sötét helyen levő barakkjait. Lejelentkezem egy manipuláns őrmesternél, majd egy negyed órai várakozás után a detachements kommandantnál egy vortifikations leutnantnál, kit Bohoržáknak hívnak. Fiatal, gúnyos arcú ember, mint megtudom, cseh, sőt amint veszem észre, a Gruppen kommandónál levő legénység is mind cseh. Néhány szót vált csak velem németül, s tudatja, hogy a K. K. (tehát osztrák honvéd!) Ldst. Arb. Abt. 6/14-hez tesz, s estére fog parancsnokommal a tiszti étkezdében megismertetni, lakóhelyemet mutatja meg, mely egy csinos kis barakk közvetlen a detachements kommando nagy barakkja mellett. A barakkban egy asztal, egy szék, egy polc, s egy deszka ágy van, az belül homokzsákkal van bevonva. Kályha nincs benne, s így valószínűleg fázni fogok.
Este 7 órakor a tiszti étkezdébe megyek, mely egy kis parton van 50 lépésre délre barakkomtól. A detachements komandant hadnagy bemutat a parancsnokomnak, egy osztrák népfelkelő mérnöknek. Hatalmas szál tenyeres talpas ember, feltűnően kevés szavú. Bemutat még egy cseh zászlósnak és egy szintén cseh kadét aspirantnak, s egy kis köpcös szakállas vadász hadnagynak, ki a legidősebbnek látszik az egész társaság közt (kb. 40 éves). Önkéntes nincs is az étkezdében rajtam kívül. Mindössze hatan vagyunk, pedig huszonöten elférnénk a nagy helyiségben. A vacsora hírül nincs olyan, mint Lányinál, s oly komor csend uralkodik, mintha nem is bajtársak volnának a tisztek, s most látnák egymást először.
Vacsora után teázás közben kezd csak egy kissé enyhülni a hangulat, de az én parancsnokom, Sandholzer mérnök akkor is szótlanul ül, s a tea után alig 10 perc múlva eltávozik, előzőleg közölve velem, hogy reggel ½ 7-re legyek készen. Ennél se többet, se kevesebbet nem mond. A három cseh tiszt most összemelegszik, ők úgy látszik nagyon értik egymást, s folyton csehül beszélgetnek, s a kis öreg hadnaggyal nem is törődnek. Ő már Sandholzer jelenlétében hozzám húzódik, s velem kezd (már amennyire én is tudok németül!) beszélgetni. Okos kis embernek látszik. Magyarország földrajzát és viszonyait jobban ismeri, mint én, pedig nem is járt még nálunk. Úgy veszem észre, szereti a magyarokat. Azt mondja, van egy magyar freiterje „Csongrád komitát”-ból, Horgosról való (tehát csaknem földi), majd elküldi hozzám beszélgetni, legalább nem leszek annyira egyedül, mert rajtam kívül nincs más magyar az egész detachementben. Aranyos kis ember! Úgy látszik nagyon szereti a magyarokat, szívességét és jóindulatát előre is köszönöm neki.
¼ 9-kor megyek haza. Az éj folyamán az eső elkezd esni, barakkomnak meg nem jó lévén a teteje, épp rám csöpög az esővíz, úgyhogy kénytelen vagyok gyertyát gyújtani, s a csöpögő hely alá a csajkám felakasztani. Úgy látom én, hogy az abteilung-cserével cseberből vederbe jutottam, ami itt rossz, az a régi helyen jó volt és megfordítva. No, majd holnap válik el, nem lesz-e itt még rosszabb helyem, mint Lányinál volt.
Március 7. A mérnök dinerje 6 órakor költ fel, cipőm kipucolásáról, amit legalább régi helyemen megtett Vazul bácsi, itt szó sincs. ½ 7-kor készen vagyok, s már jön is a mérnök értem. Az étkezdébe megyünk, hol kettőnknek feketét hoz az egyik ordonánc, megisszuk, s ¾ 7-kor kocsira ülünk. Szekérúton kijutunk a Lipa–Ivanigrádi útra, majd kis darabon ezen haladunk, s az ódon ivanigradi templom mellett egy újonnan épült műúton haladunk a front felé. Nem valami szép idő van, borús, ködös az égboltozat. Elhaladva egy vöröskeresztes zászlóval jelzett hilfsplatz dolina mellett egy nagy trénlágerhez jutunk, mit a fronttól a Birkula erdő fenyői takarnak el. Az olasz Fajtiról azonban ezt az egész terepet gyönyörűen láthatják a digók, mert az olasz Fajti a borús idő dacára is jól látszik. Úgy látszik azonban a digó tüzérség még nem tartotta szükségesnek megzavarni a tréneket, mert a konyhákban vígan füstölve, nagy nyugalommal főzik a menázsit a nyilván az első stellungban (valahol délre Kostanjevicától) levő csapatoknak.
A Birkula erdőt északról megkerülve utunk már maszkírozva van, s nemsokára előttem is ismerős útra érünk ki, a Vojsčica–Kostanjevica–i gyönyörű műútra, melyen legutóbb tavaly május 21-én jártam, hazafelé tartva érettségi szabadságra... Istenem! Gondoltam én arra akkor, hogy még ily későn azután is csak freiter leszek? Hogy még most is tartson a háború? S hogy ez az út már veszélyes tűzkörletbe kerül? Elhagyjuk balról a Vojsčicatól keletre eső völgyben épült egykori Feldspital romjait, majd Unter (Dolnji) Vojsčicába érünk. Az út baloldalán egy szép, borostyánnal befuttatott zsalugáteros ablakú házon kívül nincs a faluban új ház, az olasz tüzérség tönkrelőtte ezt az egy éve még oly szép falut. Pedig alsó Vojsčicát nem is látják a digók, hisz völgyben fekszik. Mi lehet akkor Ober (Gornji) Vojsčicából? Amint meg bírom ítélni 3–400 lépésnyi távolságról, az teljesen romokban fekszik, s az egykor oly szép, s dombtetőn álló (már egy év előtt is lőtt) templomból is csak néhány fal áll már.
Nem sokkal túl Vojsčicán, elérjük a homokzsákokból kiépített 3/a vonalunkat; itt leszállunk a kocsiról, mert az innen következő útrészletet ismét belátják a digók, kik ide már alig vannak három kilométerre. A Kostanjevicába vezető remek műúton gyalogolunk tovább. Az út és környéke nincs is nagyon összelőve, viszont egy parányi takarás sincs ezen a csaknem derékszög alatt a frontra vezető úton, mely itt már maszkírozva sincs, nyilván annak jeléül, hogy itt nappal ne mutatkozzon, akinek kedves az élete. Kimondhatatlan rossz érzés ezen az úton, mit annyira láthatnak a digók az ő Fajtijük lapos kúpjáról, kutyagolni. Szerencsére nem megyünk sokáig rajta, jobbra térünk le egy kis lapos dolinába, mely tele van egészen friss suttyogógránát-tölcsérekkel, annak jeléül, hogy ezt a részt az éj folyamán, vagy néhány órája lőtték a digók. Átsietünk a kis dolinán, s tipikus karszti terepen haladunk tovább, míg egy mélyebb, s meglehetős nagy dolinába jutunk, mely tele van materiállal, s annak jeléül, hogy a digó tapogatni szokta, néhány nagy gránáttölcsér és nem explodált gránát is van benne. Ezt a kavernát építik a mérnök emberei. Egyszerre kilenc lyukat fúrnak a kavernában, a zaj óriási. A munka nagyon sürgős, mivel a 32-ös honvéd regiments kommandó már 15-én ide akar költözködni. Emiatt nappal is robbantanak, s hogy füst ne legyen áruló, cseppfolyós levegővel. A kavernát nem tartom valami erősnek, véleményem szerint még 21-es volltreffert se bírna ki.
Tovább megyünk egy másik dolinába, hol egy kisebb kaverna van már csaknem teljesen készen, ebben most nem dolgoztat a mérnök az előbbi kaverna sürgőssége miatt. Egy másik dolinában ismét dolgoznak egy kavernán, de ez a kaverna még alig van megkezdve. Tovább megyünk, s kijutunk egész a Feldbahnig, a sínek még itt egész jó állapotban vannak, sok helyen azonban már fel vannak szedve. Amint látom, jó közel lehetünk a fronthoz, mert Novelo jobbra mögöttünk fekszik. Itt az 1/c vonalban a mérnök egy M.G. és egy beobachtungs standot készíttet szakasztott arra a mintára, ahogy a Golnekon vannak építve, nekem azonban a Golnekon levők mégis jobban tetszenek, mint ezek. Nagy baja itt az egész terepnek, hogy a Fajtiról jól belátják a digók, s itt tiszta időben mozogni se lehet nappal élő embernek.
Az eső esni kezd, s alig egy órai nézelődés után visszaindulunk anélkül, hogy 40 szónál többet szóltunk volna a mérnökkel egymáshoz. Ő szófukar, én meg nem tudok németül. Mikor a kis lapos dolinán keresztül ki akarunk menni az országútra, einzel abfallen jövő 8–9 suttyogó gránátot kapunk, szerencsére egyik sem jön közelebb 15 lépésnél, visszafutunk a regiments kommandó kaverna dolinájába, s más úton, kerülővel megyünk ki az országútra. No, ez is finom kis rész, mondhatom, a bemutatkozás sokat ígér!
10 órakor már otthon is vagyunk, a mérnök további foglalkozásra nem szól egy szót sem. Délben 12 órakor ebéd az étkezdében. Elég jó ebéd, de a Lányinál kapott kosztnak nyomába sem léphet. A nap csendben telik el. Délután nincs semmi foglalkozás számomra.
Március 8. Hajnalban 4 és 5 óra közt óriási ágyú- és gépfegyver-, majd gyalogsági tüzelés ébreszt fel. A fronton valami rumli van. A mérnök meghagyása szerint ő reggel megy ki a stellungba, én pedig 12-re legyek kint, s tartózkodjam kint 1-2 óra hosszáig. Amint látom, tehát itt felügyelőnek használnak már. Ez úri beosztás, ezt már szeretem, csupán az időpont nincs ínyemre, ilyenkor lőni szoktak.
Az ebédemet ¼ 11-re rendelem meg, s meg is kapom a tészta kivételével, mit hazajövetelem után fogok megkapni. ½ 11-kor indulok. Baj nélkül jutok ki, csak az embereink által épített regiments kommandó kavernát találom meg nehezen. Mint odakint újságolják, a hajnali lövöldözésnek az volt az oka, hogy a digók próbálkoztak egy sikertelen támadással Kostanjevicánál, de a honvédek 20–30-at elfogtak közülük. A digók is ágyúztak, s egy közeli dolinában levő barakkban levő emberünket egy suttyogó gránát agyonvágta.
1 órakor délután a honvéd hadosztály egy műszaki referens főhadnagya jön egy másik főhadnaggyal az épülő regiments kommandó kavernát megnézni. A dolina meredek, keleti partján akarnak eltávozni a dolinából, a digók, mint számoltam, 42 suttyogót lőnek néhány perc alatt rájuk. Ijedten lapulnak, de szerencsére nem történik bajuk.
½ 2-kor indulok vissza, a tegnapi ösvényen haladok, s bár ez meglehetős takart út, mégis három suttyogót küld utánam a digó, mire én torony irányban futok ki az útra a sziklák közt. No, ez finom kis frontrész!
Hazafelé menet oly dolgot tapasztalok, ami a karszton óriási ritkaság. A hátam mögül nyugatról fúj a szél. Vojsčicán túl a Birkula erdőnek nem északi, hanem déli részén vivő úton haladok a kis Zagrajecon keresztül, mely még teljesen sértetlen. Erről az útrészről nagyon szép kilátás nyílik a karsztnak alattunk levő alacsonyabb részére, az Adriára, s a Nabresinának vezető műútra.
Az ivanigradi templom melletti temetőt is megnézem, hol 7–8 olasz tiszt pihen, s valami 200 katonánk.
Délután 5 órára érek haza. ½ 5-től kezdve a frontról erős ágyúzás hallatszik. A nap többi részén semmi foglalkozás.
Március 9. Ma osztagunknak pihenőnap van, az emberek altisztjeik vezetésével Škrbinára a gázkamrába mennek gázmaszkát próbálni. Én pedig a 7. u V.-höz megyek a postámért.
Toronyirányban haladok, iránytű segélyével, a lipai feldbahn állomáson keresztül. Elég szép idő van, az erős keleti szelet leszámítva. A 7. u. V.-nél nincs különösebb újság, Lányival nem beszélek.
Délután 2 órára a kis vadász hadnagy beváltja ígéretét, elküldi hozzám a „földit”, gefreiter Batét, egy hatalmas szál horgosi embert. Értelmes, jóravaló asztalos, fesztelenül társalgunk, mikor váratlanul még egy magyar látogatóm érkezik, az öreg Sümegi (48-as) kadét aspirant, ki szintén a IV. detachementnél van, s mint mondja, tőlem nem messze lakik, s sietett felkeresni, mikor megtudta, hogy itt vagyok. Micsoda öröm ebben a cselák bandában három magyar, hogy egymásra bukkan! Sümegi Az Estet is hoz számomra olvasni. Azt írja az újság, hogy az olaszok sok csapatot szállítanak az Isonzó-frontra. Hm! Még megérjük, hogy a tavaly március 13-iki offenzívának a jubileumára offenzívába kezd a digó, a tegnapi támadásuk is ezt sejteti.
4 óráig beszélgetünk, aztán Baté eltávozik, én pedig Sümegit elkísérem dolinájába, mely tőlünk 250 lépésnyire nyugatra esik. Sümegi azt mondja, jó dolga van. Visszafelé a barakkunkat Ivanigradtól elválasztó domb tetején megyek, s sokáig figyelem az Isonzó torkolatától, a Sdobbától dolgozó nehéz olasz hajóágyúkat, melyek lassú tempóban valami 20 gránátot lőnek, mint a lőirányból, s a tompa robbanásokból sejteni lehet St. Daniel, Comen, Gabrovica, Škrbina és Sibelja környékére. Olasz repülők is keringenek fent, nyilván a lövések hatását figyelik. Éjszaka hideg fagy.
Olasz hajóágyú az Isonzó Sdobbának nevezett torkolatvidékén
(A Gruppo Speleologico Carsico gyűjteményéből)
Március 10. A mérnök meghagyása szerint ismét tizenkettőre kell kimennem. Gyönyörű tiszta idő van. Kifelé menet alig hagyom el Ivanigrádot, Sümegi ér utol, lebeszél, hogy ne törődjek semmit a kimenéssel, úgyse tudja meg a kutya se, hogy kint voltam-e, ő se megy ki, menjünk el Haasékhoz. El is gyalogolunk Haasékhoz, kik épp ebédnél ülnek, s minket is megtraktálnak fasírt hússal és burgonyapürével. Közbe beszélgetünk. Haast úgy látszik nagyon szereti a parancsnoka, mert szeretné végleg ott tartani. (Jól behízelegte magát ez a zsidó!) Amint megtudjuk, tegnap és tegnapelőtt is lőtték a digók Škrbinát (jól hallottam tegnap), s tegnapelőtt 7 nehéz gránátot kapott a falu, s egy ház össze is dőlt. Haas azt újságolja, hogy egy tüzér főhadnagy azt újságolta, hogy ma este 9 órakor kezdődik részünkről a nagy tavaszi offenzíva. Nem tudom, lesz-e valami, majd rálesünk! De azt mindnyájan látjuk, hogy temérdek ágyúnk, 30 ½-esünk, s hajóágyúnk van felhalmozva hadtestünk mögött, mely most 6 (!) divízióból áll.
½ 3-kor indulunk visszafelé, a 7.u.V-höz nem nézek be. Mikor a feldbahnon megyünk keresztül, olasz repülőket lő tüzérségünk, s egy lehulló srapnelgolyó úgy megüti jobb karom, melyben botomat fogtam, hogy megkékül és feldagad. Ezen repülőgépek egyike Gorjanskóra bombát dob le, s ezután néhány percre föntről az olasz Fajti irányából nehéz olasz hajóágyúk erősen lövik Gorjanskót, melyet egy darabig nézünk a barakkomtól délre eső dombról, azután elbúcsúzunk, s ½ 5-re hazamegyek. Este kíváncsian várom, kezdődik-e az offenzíva, de nincs ágyúzás, aggasztó csend van odakint.
Következő rész: Csehektől a bosnyákok közé
Összes rész: Kókay László harctéri naplói
