Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 8. rész
Hősünk nagy örömére 1917. március 26-án visszakerül az ezredéhez. Ivanigrádban le is fotóztatja magát az ismeretlen halottak megörökítésére szolgáló fényképezőgéppel. Új beosztása a szegedi 46-osok műszaki századához szól. Az ezred épp lejön az állásból, Reifenbergben és környékén pihen.
[1917.] március 25. Ma tekintve, hogy délután voltam kint, nem kívánja a hadnagy, hogy kimenjek, otthon maradok. Hasztalan igyekszik a hadnagy könnyíteni rajtam, holnap vagy holnapután Detachements kommando raporton kérem berukkolásomat az ezredhez.
Délelőtt köd van, de délutánra kitisztul. Bár többektől érdeklődöm, mi volt a tegnap esti lövöldözés oka, biztosat senki se tud mondani. Beszélik, hogy patrul vállalkozás volt, míg mások egyenesen azt beszélik, hogy az olaszok a Hermada ellen gáz angrifot intéztek. Ez utóbbit a nedves idő és az ellenkező irányú szél miatt nem tartom lehetségesnek. Délután Ivanigrádba megyek a szanitäts őrmesterekhez látogatóba, közülök egy Rónai nevezetű megígéri, hogy le fog fényképezni. Néhány olvasnivaló könyvet hozok magammal tőlük. Délután néha-néha erős ágyútűz hallatszik a frontról, este ellenben csend van, csak ami eddig szokatlan volt az idén, a fegyverek ropognak, de ezek is csak gyengén. Ez utóbbiról azt gondolom, hogy a digók megtudták, hogy az előttük veszett hírű 17-es divizió van stelungban, s most be vannak szarva, s azért lövöldöznek.
Március 26. Délelőtt szép tiszta idő van. 7 órakor megyek ki reggel. Odakint megtudom, hogy a tegnapelőtt esti nagy lövöldözés a honvédek egy sikertelen vállalkozása miatt volt.
9 óra tájban a digó egy középnehéz gránátot a brigade reserve dolina közelébe lő. A repeszdarabok egy része fölöttünk süvít el. 10 órakor indulok vissza, s benézek Gornji Vojsčicába, megnézem a szétlőtt templomot is, melyben kaverna van építve, s tüzér megfigyelő stand is van berendezve benne.
Délután parancsba jön legnagyobb örömömre, hogy be kell rukkolnunk a régebbi kurzból itt maradt 17. és 14. divizióbelieknek ezredeinkhez. Hál’ Istennek, legalább nem kellett kérezkednem, s utólag esetleg nem kell szemrehányást tenni magamnak. Mindenekelőtt Ivanigrádba sietek, visszaviszem az olvasni hozott könyveket, s Rónai őrmesterrel lefényképeztetem magam, s megadom neki Ede címét, hogy a kész képeket majd oda küldje. Az őrmester a divizions kolonne fényképezőgépével fényképez, mellyel ismeretlen halottakat szoktak lefényképezni. Épp most is van egy ilyen a hullakamrában, egy teherautó ütötte el szegényt, s csak annyit sikerült róla megállapítani, hogy honvéd volt.
A naplóban említett, 1917. március 26-án Ivanigrádban a „halott lefényképező” géppel készül felvétel Kókay Lászlóról
(Kókay László hagyatékából)
Elbúcsúzom az őrmesterektől, majd a két fiatal önkéntestől is, s offener befehlemért a detachements kommandóra megyek, s Bohoržák hadnagynál is lejelentkezem, majd Sümegit keresem meg, hogy az útról beszéljek vele. Ő is mint én a reifenbergi personal sammel stellére van irányítva. Sümegi azt ajánlja, hogy reggel ½ 7-re legyek nála, s az ő faszoló kocsijukon menjünk Gabrovicára, s onnan a feldbahnon tovább Duttoljéba, s onnan vonaton Reifenbergbe. Ebben is állapodtunk meg, bár nekem sokkal célszerűbb lenne egyenesen Rubiára, az ezred trénjéhez gyalogolni, de Sümegi azt mondja, hogy az offener befehl értelmében nekem is érintenem kell a reifenbergi sammal stellét. Este Schneiderrel ismét, s remélem utoljára, kegyetlenül összeveszek, s többek között azt találom neki mondani, hogy „piszkos zsidó”. Schneider módfelett felháborodik, de „nagylelkűen megbocsát” azzal, hogy nem tudom, mit beszélek, mert ezért a nagy mondásomért, ha feljelentene, tiszt sohase lehetnék. A „vitát lezárjuk”, s tovább egy kukkot se szólunk egymáshoz.
Március 27. Reggel ½ 6-kor kelek, s 6 óra után elindulok torniszteremmel, puskámmal a hátamon. Senkitől sem búcsúzom. A hadnagytól és az őrmesterektől már az este elköszöntem, a „piszkos zsidóval” pedig szóba sem álltam, hogy eljöttem. Hál’ Istennek, csakhogy megszabadultam ettől a társaságtól, pedig, hogy most mibe megyek, azt a jó Isten tudja csak egyedül.
Sümegiéktől ½ 7-kor indulunk. A faszoló kocsi hátsó deszkaülésein zötyörgünk Preserjén Comenen keresztül Gabrovicáig, illetve Coljaváig, a feldbahn állomás mellett levő fassungs stelleig. Kellemetlen utunk van, az eső sűrű apró szemekben esik, s köpenyünket teljesen átáztatja. Leszállva a feldbahn állomásra megyünk, s egy jó fél óráig várunk a feldbahnra, míg végre fel bírunk ülni a Duttovlje fele menő vonat egyik fedetlen üres kocsijára. Karsztos dolinás részen kanyarogva gyorsan halad vonatunk, s Tomaj alatt elhaladva, 9 óra után megérkezünk a feldbahn duttovljei végállomására. Jelentkezünk Duttovljén is az állomás melletti sammel stellén, hol feketét, egy fél kenyeret és konzervát kapunk, s azt közlik velem, hogy nem kell jelentkeznem Reifenbergben, menjek onnan egyenesen Rubiára, s hogy kár volt ide is jönnöm, egyenest Rubiára mehettem volna. No, majd máskor okosabb leszek.
Az említett tábori vasút a komeni állomáson
(Szanyi Miklós gyűjteményéből)
¼ 12-kor indul vonatunk Reifenbergbe. A vonaton 18 St. Peterről a pionír kurzusról 9 újfajta 25 lövetű Steyer pisztoly géppuskás ember szintén St. Peterről jő az ezredhez, van köztük több ismerős is. Örülök a dolognak, nem kell legalább egyedül kutyagolnom, s a pionírok révén valószínű, hogy én is a pionír kompanihoz kerülök majd.
12 órakor megérkezünk Reifenbergbe, s ott mindnyájan kiszállunk. Elbúcsúzom Sümegitől, s megindulunk fölfelé azon a szerpentinen, melyen a Minarik Gruppéhoz jöttem. Egy kissé megizzadunk, míg felérünk a karsztra, s többször leülünk pihenni. Az idő szép, az eső teljesen elállt, kitisztult. Elhaladunk a Minarik Gruppen kommando barakkjai mellett, s 4 órakor megérkezünk a trénhez Rubiára, hol kolbászt és kenyeret kapunk, s egy piszkos helyiséget jelölnek ki számunkra éjszakára, mert ma este még nem kell felmennünk stellungba, mert még holnap fognak felőlünk intézkedni. Én a proviánt őrmester engedelméből Edénél alszom, ki nagyon szívesen fogad.
Március 28. Reggel ½ 8-kor kelek, s 8 órára a proviánthoz megyek, hol 10 óráig várakozom, míg végre kihirdetik beosztásunkat. Én is a pionírokhoz kerülök. Nem tudom milyen helyem lesz, de valószínű jobb, mint a többi századoknál.
Délbe Edénél ebédelek, délután a Technische Infanterie Kompanie manipulánsához őrmester Anhalzerhez, egy intelligens zsidó fiúhoz megyek, s bediktálom adataimat. Anhalzer közli velem, hogy este megyünk stellungba. Fölösleges holmimat Edénél hagyom, ki vacsorát ad, s ellát útravalóval, s megígéri, hogy miként tavaly, idén is el fog látni ennivalóval.
½ 6-kor ismét a pionír kompanihoz megyek. Anhalzer a 18 új pionírt gyalog küldi fel, engem pedig felvesz a kocsira, melyen a pionír kompani menázsija van. 6 órakor megindulunk. Isten segíts! Az úton egymást érik a tragtírok, mik mind a stellungba igyekeznek menázsival. Skribinán keresztül haladunk, hol most a II. Batalion van reservében, mely a napokban követte az ezredet Tomajból. Több önkéntes társamat látom, s egy zsidó orrú őrnagyot, aki a II. Batalion új parancsnoka, s Ritternek hívják. Tovább a lipai úton haladunk. Elhaladunk balról a tüzér municiós láger, s jobbról a honvédek trén platza mellett, majd erős szürkületben Lipába érünk. Innentől kezdve rengeteg sok tragtír nyüzsög az úton, vége-hossza nincs a sok menázsi hordó lónak. Szerencsére csend van, mert ha lőné a digó az utat, lenne mit találnia. A Lipa–Kostanjevicai útról a Ranziano útra térünk, s este ½ 8-kor szerencsésen megérkezünk végcélunkhoz, mely a Hilfsplatz dolinával szemben, ezen valamivel túl van.
A kocsi megáll a Ranzianói út kőfala mellett, itt már sok éhes pionír vár bennünket, kik kíváncsian néznek, s egy frájter a hangomról meg is ismer. Anhalzer bevezet Oblt. Magyarhoz a pionír kompani jelenlegi parancsnokához, aki azt mondja, hogy se rám se az újonnan jött 18 emberre nincs szüksége, a százada elég erős, s a regiments kommandónak jelenteni fogja az esetet, s addig is mindnyájan menjünk vissza a trénhez. Hiába, akkor már nincs szerencsém, bármennyire is szerettem volna, hogy pionír legyek.
½ 9 hogy Anhalzer elintézi ügyes-bajos dolgait, akkor ismét elindulunk a kocsin visszafele. A digó tüzérség már megkezdte a szokásos veretést, de csak feljebb, a Golnek felé veret, erre hátrább még nem. Őrült vágtatással azonban hamarosan kijut kocsink a veszélyes zónából. Lent a trénnél Edénél alszom, s amíg elalszom, sokat töprengek rajta, hogy hányódtam-vetődtem újabbnál újabb helyekre ebben a hónapban. Sebaj, itt a trénnél egyelőre ráérek várni. Ez már „frontszolgálat”, pedig itt még a Minarik Gruppe Detachements kommandóinál is távolabb vagyok a fronttól.
Március 29. Éjfél után oly erős ágyútüzelés kezdődik a fronton, hogy felébredek rá. Reggel 8 óráig fekszem, azután felöltözöm. Ede azt újságolja, hogy a napokban leváltják az ezredet a 61-esek, s hogy a ma éjszakai ágyúzásnak az volt az oka, hogy a napokban a 2. századtól átszökött két szerb nyilván azt vallotta a digóknak, hogy az éjjel lesz az abléz, mire fel a digó az utakat veretni kezdte.
Délelőtt unalmamba elmegyek a 7. ü. V-höz beszélgetni. Lányi szívesen fogad. Az öreg mérnök nincs már nála, helyette egy idős sötétzöld parolis osztrák hadnagy van az osztagnál. Visszafelé jövet Škrbinán Rietlyvel akarok beszélni, de nem találom, elment valahová. Majd felkeresem Anhalzert is, ki azt mondja, hogy holnap vagy holnapután lejön az ezred pihenni Reifenbergbe, de a pionír kompani nem biztos, hogy lejön.
Délután az I. batalion manipulánsaival (Karasz, Cékus, Szremak, Tóth, Ede) súlyt hajigálunk és távolugrást gyakorlunk, szóval sportolunk. Este 7 óra után tüzérségünk hatalmas ágyútüzelésbe kezd. A digó is felel hamarosan. Óriási trommel feuer lesz hamarosan a legnehezebb ágyúkkal is. Erős fegyver- és gépfegyverropogás is hallatszik. Megint van valami nagy ribillió odakint.
Március 30. A fronton a hatalmas ágyútűz egész reggel 7 óráig tart. Reggel ½ 8-kor kelek fel. Az éjszaka, amint mondják, két nagy gránátot lőtt a digó Sutába, az egyik nem explodált.
9 óra tájban egy nagy 21-es mozsarat vontatnak autóval az országúton Comen felé. A cső szét van nyílva, mint a rózsa. Nyilván az éjszakai ágyútüzeléstől robbant szét. A nap többi része pakolással telik el. Mindenki készülődik a hurcolkodáshoz, ugyanis az ezred estére bejön a stellungból, s mi is meg a trén nagy része vele megyünk le 8–10 napi pihenőre Reifenbergbe. Minket is, új pionírokat ott fognak majd végleg beosztani.
Délután az eső esik, már megijedünk, hogy csúnya utunk lesz, de szerencsére nemsokára eláll. A pionírok jóval előbb lejönnek, mint az ezred, már 9 órakor lent is vannak a trén platzon, s megmenázsiznak. Edétől búcsút veszek, nekem a pionírokkal kell tartanom. Mi 19-en újak a pionír század végére csatlakozunk, s 10 órakor megindulunk Reifenberg felé. Az út nem nehéz, pláne nekünk újaknak, hisz mi nem a stellungból jövünk. Na, meg lefelé megyünk az általam jól ismert úton. A karszton ismét pergőtűz dühöng este 9 órától kezdve, ezúttal a balszárny faszol Kostanjevicától a tengerpartig.
A pionír kompani végén jövő szanitécekkel beszélgetek. Beszélik, hogy az ágyútűz alkalmával a Hilfsplatz dolina mellett, az útkanyarodónál egy nehéz olasz gránát két ott álló kocsit és öt lovat szétvágott. Tegnap délután pedig a 13. századnál, mely a pionír komp. dolinája mellett volt egy másik dolinában reservébe, egyetlen 21-es gránát 3 halottat és 22 sebesültet csinált. No, jól kezdődik ez az év is az ezredre! Pihenni mindössze egyszer állunk csak meg a Minarik Gruppen kommandó erdejében s már éjfélkor lent vagyunk nem is Reifenbergben, hanem ezen túl, a vele csaknem összeépült Britofban, hol egy nagy gostilna melléképületének gyönyörű tiszta padlásán kapunk a pionírokkal együtt kényelmes helyet. Az ezred gondolom csak hajnalban fog utánunk leérni.
Britof látképe a háború idején készült fotón, Kókay László írásával
(Kókay László hagyatékából)
Március 31. Reggel borús időre ébredünk, néha az eső is meggondolja magát és esni kezd. Dolog, foglalkozás semmi sincs, s így 8 órakor kelünk, de sokan tovább is fekve maradnak. Lemegyünk az udvarba, s onnan kiállok a kapuba. Századunk nagyszerű helyen van itt a nagyvendéglőnél, ugyanis az ezred egész legénysége megfordul itt, nem kell nekünk ismerősöket felkeresni, meglátnak azok itt is bennünket.
A II. és IV. batalion Reifenbergben van, míg az I. batalion Britofban, még rajtunk is túl, a dombtetőn lesz beszállásolva, de szegények még mindig nem érkeztek le. Végre 9 órakor megérkeznek szegények zeneszóval. (Az ablézt csak ½ 2-kor kapták meg.) Az ezrednek ez az „elite” batalionja bizony most nagyon rosszul néz ki. Szegényeket agyonstrapálta a stellung periódus alatt kiállott folytonos esőzés, havazás és két hatalmas pergőtűz. 12 napig voltak egyhuzamban stellungban, s ruhájuk meg se bírt rajtuk száradni! Szakállasok, sápadtak, rongyosak, s a karszt vérvörös sarával vannak vastagon beborítva. No, nem tudom, mit szólnának a szegedi hölgyek, ha a híres háziezred leghíresebb zászlóalját így meglátnák. Sebaj, ez csak szebbé teszi őket, szinte tudják is talán, mert egy cseppet sincs rosszkedvük. Nevetve, tréfálkozva haladnak el előttünk. A batalion élén még mindig az öreg „tökös” (Strausz őrnagy) megy, jó ideje bírja már az öreg az olasz frontot. A tisztek nyakig sárosak, bot van a kezükben, s csak arról lehet felismerni, hogy tisztek, hogy nincs puskájuk, s térképtáska lóg a nyakukban. Az első századot Hajnal főhadnagy vezeti, századánál Szarafolyánt van alkalmam üdvözölni, aki bár most volt először stellungban már K. Asp., s mint ilyen tiszti menázsit kap. A második századot Henc kapitány vezeti, itt Albertényi és Schulz hadnagyokat ismerem és Bach Ferit, ki szintén K. Asp. A 3-ik század a „dicső három” Vály Zolié, ez a század áll a legjobb képű gyerekekből, meglátszik, hogy gazdájuk válogatta őket össze. Rögtön arra gondolok, hogy ha nem kellek a pioníroknál a 3. kompanihoz kérezkedem. A 3. századnál Orbán hadnagyot és Putnoky zászlóst ismerem. A negyedik századot Pick főhadnagy vezeti, századánál keveset ismerek. Az első M.G. századot Varga Bürgés Matyi főhadnagy vezeti, a század után az I.G.A. következik Faludi zászlós (ki velem együtt tiszti vizsgázott Nagyszebenben!) vezetése alatt. Stein Sanyi ide van beosztva.
Az első batalion elvonultával benézek a nagyvendéglő boltjába, hogy mit lehet kapni. Nem valami sokfélét, s ami van is méreg drága; egy skatulya gyufa 10 krajcár, egy szál gyertya 30–40 krajcár. Nem veszek semmit. Az ivóhelyiség tele van bakával, az itt kapható vastag vörösbort és nem valami jó sört isszák, s sokan már énekelnek is tőle. Tovább nézelődök a kapuban, s sok önkéntes és baka ismerőssel találkozom. Beszélek Rietlyvel is, ki Magyar főhadnagyhoz jött látogatóba, ő is már K. Asp., s úgy veszem észre henceg is egy kicsit vele. Majd többek közt Roósszal, Weinbergerrel, Buchlerrel és Steinnel is beszélek.
Délután nincs semmi. Századunknál két K. Asp. van, mindkettő ismerősöm. Az egyik Molnár, a másik Pecher. Egyértelműleg azt mondják, hogy ha zászlós akarok lenni, csak minél előbb iparkodjam el a Technische Kompanitól, mert rólam is, mint róluk, meg fog Magyar főhadnagy feledkezni.
Estefelé Edéhez megyek fel beszélgetni és vacsorázni a dombtetőn épült, s csinos olasz stílusban épült nagy házakkal bíró Britofba, honnan 8 órakor térek szállásomra. A délután a frontról ide hallatszó heves, s most már harmadik napja tartó ágyúzásból mindenki új olasz offenzívát sejt.
Következő rész: „No, megálljatok, majd rendbe szedlek én benneteket!”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói
