Német katonai léghajók alkalmazása a balkáni fronton az Osztrák–Magyar Monarchia területén létesített bázisról
A Nagy Háború második évében, a Görögországban fellépő brit erők térnyerése, a Bulgáriában folyó harcok támogatása, valamint később az Antant oldalán hadba lépett Románia bombázása érdekében, a német és a k.u.k. hadvezetés egy léghajóbázis létesítéséről döntött, amit 1915 októberében-novemberében fel is építettek Temesvár mellett. A léghajókikötő és repülőtér közel két évig üzemelt. Folyamatosan állomásozott itt egy léghajó, de a szolgáltatásokat a bulgáriai Jambolban lévő közel azonos időben létesített bázis léghajói, valamint átutazó repülőgépek is igénybe vették. A bázis k.u.k. parancsnoka 1916. januártól a kiképzett léghajóparancsnok, Poppe Kornél százados lett. A bázisról, az ott folyó tevékenységről a hazai szakirodalomban csak néhány soros utalás található. Németországi kiadványok, valamint a Poppe százados hagyatékában visszamaradt fotók segítségével kaphatunk képet hadtörténelmünk ezen epizódjáról. – Scharek Ferenc újabb írása blogunkon.
1915 őszén a német hadsereg zeppelinbázist, Luftschiffhalle-t (léghajóhangárt) épített Újbesenyőn a község legelőjén.
A terület korabeli térképe
(Forrás: mapire.eu)
Poppe Kornél hagyatékában és a legtöbb ezzel foglalkozó internetes oldalon is Szentandrás-ként szerepel, valószínűleg mert ott volt a vasúti kirakodó állomás. Újbesenyő Szentandrástól nyugatra a szomszéd település. A két község közötti legelőn épült meg a bázis. Újbesenyő honlapján egy mondatban említik, az is csak arról szól, hogy 1919-ben hozzá nem értő civil személyek megpróbálták lebontani a hangárt, ami összedőlt, sokan megsérültek, öten meghaltak. A német források szerint 1915. november és 1917. április között működött. A hangár előre gyártott szerkezeti elemekből és anyagokból készült. Természetesen a bázishoz több hagyományos épület is tartozott, főleg barakkok. Az építkezés német tanácsadók jelenlétében a Monarchia katonáinak bevonásával zajlott. De a fényképek tanúsága szerint hadifoglyok is részt vettek benne.
A létesítményt kiszolgáló k. u. k. alakulat a Temesvári Katonai Kerület 2. tartalék léghajószázada hadrendi megnevezést kapta. A bázis fedőneve ADEBAR volt.
A szentandrási légikikötő madártávlatból
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
A hangár
(Forrás: Georg Paul Neumann: Die deutchen Luftftreitträfte im Welttriege Berlin, Mittler, 1920)
Az első léghajó, amelyik igénybe vette a szentandrási bázist az alig egy hónapja elkészült LZ81 hadrendi (LZ51 gyártási) számú volt. Ez volt az első háborús útja. Nem harci feladatot, hanem fontos diplomáciai küldetést teljesített. 1915. november 9-én Szófiába vitt magas rangú delegációt, Johann Albrecht von Mecklenburg herceget, a német császár különleges megbízottját, aki I. Ferdinánd bolgár cárral folytatott tárgyalásokat.
Johann Albrecht von Mecklenburg herceg
(Forrás: Wikipédia)
Németországnak fontos volt, hogy Bulgária útját állja az antant betörésének Görögországon keresztül a Balkánra. Egyebek mellett egy léghajókülönítményt is felajánlottak a bolgárok támogatására, melynek a támaszpontját Jambolban építették fel. Az ígért segítség demonstrálására érkezett az LZ81 fedélzetén a herceg. A találkozó után a herceg az LZ81 fedélzetén tért vissza Szentandrásra.
A hajó barográfjának grafikonja
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
Az LZ81 Szófiában
(Forrás: Harry C. Redner archívuma, luftschiffharry.de)
A tárgyaló felek a repülőtéren
(Forrás: Harry C. Redner archívuma, luftschiffharry.de)
Az új léghajónak Hauptmann Felix Jacobi volt a parancsnoka, aki jelentős háborús tapasztalattal rendelkezett, miután a háború kezdetétől léghajón szolgált. Beosztott tiszt volt az LZ72 (LZ42) léghajón, parancsnoka volt az LZ16 (Z IV) és az LZ22 (Z VII) iskolahajóknak, valamint az LZ34 (LZ34), LZ42 (LZ42) léghajóknak, melyekkel sok bevetésen vett részt. Valószínűleg addigi eredményei miatt választották őt a nagy fontosságú diplomáciai küldetés hajóparancsnokának.
Hauptmann Felix Jacobi, az LZ81 parancsnoka
Az LZ81 személyzete
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
Az LZ81-et új fejlesztésű 240 LE-s motorokkal szerelték fel, de ezek még nem voltak teljesen megbízhatóak, ami sok gondot okozott a személyzetnek. Miközben 1915. november 2-a és 1916. január 19. között Szentandráson állomásozott, többször megkísérelt eljutni Szalonikiig, ahol az angol flotta hajóit kellett volna bombáznia, de a motorproblémák visszafordulásra kényszerítették.
Az LZ81 a karácsonyi díszben lévő hangárban
(Forrás: Harry C. Redner archívuma, luftschiffharry.de)
Miután visszarendelték Szentandrásról, 1916. február 22-én Düsseldorfban volt az LZ81, ahol rendbe hozták a motorjait. 1916. február és május között a nyugati fronton teljesített szolgálatot. 1916. március 30-án támadta Londont, 1916. április 25-én sikeres támadást hajtott végre Étables ellen. Ekkor légvédelmi találat miatt súlyosan faroknehéz lett a hajó, egy motorja leállt, ennek ellenére visszatért a bázisára. A február–májusi időszakban két bevetésről légcsavartengely-törés miatt vissza kellett fordulnia.
1916. június–július során Drezdában átépítették a „q” típusnak megfelelően. Ennek keretében megnövelték a hajótestet, ami nagyobb gáztöltést, vagyis nagyobb repülési magasságot és hasznos terhelést eredményezett. Az LZ86 pusztulása után, valószínűleg az átépítés befejeztével, újból Szentandrásra küldték.
1916. szeptember 24-25-én sikeres támadást hajtott végre Bukarest ellen. Az akcióról részletes beszámolót lehet olvasni A Z181 Bukarest ellen című könyvben, amit a hajó első tisztje írt, nyilvánvaló propaganda céljából. (A teljes kötet fordítása itt olvasható www.scharekf.hu (A Z181 lajstromjel nem létezett, csak dezinformációs célt szolgált).
A könyv borítója
Ebből idézek néhány részletet.
Viharos elindulás
Elérkezett a rég várt óra. A jobb oldali motor már félórája újra rendben van. A léghajós csapat a csarnokban már eloszlott a hajó két oldalán. A tartó- és rögzítőköteleket meglazították, az északi kapu szélesen nyitva áll.
Az elülső gondolában S magasság-, és G oldalkormányos már a helyén áll. Megtették a szükséges előkészületeket az elinduláshoz. Még egy pillantással meggyőződöm a térképasztalon, hogy minden – a tájékozódáshoz szükséges anyag – ott van-e.
A gondola egyik ablakához hajolok, amelyből a celluloidtáblát kivették, kikiáltok a csarnokba: – Legénység, a fedélzetre!
Mindenki a posztján áll, ahol e pillanattól fogva hosszú órákon át váltás nélkül kell kitartania. Itt mindenki pótolhatatlan és mindenkinek nagy a felelőssége az egész dolog sikeréért.
– Vitesse ki kérem a hajót! – kiált a parancsnok a csapatvezető felé. Mialatt a csapat a tartóköteleknél fogva kivontatja a hajót, gyorsan megvizsgálom az összes világításkapcsolót, szócsövet és telefont.
Ezalatt már a hajótest negyede elhagyta a csarnokot. A kis kocsik a vezetősínen – macskának hívják – surrogva haladnak a tartóköteleknél levő katonák előtt. Az éppen beindított motorok dübörögnek és berregnek.
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
– Indulás! Indulás! – hallatszik ebben a pillanatban már a csapatvezető hangja. – Jobbra erősen visszatartani! – A szél belekap a hajó hatalmas oldalfelületébe, s félő, hogy az egyik kapuoldalnak nekinyomja, de a tartócsapatok erősen ellenszegülnek a szél nyomásának, s futólépésben oldják meg a veszélyes helyzetet.
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
– Figyelem, a rögzítő peckeket kivágni! Mindenki a gondolákhoz!
S mos egy rövid istenhozzád. Szerencse fel és jó utat!
– Léghajó fel!
A „Z181-es” a legénység erős lökésétől méltóságteljesen emelkedik a magasba: 100 méter, 150 méter, 200 méter.
A levegőben
Tehát szerencsésen megérkeztünk ... Most az elemünkben vagyunk. – Mennyi a magasságunk?
– 800 méter, százados úr.
– Egyelőre maradjon ezen a magasságon! K. tegye ki az antennát és aztán azonnal vegye fel a kapcsolatot az állomásokkal!
A farnál szemünk elől hamarosan eltűnik először a kikötőnk, majd a város is. Alig 200 méterre felettünk vékony felhőtakaró van, melyen keresztül gyakran néz át a kék ég és a nap. A felhők nagy sebességgel húznak el a velünk ellentétes irányban, mintha csak nekünk akarnák ott keleten szabaddá tenni az utat Bukarest felé. Alattunk egy vonat próbál versenyt futni a hajóval. Hiábavaló fáradozás! Gyorsan lehagytuk. Szemmel láthatóan egy lőszerszállító vonat az, amely kelet felé tart, a front irányába! Nálunk is van lőszer, de mindjárt „házhoz is szállítjuk” azoknak, akiknek azt szánják!
– Jöjjön, először is vacsorázunk egyet, hogy a gyomor is felkészüljön a hosszú éjszakára! – mondja nekem a parancsnok.
Egy különösen barátságtalan szélroham erősen megrázza a hajót. Éppen egy nagyot akarok kortyolni a poharamból, aztán a felséges nedű már a hajó padlóján csurog.
– Jobb lesz feljebb menni. Remélem magasabban, a látszólag csak néhány méter vastag felhőréteg felett gyengébb széllel találkozunk.
A magassági kormány nyomásától emelkedve a „Z181-es” egyre feljebb és feljebb száll. Elérjük a felhőréteget. Először finom fátyolfelhők vesznek körül minket, melyek száguldva húznak el mellettünk. Fokozatosan teljes hosszában láthatóvá válik a hajótest, s hirtelen napsugárban fürdik a hajóhát. A felhőfal alánk kerül, és a nap sugarai barátságosan köszönnek be a gondola celluloidablakain keresztül.
A „Z181-es” árnyéka második léghajóként robog kísértetiesen a fehér felhőfalon. Ebből látható, milyen nagy sebességgel megy a hajónk. Kihasználom a lehetőséget, hogy meghatározzam a hajó sebességét, és kiszámítom, mikor fogjuk elérni a Dunát, amely szinte ismertető-, és irányjelként átfolyik a balkáni országokon. Néha-néha egy-egy lyuk a felhőtakarón futó pillantást enged számunkra a földre, ahol most már minden icipicinek látszik, s megbizonyosodunk a helyzetünkről.
Rövid idő múlva egy új, természeti látványosság tárulkozik fel szemeinknek. Naplemente magasan fent a levegőben. A fekete balkáni hegyek, mint daliás óriások fenyegetnek minket távolról, mintha el akarnák zárni előlünk az utat Bukarestbe. De mi mégsem félünk tőlük, szilárd bizonyossággal jövünk! – Magassági kormányt!
Az ellenséges ország felett
A „Z181-es” feljebb és feljebb emelkedik a háborús magasságig. Késő éjszaka lett. Az ablak celluloidtábláján apró vízcseppek százai. Az elülső hajóból kiengedett vízballaszt finom szitáló esőként megy el a vezérgondolánál. Az éjszaka nedves és sűrű. Mindenfelé átvillognak a csillagok a felettünk levő könnyű felhőtakarón. Az újhold csak egészen gyenge fényt ad, mélyen áll a horizonton.
Jobbra tőlünk széles fényes kék csík a Duna. Átrepülünk egy bolgár város felett, amely alig kivehető a néhány nagyon gyenge fény által. Odaát a Duna bal partján Románia, mély sötétségbe burkolva. Nagyon fontos, hogy idő előtt ne vegyenek észre minket. De hiszen elég magasan vagyunk! Kikapcsolják a fényt az elülső gondolában, a parancsnok odalép a géptávíróhoz és kiadja a „Világítást le!” parancsot a hátsó gondolának is.
Felhangzik a csengő. – Értettem! – jön a válasz. A „Z181-es” a legmélyebb védő sötétségbe burkolva halad tovább.
A parancsnok a térképasztal fölé hajolva áll. Most kell meghozni a döntést a pontos útvonalról Bukarest felé! Élesen szólal meg a géptávíró: – Mérnök, előre!
– Elhatároztam, hogy már X-nél átlépjük a Dunát. Megvizsgálná, kérem, még egyszer röviden a gépeket, hogy repülhetünk-e körülbelül húsz percet ellenséges terület felett?
A Duna egyre közelebb kígyózik a menetirányunkhoz. Kihajolok a nyitott gondolaablakon, hogy egy mellékfolyó alapján, amely a Balkán-hegységből ezüstszálként ereszkedik le, pontosan megállapítsam helyzetünket. Jeges északi szél fúj szembe velem úgy, hogy pillanatokig nem tudok lélegezni és a fájó szemeimet be kell csuknom. A csillagok tükröződnek a Duna vizében.
Három rövid, világos csengőszó hallatszik, de a géptávírón egyetlen emelő sem mozdul. Így van, ez csak a mérnök jelzése: – Motorok rendben, kezdődhet az út az ellenséges vidék felett. – A gépek ma szakadatlanul járnak, egyenletesen, mintha csak tudnák, mi a „Z181-es” mai terve.
– G. irány északkelet! A Duna felett! – Ebben a pillanatban felbőg a jelzősíp. – Itt a nyolcas emelvény. Itt az elülső gondola, mi történt?
– Jobb oldalon, a Duna partján nagy fényszóró!
Egy pillantás a Duna felé, s látjuk az erős fényszórót, melynek fénye egyik oldaltól a másikig siklik. Hála istennek a bolgár oldalon áll. Egy pillantás a térképre.
– Százados úr a fényszóró nyilván Y. erődítési körzetébe tartozik. Ott kell lennie Y-nak.
Most egy dunai szigetet pásztáz, s újra teljes fényerővel világít az erdős ellenséges partra. Pontosan kivehetők a sötét facsúcsok és törzsek. Aztán percekre eltűnik. A Duna közepe felett vagyunk.
Minél közelebb érünk a román oldalhoz, annál gyakoribbak lent a villanások, annál nagyobb a tűzterület. És... a bolgár oldalon minden nyugodt marad. Nem kétséges, az imént heves tüzet nyitottak ránk. S ami a legrosszabb: elárultak minket. Jelentenek minket Bukarestnek, s ott mindenki felkészül a fenyegető éjszakai látogatásra. Az ágyúk tompa dörgése most idefent is tisztán hallható. A parti ütegek felett vagyunk. Bizonyítják ezt a széles tüzes villanások, amelyek alattunk gyors egymásutánban jelentkeznek. A körzetünkben levő kis villanások sokasága kiterjedt gyalogsági tüzelésre enged következtetni.
A „Z181-es” rövid időre valamennyire elfordul menetirányától. Ezek a kutyák ott lent nem tántoríthatnak el a célunktól. Hamarosan megint északkelet felé vesszük az irányt, s ezzel előre, az ellenséges ország közelébe!
Odalent éppen egy kis fényes tűz gyullad. Nyilván az imént egy hegycsúcson meggyújtott farakás. – Talán csak nem a románok figyelmeztető jelzése ez? – ébred agyamban a gondolat. Egy hátrafelé a Dunához vetett pillantás úgy tűnik alátámasztja a sejtést. A hegyeken szabályos távolságokra ilyen kis tüzek égnek, amelyek egymással összekötve pontosan megadják a megtett útvonalunkat. Tehát nem lehetetlen... Párszor megváltoztatjuk a menetirányt és... a tüzek elmaradnak.
– 30 fokkal kevesebbet G.! – Kicsit később: – 60 fokkal többet!...
A horizonton, az Erdélyi Alpoknál [[valószínűeleg a Kárpátokról van szó]] sötét felhők vannak. Az északi szél sodrában egyesével jönnek szembe velünk. A legkülönbözőbb formákat és alakzatokat mutatják. Hol kísértetiesen nagy állatokat vagy embereket vél felfedezni, hol őskori mondabeli istenalakokat lát az elhúzó felhőkben az ember.
Egy hosszan elnyúló felhőzátony domborodik ki világosan a csillagos égboltból. Megtévesztően hasonlít egy légi cirkálóra. Belenézek a messzelátóba. Most lassan elsiklik az Orion mellett, egyre hosszabb és hosszabb lesz, szétbomlik és eltűnik az éj sötétjében.
– Minden motor teljes erővel előre!...
A támadás
Éjfél! Az ég szinte teljesen tiszta, csillagos lett. Jobbra már messze hátrafelé a Duna kékes-szürke csíkja elveszik az éjszaka ködében. Körülöttünk közel s távol semmi más sincs csak fekete, áthatolhatatlan sötétség. Csak alattunk, a Duna egyik csillogó mellékfolyójánál látszik egy román kisváros. Gyenge fénye idáig felhatol. A térképhez kapok és egy pillanatig számolok.
– ...perc múlva Bukarest felett leszünk, százados úr!
– Már látszik is, hadnagy úr! – hallatszik számításaim eredményét kiegészítendő az oldalkormányos hangja. Mindenki előre pillant. Valóban, ott egy fényes, a ködből kibújó nagyváros látható percről-percre egyre határozottabban. Már kezdenek kiválni a különálló fények, és felismerhetők a nagyobb, fényesen kivilágított helyek. A „Z181 es” nagy sebességgel közeledik céljához!
Csak néhány kilométerrel előttünk fekszik Bukarest.
– Ledobószerkezetet előkészíteni, a bombatárolókat átvizsgálni! – érkezik a parancsnok parancsa.
Az általános izgalom a tetőfokára hágott. Ott van a város, már nem menekülhet előlünk. Bombáinkat pontosan célozva és szörnyű hatással dobhatjuk le!
Az oldalkormányos melletti távbeszélőcsőhöz lépek.
– G., ott azok az erős fények Bukarest vasúti létesítményei. Látja mire gondolok?
– Igenis hadnagy úr.
– Tartsa az irányzékon!
Ugyanebben a pillanatban hirtelen kialszik a támpont több más fénnyel együtt. Rövidzárlat egész Bukarestben – gondolhatná az ember, olyan hirtelen süllyed a már önmagában amúgy is erősen tompított fényű város a mély sötétbe.
Most már egészen biztosan tudjuk, hogy jelentettek és elárultak minket.
Közben K. kinyitja a gondola ajtaját, s felmászik a könnyű kis létrán, amely a gondolától a hajó átjárófolyosójáig vezet, hogy a bombáihoz kerüljön. A támadás ideje alatt fent van a helye a hajóban a bombáknál. Onnan figyeli a dobást és a hatást. Háttal a menetiránynak felmászva az éles szél keményen a létrafokoknak nyomja az embert, míg el nem éri a tulajdonképpeni hajótestet, és eltűnhet a védelmező átjáróban. Egy zseblámpa gyenge fénye hatolja át az átjárófolyosó mély sötétjét, s mindig csak egy-két lépésre világít előre. Szörnyen csikorog a gyenge padló a lábak alatt. Jobbra és balra üres ballasztzsákok lógnak, és felette szorosan egymás mellett a gázcellák. A bombatérbe érkezve K. még egyszer megvizsgálja kedvenceit, az ablakához fekszik a szócsővel a kezében, és a támadás pillanatát várja.
– Még öt perc százados úr, aztán valószínűleg alattunk kell lennie a városnak.
Az éjszakai erős párában csak röviddel elérése előtt pillantottuk meg a várost. Ennek is van jó oldala: így még minket se láthattak meg! A különálló felhők gyakran könnyű fátyolként húznak el közvetlen mellettünk. Kezemben tartom az órát. Még öt perc! Kihajolok az ablakon. Csípős hideg lett. Jó a magasságunk.
Még három perc!
Tulajdonképpen már hallaniuk kellene minket. Még sehol egy kutató fényszóró? De már nyilvánvalóan ott terül el Bukarest sötét kontúrja és itt-ott – most pontosan alattunk – fények és megvilágított helyek vannak tompító ködbe burkolva.
– A ledobógéphez! – Támadásra felkészülni!
Jobbra a távolban két erősen megvilágított hely jelenik meg. A fény mozog! Fényszórók! De túl távol állnak a hajó helyétől. Úgy tűnik, nem tudnak áthatolni a párás éjszakán vagy még nem igazán világítanak?
Ott van egy kis tó. A térképhez nyúlok, s megpróbálok a homályban felismerni rajta valamit. Lehetetlen! Ekkor hirtelen a semmiből egy erős fényszóró sugara vetődik a térképemre. Rögtön megtalálom a tavat. Tehát éppen az erődítési öv felett vagyunk, amely a tulajdonképpeni várost tágas körben körülveszi.
A fényszóró közvetlenül alattunk van, és fénye végigcikáz a hajótesten. Egy kis bombával mondunk köszönetet a megvilágításért az udvarias úrnak.
– Szegény fickónak pechje volt, hogy épp őnála lépjük át az erődövet.
De elárulta a helyünket. Most jobbra és balra fényszórók villannak fel és az ég felé nyújtogatják óriás karjukat. Egy teljes tucat könnyen összeszámolható belőlük, egyre több lesz. Végig suhannak a sötét égbolton és tervszerűen átkutatják az egész eget. Itt-ott egy-egy felhő nyeli el a széles fénynyalábot. Mindjárt elkapnak! De már mi is mindjárt a célunknál leszünk!
Most fényes sugár vetődik a középhajóra. Az összes fényszóró üldöző kutyaként egy pillanat alatt kiugrik az eddigi irányából, és a számtalan sugár a hajónk felé fordul. Most már egyszerre több is a hajóra világít. A gondolában egy pillanatra mindenki elvakítva a földre néz. Már nem eresztik el a hajót! A légvédelmi tüzérség – mintha egyetlen parancsra tenné – működésbe lép. A felrobbanó srapnelek fehér felhői egyre közelednek a hajóhoz. A lövegek gyors sorozatban felhallatszó ropogása túlharsogja a propellerek surrogását.
– Élesen jobbra!
A hajó engedelmesen eltűnik az éjszaka sötétjében. A fényszórók óriás karja kutatva tévelyeg körülöttünk. Alattunk vannak a vasúti létesítmények.
– Dobás!
Lassú sorozatban oldódik ki a bombák egy része. A távbeszélő cső felett fekszem.
– Robbanóbombát. Gyújtóbombát. Robbanóbombát. Gyújtóbombát!
Egy hatalmas léglökés jó darabon a magasba dobja a „Z181-est”, majd újra lefelé nyomja a hajót. Akaratlanul is mindenki megkapaszkodik.
– Ez aztán csinos kis robbanás volt ott lent!
Emlékezni fognak majd bukaresti látogatásunkra!
Bőszülten tüzelnek a légvédelmi ütegek. A fényszórók tehetetlen sietséggel száguldanak az égen. Ez egy lenyűgöző színjáték, amely mindenkinek az emlékezetébe bevésődik. A fényszórók, melyek a város feletti sötét éjszakát nappali fénnyel világítják meg, a légvédelmi ütegek számtalan torkolattüze körben Bukarest környékén, és közben a becsapódó bombák tompa robbanásai a felvillanó tűzjelenségekkel! A legénység idegei a legvégsőkig megfeszülnek. De mindenkit egy büszke érzés fog el: – Milyen kellemetlenek lehetünk nektek odalent, ha ilyen óriási elhárító gépezetet vetettetek be!
– Dobás!
– Robbanóbombát. Gyújtóbombát!
A zeppelinekről ledobott gyújtóbomba
(Forrás: Harry C. Redner archívuma, luftschiffharry.de)
A bombák kirakodása a vagonból Szentandráson
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
Most megint elcsípett minket a nagy vöröses fényszóró. Csatlósai sem váratnak sokáig magukra. Gyújtólövedékek írják le mellettünk világítva tüzes pályájukat a sötét éjszakában.
– Élesen balra!
Nem akarnak elereszteni minket. Ha a motorok most kitartanak, akkor igen jó a sebességünk: olyan, mint a szélé. Egy srapnelfelhő van aggasztóan közel az elülső gondola alatt! Egy másik csak néhány méterre tőle. Mintha a hajó minden részében ropogna. De csak egy celluloidablak az, ami hangosan zörögve leesik a gondola közepén.
– Figyelem! Több gyújtóbombát!
Egyes ledobott gyújtóbombák eltűnnek a sötétben anélkül, hogy felvillannának. Ezek aztán találnak! Mások nyilván valahova szabad földfelszínre estek, és égve, világítva mutatják a földön a hajó útját.
A „Z181-es” még mindig a fényszórók vakító fényében úszik. Az ágyúk dörögnek és villognak.
– Ki kell jutnunk a reflektorfényből, különben még valamit levernek itt nekünk. Élesen jobbra, G!
Sikerül a manőver, de csak néhány pillanatra.
– Bal motor teljes erővel előre…
Nyugati menetiránnyal keres a „Z181-es” védelmező sötétséget. A hullámzó tengerhez hasonlatos felkavart levegő lassan megnyugszik. Itt kialszik egy nagy fényszóró, ott megint egy. Lassacskán mindannyian beszüntetik működésüket. Az óriásmadár ez egyszer kiszökött a fényhálójukból. A propellerek surrogását Bukarestben egyre halkabban és halkabban hallják. Aztán egészen megszűnik. Úgy tűnik, a város fellélegezhet. Újból az oltalmazó sötétségébe burkolódzott. Csak a vasútállomás közelében ég valami világosan.
Jó munkát végeztünk. Még sokáig mutatja nekünk a világos tűzfény a helyet, ahol Bukarest elterül. Hasznos kis fáklyát gyújtottunk magunknak a visszaútra!
Még egyszer kinézek az ablakon vissza Bukarestre. Egy széllökés jön, s váratlanul letépi a fejemről a sapkát.
Nos, majd visszajövünk érte!
És valóban, másnap 1916. szeptember 26-27-én újból támadásra indult az LZ81. A bombák ledobása után, a támadás alatt kapott találatok előidézte gázveszteség miatt, kényszerleszállást hajtottak végre a Tarnovó melletti Gorna Orjahovica közelében Bulgáriában, nem messze a német hadszíntéri parancsnokságtól. A hajó nem szenvedett végzetes sérülést, de mivel ezen a távoli helyen nem volt mód a javításra, szétszedték és elszállították az alkatrészeket.
Ezeken az utakon Poppe százados is részt vett, és a léghajó kényszerleszállása során megsebesült. Bal karja sérülhetett, legalábbis az olasz frontról küldött levelében arról ír, hogy a bal karját különleges gyakorlatokkal erősíti.
A hajó magasságmérőjének grafikonja az utolsó út adataival
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
A sérült hajó
(Forrás: Szentandrás album, Poppe Kornél hagyatéka)
August von Mackensen tábornok, a hadszíntér parancsnoka kitüntette Poppét a 2. osztályú vaskereszttel a támadásokban való részvételéért.
Értesítés a kitüntetésről
(Forrás: HM Hadtörténeti Levéltár)
A megtett út mintegy 710 km
A Temesvár felett időnként megjelenő zeppelineket, valamint az LZ86-os tragédiáját Dér Zolán is megörökíti visszaemlékezéseiben.
