Poppe Kornél, az első magyar ejtőernyős története
100 éve, 1918. január 16-án, az olasz fronton, Poppe Kornél cs. és kir. százados, a 13. ballonmegfigyelő század parancsnoka 300 méter magasságban kiugrott a kosárból és mintegy másfél perc alatt sértetlenül leereszkedett ejtőernyőjével a földre. Az esemény úgy került be az ejtőernyőzés történetébe, hogy ez volt az első ismert alkalom, amikor egy magyar saját jószántából, önként leugrott a megfigyelőballon kosarából.
Ki is volt Poppe Kornél?
Budapesten született 1884. október 10-én, egy Frankfurt am Main-ból Magyarországra áttelepült kereskedő első fiaként. 1903-ban, mint egyéves önkéntes bevonult a vártüzérekhez, ahol egy év után tényleges tiszt lett.
Életének további történéseit három nagyalakú, jó minőségű fényképgyűjtemény alapján tudjuk követni 1913-tól 1917-ig. Albánia-1913, Bocche di Cattaro 1915-1916, Szentandrás 1916-1917 címeket viselik a sajnos igen hiányosan feliratozott fényképek. Jelen íráshoz is az onnan származó képeket használtam fel, valamint néhányat az Internetről. Megmaradtak továbbá a frontról írt levelei, melyekből sok érdekes dolgot tudhatunk meg a háborúról.
Poppe Kornél az I. világháborúban
Történetünk főszereplője azon kevesek közé tartozik, akik az első világháborút megelőző helyi konfliktusoktól a háború befejezéséig csapattisztként teljesítettek szolgálatot, és minden olyan fronton megfordultak, ahol a Monarchia csapatai harcoltak.
Az első helyszín, ahonnan tudósítást kapunk, az éppen megszülető Albánia. A balkáni háborúk során a Török Birodalom sorra vesztette el európai területeit a hajdani vazallusaival vívott harcokban. Amikor Törökország túlságosan meggyengült és Szerbia túlzottan megerősödött, a nagyhatalmak közbeavatkoztak. A londoni konferencián olyan békefeltételeket diktáltak, melyek megóvták Európa beteg emberét a széthullástól, és Albánia létrehozásával megakadályozták Szerbia kijutását a tengerhez. 1913-ban Albániát önálló fejedelemséggé nyilvánították, és Wilhem Wied német herceget jelölték ki uralkodónak, aki 1914. március 7-én bevonult Durazzóba, a fővárosba.
Annak érdekében, hogy biztosítsák Albánia függetlenségét és az uralkodó trónra lépését, nemzetközi haderővel megszállták Albániát. A haderőben minden érintett európai nagyhatalom képviseltette magát, így az Osztrák–Magyar Monarchia is küldött csapatokat. Poppe Kornél főhadnagy, aki az Albániához közeli cattarói erődben szolgált, ezekkel a csapatokkal került oda.
1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel megkezdődött a Nagy Háború, amelyet később az I. világháborúnak fognak hívni. Poppe főhadnagy 1914. november 30-án újra eredeti szolgálati helyén van, mint az 1/5 erődtüzér ballonmegfigyelő század parancsnoka. Kötött léggömbről, esetenként repülőgépről figyeli a montenegrói tüzérséget, és segíti a cattarói hadikikötő és a nehézhajó hadosztály tűzérségének harcát.
A megfigyelőballon követi a hadihajókat
Légifelvétel a Cattaro melletti hegyekben a montenegrói állásokról
1914. december és 1915. február között Poppe a 2/2 erődtüzér ballonmegfigyelő század megfigyelő tisztje a Dunajec menti Tarnovban. Legalábbis ez olvasható a szolgálati lapján, de tekintettel arra, hogy ez a helység ebben az időben orosz fennhatóság alatt volt, valószínűleg csak valahol a környéken szolgált. Megérkezésekor kezdődött Boroević tábornok 3. hadseregének támadása, amelynek eredményeként csapatai kijutottak a Dunajec folyóhoz. December 17. után a front megmerevedett, mindkét fél drótakadályokat épített, aknamezőket telepített, és megerősített állásaiban próbálta az iszonyú veszteségeket pótolni. A Monarchia mintegy 800.000 fős létszámcsökkenést szenvedett el a legjobban kiképzett alakulataiból.
1915. februártól szeptemberig Poppe főhadnagy újból Cattaróban van, az 1/5 század parancsnoka. Az osztrák–magyar hadiflotta feladata ekkor Pola, Sebenica és Cattaro bázisokra támaszkodva az Adria védelme, valamint Szerbia és Montenegró kikötőinek zár alá vétele volt.
A megfigyeléshez használt fényképezőgép
A cattarói öböl a ballonból
Poppe századost 1915. októbertől 1916. február 08-ig léghajóparancsnoki tanfolyamra vezényelték a német haditengerészet léghajókikötőjébe, Nordholzba. 11 alkalommal vett részt zeppelinnel oktató, 7 alkalommal pedig harci repülésen az Északi-tenger felett.
A tanfolyamon szerzett ismereteit 1916. február 12. és 1917 nyara között hasznosíthatja, amikor mint a szentandrási léghajókikötő parancsnoka biztosítja az innen bevetésre induló LZ-86, LZ-85, később az LZ-81, LZ-97 léghajók harctevékenységét, valamint a kikötőt, mint közbeeső leszállóhelyet igénybe vevő repülők és léghajók pihenését, technikai kiszolgálását.
A szentandrási léghajóbázis
Az LZ-81 bevetésre indul
Az LZ 85 fedélzetén részt vett több technikai repülésen, valamint Szaloniki bombázásában 1916. március 17–19. között.
Az LZ 81-el szeptember 26–27-én Bukarestet bombázza. Románia augusztus 27-én lépett be a háborúba az antant oldalán. A központi hatalmaknak fontos propaganda lépése volt ez a bombázás, amelyben több repülőgép és zeppelin vett részt. Ezen az úton, amely a hajó pusztulásával járó kényszerleszállással ért véget, Poppe súlyosan megsebesült. A sebesülésből való lábadozása során ismerkedett meg későbbi feleségével, László Aloyziával, Lujzával. Felépülése után 1917. január 22–23-án harci repülésen vett részt az LZ-97 fedélzetén Olaszország fölött, Valona–Tarent–Brindisi útvonalon.
Léghajókikötő-parancsnoki, hivatalos megfogalmazásban a temesvári tartalék léghajósszázad parancsnoki ténykedéséről sok általa készített fénykép, és az LZ 81 egy német léghajóstisztjének naplója ad szemléletes képet. Később hősünk konfliktusba keveredett egy német tiszttel, aki szerinte túlzásba vitte a „birodalmi gőgöt”. Ennek következtében felmentették a beosztásából, és a frontra vezényelték.
1917. augusztus 5-én érkezett meg az olasz frontra a 13. ballon század parancsnokaként, valahova a Hermada magaslat környékére. Másnap megírta első levelét László Lujzának, melyet rendszeresen követnek az újabbak. Ezek a levelek elkerülik a cenzúrát. Nem a hivatalos tábori, hanem civil postán feladva jutnak el a címzetthez. Ennek köszönhető, hogy olyan információkat olvashatunk bennük, amiket titokként szokás kezelni.
Tekintettel az évfordulóra, most azt a két levelet idézem, melyek az ominózus ugrásról, illetve annak előzményéről szólnak. Túl vagyunk a caporettói áttörésen. Az első levél annak felidézése.
1917. december 6.
Kedves Lujza!
Majd egy hónapja, hogy nem írtam sem haza, sem magának. Idő lett volna, különösen az utolsó napokban, de hát olyan általános láz, olyan nyughatatlan érzés volt bennem, hogy nem bírtam íráshoz leülni. Az újságokból, ha olvasta a haditudósítók czikkeit, akkor a megszállott területekről, az olaszok futásáról elég hírt olvasott.
Az utolsó levelemben megírtam előtörésünk kezdetét, hogy mennyire, arra már nem emlékszem, azért röviden megismétlem.
Mi, már az én századom, a kb. 20.000 kg-nyi anyagunkkal már október 31-én és november 1-én az Isonzónál voltunk, Sagradoban. Emberekből és lovakból majdnem az utolsó szuszot kinyomtuk. Ez az ugrás majd 30 km-nyi volt és különösen az állásoknál levő igen rossz összelőtt utak gátolták meg a gyorsabb előnyomulást. Eltekintve azt, hogy nékem a nagy teher szállításához mindössze 23 saját lovam és 2 kölcsönbe vett teherautó állott rendelkezésre. Részletekben mentünk előre. Sagradoban várni kellett, míg elkészült a póthíd ill. azt annyira megerősítették, hogy teherautók mehettek rajta keresztül. Ezt a kis pauzát mi arra használtuk fel, hogy előre portyázgattunk. Kerestünk, de nem találtunk semmi különöset, azaz különlegességeket, mint pl. kávét, rizst stb. Az olaszok különben a mi területünkön levő anyagraktáraikat, de még a czivil házakat is elvonulásuk előtt alaposan elpusztították, elégették. Egyéb anyag mindamellett maradt elég, sőt nagyon sok. 2 kiküldött tisztem Gradiscá-nál egy elhagyott angol üteget talált, mesés szerszámfelszereléssel. Volt itt többek közt fehérnemű összes embereim részére, ruhaneműk, stb. Volt sok szerszám, lakatosok, kovácsok részére épp úgy, mint a legfinomabb műszerek mechanikusok számára. Ezekből a dolgokból vitettem aztán a század számára eleget. Az angol műhelyberendezést 3–4 millió korona értékre becsültük.
Sagradóból aztán mentünk előre egész a Stellá-ig, ez egy kis folyócska a Tagliamentó előtt néhány kilométerrel. 5-én már be voltunk rendezve. Ekkor máris jó nehány km-t tapostunk a szent olasz földön. Palmanova már mögöttünk volt, nagy raktáraival. És bár az olaszok itt is sokat elégettek, maradt még bőven mindenféle dolog.
A Tagliamento előtt aztán kb. 1 heti pauza volt a menetelésben, azért, mert megint a hidak elkészítésére kellett várnunk. Ezt a pauzát azonban már felszállásokkal is kitöltöttük.
Felszállásra kész a sárkányballon
November 16-án már a Piave előtt voltunk. Berendezkedtünk és 22-én készek lettünk. Ezalatt lakhelyet is változtattunk. Végleges helyünk 6 km-nyire fekszik, egyelőre a Piave-tól és pedig a híres Zeuson városkától, mely még az olaszoké, de azóta már tőlünk erősen meg lett rongálva. 22-től 26-ig lógtunk. Ekkor szálltunk, mint első ballonszázad a Piave mentén fel. Igen erős tevékenységünk volt 26, 27, 28, 29 és 30-án.
A Piave egy részlete
Ezen idő alatt igen sok ütegünket lőttük be. Itt a ballonnak igen fontos szerepe van, mert a terep egész sima. Mi naponta láttuk a nagyobb olasz városokat, melyekre még fáj a fogunk, különösen Velenczét. Egy kis kastélynak nevezett épületben lakunk, hol előbb rendet kellett teremteni. Bútorzat nélkül, betört ablakokkal találtuk a házat, de most már egész jó lakható állapotban van. A bútorok egy részét a háznál visszamaradt, mondjuk ispánnál leltük fel és attól vettük el. Egy igen nagy, főleg szőlőkből álló birtok majorja van itt. A borpincében a kiöntött vörösbor fél méter magasságban állott. Ezt aztán kiszivattyúztattam az embereimmel. Megvizsgálva a hordókat, nagy örömünkre, arra bukkantunk, hogy számos még egész tele. Hogy mennyi bor lehetett a pincében elképzelheti abból, hogy a megmaradt teli hordókban kb. 600 hektó bor van, tehát annyi, hogy századommal kényelmesen akár 600 napot tölthetek itt és akkor is minden emberre majdnem 1 liter bor jön naponta. A pinczét szépen rendbe hoztuk és most egy új – Aradból való tűzmesterem pinczefőnök lett. Rengeteg kukoriczát és szénát találtunk, úgy hogy lovaimra most bekövetkezett a hét kövér esztendő. Sajnos, hogy egyebeket nem leltünk, pedig szerettem volna kávét és rizset szerezni, haza és maguknak. Talán még sikerül, esetleg csere révén, mert nekünk a már említett angol ütegből mesés talpbőreink vannak. Ilyeneket különben küldök épp úgy magának is, mint Géseréknek.
Átcsoportosítás a hegyek között
Motta közelében egy teljesen kipusztított kastélyban háltunk egy éjjel, ott találtam sok limlom között, teljesen összezúzott keretben egy miniatűrt – épen. Nekem megtetszett és mindjárt magára gondoltam, mint ilyen öreg „műkincsek” gyűjtőjére. Tehát beküldöm és ekkor magának is lesz egy kis emléke a mi olaszországi offenzívánkból. Talán kis helyet is talál a képecske a maga szalonjában.
Az események helyszíne
És most elmesélem az utóbbi napok élményeit, melyek szintén hozzájárultak ahhoz, hogy ezen levél végigírása (megkezdtem még nov. végén) kissé elkésett. Már három és fél napig lógtunk a levegőben, kettő magas helyről leérkezett dicsérettel és elismeréssel tevékenységünk végett.
November 30-án délután szintén felszállott egy hadnagyom, amikor egyszerre egy ellenséges repülő megjelent és a ballonomat rakétákkal felgyújtotta. Közeledtét láttuk, minden megtörtént erre az eshetőségre. A hadnagyom kiugrott 900 m magasságban a kosárból, hogy ejtőernyővel érjen földet. Megtelefonáltuk a hadnagynak, hogy jön a repülő és vigyázzon. A szegény már vagy 200 métert lebegett lefelé, mi a földön valamennyien már hurrát kiáltottunk, mert minden simán ment. Ekkor jött a végzetes dolog. A lángban álló és lefelé eső ballonból egy égő darab ráesett az ernyőre és annak kb. ¼ részét keresztülégette. Az eredmény az volt, hogy az ernyő összelapult és a hadnaggyal alázuhant. Néhány percre a leesés után már halott volt. 29-én még énekelt nekünk az ebédlőben, 1-én temettük.
Ugrás a kosárból
(forrás: internet)
Elképzelheti, hogy én, mint a kettő még meglevő hadnagyom igen deprimálva voltunk. Különösen én, mert mindig az a kérdés volt agyamban, vajon nem mulasztottam-e el valamit.
Megvitattuk este mindezen dolgokat és arra lyukadtunk ki, hogy bizony mi a földön másképp nem cselekedhettünk.
Jön a repülő
November 30-án ugyanaz a repülő elment még egy másik, tőlünk néhány km-nyire északra álló ballonhoz, és mert nem volt már rakétája, gépfegyverrel lövöldözött reája. Leszállásra kényszerítette. A ballonban több mint 250 lyuk volt.
December 1-én reggel már egy másik ballonnal szálltunk fel, az én elégett ballonom felszállási helyén. Délelőtt megjelent ugyanaz a repülő, szintén rakétákat lőtt, de ezúttal nem talált. A megfigyelő tiszt nem ugrott ki, de amúgy is megmenekült. Nékem ezen a december 1.-én igen sok dolgom volt, felszállás is, temetés is.
December 3-án egy tőlünk északra álló ballonunkat lőtt le ugyanaz a repülő. A megfigyelő nem ugrott ki – elégett a ballonnal együtt.
Tegnap, december 5-én megint ugyanaz az olasz repülő (nevét és chargiját már tudjuk) hallatlan merész támadással ismét megtámadta a 6 km-nyire tőlem északra, csak 300 m magasan álló ballont (melyet 1-én átlyukasztva leszállásra kényszerített). Meggyújtotta, a megfigyelő tiszt igen későn ugrott le és ejtőernyőjére ráesett az egész égő ballon. Ez is holtra zúzta magát. Ma lesz temetve.
Így megyen ez most nálunk!
Az olasz repülő egy igen vakmerő „ballonspecialista”, mert daczára a sok elhárító ütegeknek, a gépfegyvereknek, melyek őt lövöldözik – ezekkel mitsem törődve teljesíti feladatát „a síkságon az olaszoknak igen kellemetlen ballonok lelövését.”
Majd őt is eléri végzete, mert ezt a sportot csak egynehányszor lehet szerencsével és saját ép bőrével végrehajtani. 6 nap leforgása alatt 3 ballonunkat lőtt le, mind a 3 megfigyelő halott.
Mi 8 nap alatt 4 ellenséges ballont lőttünk le.
Kellemetlen természetesen a veszteség, különösen akkor, ha saját tiszt esik el. Mert nekem kellett szüleinek levelet írni (soká tartott, nagyon soká), nekünk kellett a visszamaradt dolgokat rendbeszedni, átvizsgálni, expediálni. Hogy milyen érzéssel dolgoztam én, meg tisztjeim, gondolhatja.
C’est la guerre!
A Piave előtt, 1917. decz. 6-án. (Levelem egy része a ballonokra vonatkozólag, hadititok!). A levelet Bécsből küldetem, esetleg öcsém által, de lehetséges, hogy más feladó szerepel.
1918 januárjában modernebbre cserélik az ejtőernyőt. A fentebb részletesen idézett eset a lelőtt ballonból kiugró és a kigyulladó ejtőernyő miatt meghaló tiszttel nem maradt következmények nélkül. Poppe reakciója a személyét ért sérelemmel kapcsolatban megmagyarázza, hogy miért nem csinált karriert.
Vascellari, 1918. január 20-án.
Kedves Lujza,
Egy csomó kritikus napok után írok. Január 8-ától 13-ig el voltam. Ugyanis reám sóztak egy kurzust, mely 22-én kezdődik Palmanovában, tehát jól hátul. Nem akartam elfogadni, remonstráltam. Azért nem, mert szabadságra akartam jönni. Ennélfogva összepakoltam magamat 8-án és visszamentem az Armeekundóhoz, hogy ott esetleg személyesen szóljak fel. Édes beszéddel, de főleg azon ígérettel, hogy a kurzus, mely 4–5 hétig tartson, befejezése után 3 heti szabadságot adnak, rábírtak, hogy elfogadjam a parancsnokságot. Aztán elmentem a fentnevezett városba, az előkészületeket elvégezni. Mikor 13-án ide előre visszajöttem, már várt a 3-ával keltezett levele. Megérkezett, bár a század számát nem írta a borítékra. Nagyon szépen köszönöm kedves sorait, igen megörültem a betéteknek. A levelére nem feleltem mindjárt, mert 13-án három új tisztem jött és különben is erős tevékenység volt. 14-én éppúgy, mint 15-én vándoroltunk a ballonnal egy másik századhoz, hogy onnét szálljunk másnap fel. Ezen a 15-én aztán kaptam Bécsből egy parancsot, melynek egyik pontja igen-igen felbőszített. A bécsiek egy igen rosszul megszerkesztett mondatban ugyanis azt állították, hogy az én ejtőernyőm november 30-án nem volt előírás szerint a ballonra felfüggesztve. November 30-án esett el a hadnagyom. Miután ez egyszerű hazugság volt, én úgy fogtam fel a parancsot, hogy ők tulajdonképp a hadnagy halálával engem okolnak. Miután a század parancsnoka én vagyok, személyesen vettem a dolgot és dühöngtem. Ugyanis olyan régi léghajózó vagyok, hogy bátran mondhatom, nincs nálunk senki, aki nekem újat mesélhet. Igen, az új ejtőernyők az új előírással most januárban érkeztek hozzánk, tehát több mint 30 nappal a ballonom lelövése után. Mégis volt egy bécsi smokknak annyi szemtelensége azt megírni. Hát mit csináljak? 2 óra délután körül kaptam az ominózus írást. Fogtam ½ órai dühöngés után a puskámat és elsétáltam nyulazni, csak azért, hogy egyedül lehessek. Nagyon szívemre vettem a dolgot. Séta közben gondolkoztam, természetesen a legkülönbözőbb terveket szőve. Azért egy nyulat elejtettem. Mikor úgy 5 óra körül ezzel visszajöttem, megvolt a terv. Ugyanis, hogy az uraságoknak alaposan be fogunk fűteni.
Bementem a központomba és onnét felhívtam az adjutánst. Kisült, hogy ők még nem kapták meg a parancsot, tehát nem tudnak, nem olvastak semmit /:mi direkt kaptuk Bécsből:/. Elmagyaráztam néki a dolgot, felolvasva a mondatokat. Akkor kijelentettem, hogy addig, amíg az egész inkriminált rész teljességben vissza nem vonatik
1. én leteszem a századom parancsnokságát,
2. én semmiféle kurzust át nem veszek és végül, hogy a következő nap egyszerűen, engedély nélkül elutazok szabadságra.
Ezek a kijelentések óriási meglepetést keltettek. Megígértette azt, hogy legalább még egy kis ideig várjak az elutazással, ezt megtettem. Azért este még dühös voltam és sokáig henteregtem még az ágyban. Ekkor jött az idea, hogy egy „Knall-effekt”-et is csinálok még. Erre aztán megelégedetten, mesésen aludtam. 16-án reggel valamennyien átmentünk egy másik századhoz, ott volt a ballonunk. Felszállásra minden elő lett készítve. Akkor kijelentettem, hogy én meg egy hadnagy fognak felszállani. Felszállás előtt azt mondtam a főhadnagynak egyedül, hogy én majd fentről önként fogok leugrani. Ha baj lesz, ott és ott vannak a levelek, melyeket továbbítani kell. Ezzel szépen fellógtunk. 300 méternél már ködbe jöttünk, ezért megállíttattam a hólyagot és kb. 5 percig a hadnaggyal mértük a terepet. Én főleg az alattam lévő földet szemlélgettem.
Mégis szép a föld, gondoltam, akkor azt mondtam a hadnagynak, hogy én most leugrom. Ő rimánkodott és ezek voltak a legkellemetlenebb másodpercek, míg az ő kérései mellett kimásztam a kosár szélére. Hogy az ejtőernyőről le ne szakadjak, még egy külön biztosítást végeztem. A szegény hadnagy sápadtan állott mellettem és segédkezett. Mikor kész voltam, azt mondtam, hogy „Isten neki – fakereszt”. Amint látja nem történt bajom, mert vígan írom ezen sorokat.
Mikor kiugrottam a kosárból kb. 40–50 métert zuhanhattam, akkor egy csekély lökést éreztem. Felnéztem, az ejtőernyő szépen kinyílva, lebegett, én alatta lógtam. Erre aztán elkezdtem a levegőben eviczkélni, örömömben, hogy a dolog sikerült. Mikor aztán közelebb jöttem a földhöz, azon gondolkoztam, hogy hova fogok érni és nézegettem a földeket alul. Idő volt, 72 másodpercig tartott, míg leértem. Egy kevés szél volt, mely akkor, mikor felhúzott lábaim a földet érték az ejtőernyőt továbbvitte, engem a hátamra rántva. Semmi bajom nem történt, rögtön megfordultam és az ernyő felé szaladtam, hogy összeessen. Akkorra már ott voltak különben az embereim is, kik aztán segítettek.
Miután a telefonisták a dolgot mindjárt tovább jelentették, általános gratuláción kellett még keresztülesnem. Délután gratulált a parancsnokom. A kurzust nem veszem át, 3 heti szabadságos kérvényemet benyújtottam és az igazolt panaszomat továbbítják és kell, hogy teljes elégtételt kapjak a parancs végett. Hisz én vagyok az első, ki önként ugrott le. Ez kellett nekik. Most imponáltam, már igazán minden légjárműt kitapasztalva.
A mostani ejtőernyősöknek bizonyára nem nagy dolog 300 méterről leugrani, de abban az időben az ejtőernyős kiképzés abból állt, hogy elmagyarázták az ernyő használatát, de próbaugrásra nem került sor. A halálfélelem pótolta a gyakorlást.
Az olasz fronton töltött idő alatt még sok érdekes eseményről írt a levelekben, de terjedelmi okokból ezek közlésétől eltekintek. Aztán jött a nagy utazás a nyugati frontra a korábbi német segítség ellentételezéseként. Így került, többek között Poppe százada is, július 26-án La-Ferté-be, ebbe a Sedantól keletre lévő kis francia faluba. A háború hátralévő részét Poppe és százada a nyugati fronton töltötte. Tették a dolgukat, aztán, amikor véget értek a harcok, hazaindultak és teljes létszámban, minden felszerelésükkel megérkeztek Budapestre.
Poppe a Honvédelmi Minisztériumban kapott feladatot. Az Ausztriától való különválás ügyében számos alkalommal kellett Bécsbe utaznia. Szomorúan látta a tragédia előjeleit, így Szegedre utazott, és a repülőtéren dolgozott az Antant bevonulásáig. Akkor tartalékállományba került és visszatért Budapestre.
Ezt követően jelentős szerepet vállalt a repülés újjászervezésében. A Légügyi Hivatalban kapott beosztást. A Magyar Aero Szövetségben a repülőterek gondnoka, a Sportbizottság tagja, a Léggömbös csoport elnöke. A Magyar Aeroforgalmi Rt. felügyelője. Ebben a minőségében része van a Budapest–Bécs rendszeres repülőjárat elindításában.
Bemutató- és oktatórepüléseket hajt végre ballonnal. Számos publikációja jelenik meg különböző folyóiratokban.
A Hadtörténelmi Levéltár II. csoport titkáraként részt vett A világháború 1914–1918. Különös tekintettel Magyarország és a magyar csapatok szereplésére című összefoglaló mű elkészítésében.
Szakértőként a Haditechnikai Intézetben hozzájárult a Gamma–Juhász lőelemképző létrehozásához.
1931-ben felkérik a Graf Zeppelin léghajó Csepel-szigeti le- és felszállásainál közreműködő 250 fő katona irányítására.
1941. január 20-án délután, 1/2 3-kor, 57 éves korában, arcrákban, melynek tüdő áttétei is voltak, Poppe Kornél nyugállományú címzetes m. kir. honvéd-tüzér alezredes meghalt. 1941. január 22-én temették az Új köztemető 29/II-1/a-8 sírhelyre. Sajnos ez a sír már nem létezik, 1986-ban a parcella újbóli betemetésre került. Nekrológja a Magyar Szárnyak 1941. február 15-i 4. számában jelent meg.
A nekrológhoz csatolt kép
Szintén megemlékezett haláláról a Magyar Meteorológiai Társaság, melynek alapító tagja volt, Időjárás című folyóirata is.
Az írás szerzője Scharek Ferenc nyá. ezredes, Poppe Kornél életének kutatója.
