A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 15. rész
Hősünknek a fogságban sok gondot okoznak a csehek: szerinte kárörvendőek, szemtelenek, rossz hírét terjesztik a magyaroknak, de legfőképpen árulók! Ez az, amiért Szakraida elhatározza, otthagyja a közös hadsereget (amelynek tisztikara 2/3 részben csehekből áll) és átlép a Honvédséghez! Nyilván ők idézték elő azt a súlyos vereséget, amit a Monarchia csapatai 1916 nyarán az orosz fronton elszenvedtek és amely annyi szomorúságot és elkeseredést okozott a magyar hadifoglyoknak. Ehhez járul még a pokoli hőség és bizonyos egészségügyi gondok is…
A Nagy Háború centenáriuma alkalmából az elmúlt években egy kisebb könyvtárat megtöltő publikáció látott napvilágot a hazai szerzők tollából. A korszak iránti nem szűnő érdeklődést mutatja, hogy a száz éves évforduló lezárulását követően is folyamatosan jelennek meg az első világégés kiemelkedő személyiségeinek életrajzait, katonai pályáját a nagyközönséggel megismertetni kívánó kötetek. Ezek közé tartozik Kajon Árpád és Suslik Ádám Schamschula Rezső tábornokról írt, a Magyar Napló kiadásában 2019-ben megjelent kötet is.
Az emberiség történelmének vannak felfoghatatlan tragédiái, amelyeknek pusztító hatása generációkat nyomorított meg. A Nagy Háború ugyan 100 éve véget ért, árnyéka azonban máig kísért, különösen az erdélyi magyar családokban. Zsakó Andor sorsa egy a százezrekéből. Hosszú, és viszonylag szerencsés hadifogságának történetét a családi levelezés mozaikjai rajzolják ki. – Nagybátyja történetét Csorba Zoltáné Váry Katalin kedves olvasónk írta meg számunkra.
Tétlenségre kényszerült tisztjeink változatlanul nagy figyelemmel kísérik a világháború hadieseményeit. Szakraida reménykedve várja a híreket a németek sikereiről Verdunnél és a Monarchia jól induló támadásáról Dél-Tirolban: egy esetleges győzelem elhozhatná a foglyoknak is a várva várt szabadságot. Életkörülményeikben kedvező változás, hogy sporteszközöket és hangszereket kapnak. Hősünk ennek ellenére továbbra sincs elragadtatva olasz fogvatartóiktól. Ráadásul a betegségek sem kerülik el…
1917 az egyre keservesebb háborús megszorítások éve volt, amelyben a békében megszokott színvonalú irodaszer-ellátás már szintén akadozott. Mialatt senki sem vitatta, hogy az iskolákban az oktatáshoz, a hátországban folyó közigazgatási, ipari, kereskedelmi feladatokhoz változatlanul nagy mennyiségű ceruzára, tollszárra, tollhegyre, papírra stb. van szükség, az anyagárak és munkabér-kiadások elképzelhetetlenül magasra szöktek.
A hadifoglyok élete változatlanul nehéz. A legnagyobb gond most a tétlenség: jobb híján az újságok által közvetített háborús hírek követése az egyetlen elfoglaltság, ami leköti hősünk érdeklődését. Szakraida nagyon szurkol a németeknek Verdunnél, ekkor még úgy látszik nem is alaptalanul… A tavasz közeledtével az idő is lassan jobbra fordul: a foglyoknak megengedik a kirándulást. Szakraidának nem nyerik el a tetszését az olasz hegyek: szerinte a Kárpátokkal össze se lehet őket hasonlítani…
Kevésbé ismeretes, hogy az első világháború alatt nemcsak hadifogolytáborok jöttek létre, hanem a Monarchiával hadiállapotba került országok magyar földön tartózkodó állampolgárai számára is hoztak létre táborokat. Ezek elsődleges funkciója az ellenséges ország férfi (katonai szolgálatra alkalmas) állampolgárainak fogva tartása, valamint a hatalom számára gyanús, „az állam és a hadviselés biztonságára veszélyes” egyének szeparálása volt. Ez utóbbiak magyar állampolgárok voltak, akik többnyire valamelyik nemzetiség (szerb, román, olasz) tagjai közül kerültek ki. A felállított táborok esetében fontos kritérium volt, hogy a frontvonalaktól távol, az ország belső területein hozzák őket létre. Ennek a kritériumnak tökéletesen megfelelt az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén lévő Tápiósüly.
Az 1916-os évet Szakraida István még Asinara szigetén kezdi, de korábban elvitt barátaihoz hasonlóan hamarosan a kontinensre szállítják őt is. Egy Cittaducale nevű település lesz további fogsága helyszíne, amely légvonalban alig 70 km-re fekszik Rómától északkeletre, az Appeninek kellős közepén. És bár az ellátás jobb, mint Nisben volt (nem beszélve a balkáni halálmars körülményeiről) a foglyok csakhamar ugyanannyira szenvedni kezdenek a bezártságtól, mint a szerbeknél. Sőt…
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Délvidékiek a nagy háborúban című könyvsorozatában 2020 tavaszán jelent meg Hősiesség és szolgálat – Topolya a nagy háborúban (1914–1918) című kötet, amelynek bemutatójára a járványhelyzet enyhülésével, 2020. június 4-én – a trianoni békediktátum 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján – került sor.
A háborúk legnagyobb vesztesei a családok, amelyek katonát adnak a hazának, s közülük is leginkább a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők. A Nagy Háború idején szolgálatot teljesítők apák, férjek, fiúk, családfenntartók voltak. Hiányzó jövedelmük miatt az ő hozzátartozóik voltak leginkább kitéve a nélkülözésnek. A hadbavonultak után folyósított kis összegű segélyek nem biztosították a kenyérkereső nélkül maradt feleségek, gyermekek, idős szülők megélhetését. Még nehezebb volt azoknak a családoknak a sorsa, ahová vissza sem tért a családfenntartó a háborúból, vagy ha igen, akkor sebesülten, csonkán, betegen. Az elesett vagy munkaképtelenné vált katonák hiányzó jövedelmének pótlására, a magukra maradt családok megsegítésére az állam eszköze a hadigondozás volt. Sorozatunkban ennek az intézményét mutatjuk be, arra a kérdésre is választ keresve, hogy a hadigondozás képes volt-e megfelelően biztosítani a hadirokkantak, a kenyérkereső nélkül maradt hadiözvegyek és árvák megélhetését.
Legutóbbi kommentek