A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 12. rész
Az 1916-os évet Szakraida István még Asinara szigetén kezdi, de korábban elvitt barátaihoz hasonlóan hamarosan a kontinensre szállítják őt is. Egy Cittaducale nevű település lesz további fogsága helyszíne, amely légvonalban alig 70 km-re fekszik Rómától északkeletre, az Appeninek kellős közepén. És bár az ellátás jobb, mint Nisben volt (nem beszélve a balkáni halálmars körülményeiről) a foglyok csakhamar ugyanannyira szenvedni kezdenek a bezártságtól, mint a szerbeknél. Sőt…
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Délvidékiek a nagy háborúban című könyvsorozatában 2020 tavaszán jelent meg Hősiesség és szolgálat – Topolya a nagy háborúban (1914–1918) című kötet, amelynek bemutatójára a járványhelyzet enyhülésével, 2020. június 4-én – a trianoni békediktátum 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján – került sor.
A háborúk legnagyobb vesztesei a családok, amelyek katonát adnak a hazának, s közülük is leginkább a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők. A Nagy Háború idején szolgálatot teljesítők apák, férjek, fiúk, családfenntartók voltak. Hiányzó jövedelmük miatt az ő hozzátartozóik voltak leginkább kitéve a nélkülözésnek. A hadbavonultak után folyósított kis összegű segélyek nem biztosították a kenyérkereső nélkül maradt feleségek, gyermekek, idős szülők megélhetését. Még nehezebb volt azoknak a családoknak a sorsa, ahová vissza sem tért a családfenntartó a háborúból, vagy ha igen, akkor sebesülten, csonkán, betegen. Az elesett vagy munkaképtelenné vált katonák hiányzó jövedelmének pótlására, a magukra maradt családok megsegítésére az állam eszköze a hadigondozás volt. Sorozatunkban ennek az intézményét mutatjuk be, arra a kérdésre is választ keresve, hogy a hadigondozás képes volt-e megfelelően biztosítani a hadirokkantak, a kenyérkereső nélkül maradt hadiözvegyek és árvák megélhetését.
Hadifoglyaink sorsa továbbra is bizonytalan. Előbb északra, Durazzó felé irányítják őket, azután délre, ahol állítólag Valona a célállomás. Ezzel végérvényesen szertefoszlik a remény, hogy visszaadják őket a Monarchiának. Ehelyett olasz kézre kerülnek, de így végre megszabadulnak a gyűlölt szerbektől. Találkoznak Dante Alighierivel is… Hamarosan kezdetét veszi egy viszontagságos hajóút, melynek végén Szakraida és társai a Szamárszigeten (Asinara) kötnek ki. Hősünk szomorú szilveszteren búcsúzik az 1915-ös esztendőtől…
Dr. Fodor Szabolcs Bátor régóta kutatja a cs. és kir. békéscsabai 101-es gyalogezredben szolgált dédapja történetét. 1914-ben Ágoston László András hivatásos katonaként az ezred kikülönített II. zászlóaljában szolgált Trebinjében, a Monarchia balkáni végvidékén. Ott élt vele családja is, s olvasónk nagyapja is a bosznia–hercegovinai kisvárosban született. A háború kitörését követően Ágoston törzsőrmester járőrszolgálatra indult embereivel a betörő montenegrói csapatok felderítésére. Soha többé nem került elő. Sírhelyének a felkutatásában a napjainkban Trebinjében élő Djokic Évától érkezett segítség…
Szakraida és társai immár albán földön menetelnek – pontosabban vánszorognak – tovább, ismeretlen úticéljuk felé. Szenvedéseik egyre csak fokozódnak: magas hegyeken keresztül vezet az útjuk, egyre fogyatkozó erejüket az éhezésen kívül a zord természeti körülmények is apasztják. És hát fogvatartóik sem lettek időközben elviselhetőbbek. Egy időre felcsillanni látszik a remény, hogy talán sorsuk révbe ér: ehhez csupán Monastirt (Bitolát) kellene elérniük. Ám nem így történik és az elmondhatatlan kínokkal teli golgota tovább folytatódik…
Manapság a gyermekkatona kifejezés hallatán legtöbbeknek az Afrikában lejátszódó fegyveres konfliktusok fiatalkorú szereplői jutnak eszükbe. Pedig gyermekek már az első világháborúban is részt vettek. Közülük a 
És 1915. október 19-én megkezdődött a halálmenet… Szakraida István és szerencsétlen sorsú társai szigorú őrizet mellett indulnak Koszovó felé, nehogy a gyorsan közeledő bolgár csapatok megszabadíthassák őket rabságuktól. Az őszi esős időjárás a rossz utakat szinte járhatatlanná változtatja. A rabok cipői tönkremennek, lábaik kisebesednek. A nap végén a szállás nyomorúságos, a pénz értéktelen, az ellátás főleg kenyérből áll. November közepén nagy kő esik le a szívükről: Monastir felé fordítják a csapatot, nem Szkutari (azaz a kibírhatatlan szenvedést ígérő Albánia) felé…
Mai fotóink segítségével Papp Lukács 1. honvéd huszárezredbeli tiszthelyettest mutatjuk be, aki 1905-től 1923-ig teljesített katonai szolgálatot. A kitüntetések sorával dekorált altiszt az ezred utászosztagának, majd műszaki százada egyik szakaszának a parancsnokaként szolgált a háborúban, s az orosz fronton a saját nevét viselő fedezékkel rendelkezett...
A mai nap 10 éves a blogunk. Szerkesztőségünk ebből a „történelmi” alkalomból megkereste az alapítókat, hogy elevenítsék fel az emlékeikben miként él az indulás időszaka, milyen előzmények után, hogyan is indult el 10 éve az oldalunk. Következzen a blog indulásának története az alapítók szemével. Ezzel is könnyíteni szeretnénk a jövőbeni historiográfiai kutatók munkáját. :)
Legutóbbi kommentek