Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 7. rész
1914–1915 fordulóján a 8-as huszárok továbbra is a háború hétköznapjait élik, de a tétlenséget – amit részben a télies időjárás is okoz – nehezen viselik, hiszen a lovasságnak a mozgás a lételeme. Békés körülmények között telik az első harctéri karácsonyuk is. Ebben az időszakban a 31. hadosztály gyalogezredei sem vesznek részt komoly harcokban. Fordul a helyzet február végén, amikor a hadosztályt újra a Kárpátokba szállítják.
Közvetlen és kedves volt. [Ti. Károly trónörökös.] Mindenkihez volt jó szava és huszárjainak felragyogott a szeme, mikor velük beszélt. Ekkor már éreztük, ha uralkodónk egykor le fogja hunyni a szemét, őt is oly hűséggel fogjuk szolgálni. E szemle volt az egyetlen érdekes esemény, különben egyhangúan telt az időnk és ha nem ágyúznak hébe-korba, azt hihettük volna, hogy manőveren vagyunk valahol.
Közben szeretett hadosztályparancsnokunkat elvesztettük, mert hadtestparancsnokká lépett elő. Azt hiszem, mindenki, aki alatta szolgált, a legmélyebb sajnálattal vette tudomásul távozását. A katonák mintaképe volt és megmutatta, hogy milyennek kell lenni egy parancsnoknak, aki nemcsak parancsolni, de bölcsen vezetni is tud, személyes példaadásával és bátorságával pedig örökké szívünkbe véste emlékét. Helyette báró Lüttgendorf vette át a hadosztály vezetését.
Magyar huszár orosz képeslapon
(Forrás: shnyagi.net)
Még egy szomorú eseményről kell megemlékeznem az orosz-lengyelországi harcokban. A Noviredomszki körüli harcok alatt a 31. hadosztálynál ideiglenesen a hadtesttől volt kivezényelve, mint ordenánc tiszt, Horthy Szabolcs szolnoki főispán. Még békéből ismertem, Kecskemétről sokszor átrándultam hozzá Szolnokra. Kiváló megyefőnök s szeretetreméltó típusa volt az igazi úriembernek.
E harcok alatt történt, hogy az egyik napon be kellett volna vonulnia a hadtesthez, de kérte, hogy egy napig még maradhasson. Bár ne tette volna. Engem a századommal, őt egy járőrrel küldték ki hasonló feladattal, hogy az oroszok által szétvert gyalogságot szedjük össze az erdőben. Mikor feladatom elvégzése után visszajöttem, sírva jött hozzám Horthy Szabolcs civil lovásza és jelentette nekem, hogy gazdája lova véresen érkezett vissza, gazdája nélkül, a járőr pedig még nem jelentkezett. Azonnal járőröket küldtem ki utána azzal a paranccsal, hogy minden körülmények között meg kell keresni őket. Sajnos, több napi keresés után sem találtuk meg. Egy hét múlva akadtak rájuk csapataink, amikor egy erdőben előrevonultak. Teljesen kifosztva feküdtek az erdő sűrűjében, átlőve, holtan. Gróf Szapáry Lajos és Weitstein tartalékos főhadnagyok, kik Böhm-Ermolli hadseregparancsnokságnál voltak beosztva, temették el őket Noviradingsban, amit közben elfoglaltunk. Horthy Szabolcs a kormányzó úr őfőméltóságának egyik öccse volt. Végtelen kár érte, voltunk mi elegen, kik helyette eleshettünk volna. Ő még idehaza sokat használhatott volna hazájának, de hiába, ilyen ostoba kis feladatnál kellett elvesznie.
Horthy Szabolcs
(Forrás: hosokvoltak.blog.hu)
Előrevonulásunk alatt más osztályparancsnokot kaptunk. Az osztályt eddig én vezettem, mert Kirchmayer őrnagy még a Kárpátokban megbetegedett és hazament. Az új parancsnokunk Urváry őrnagy volt, a vezérkartól tették hozzánk. Az Isten nyugosztalja, meghalt azóta, de nem is nagyon szerettük. Sok szó nem esik róla többet. Közben bevonult kis doktorunk is, ki egy ideig betegen otthon volt a Hinterlandban. Jerney önkéntessel és egy csomó huszárral vonult be.
Magyar lovasság 1914-ben
(Forrás: formen.tforums.org)
Azt hiszem, Petrikovban vagoníroztak ki. Ez a város egy nagy orosz-lengyelországi város volt, de kapni már semmit sem lehetett benne. Mindenre azt felelték: »Nyema nyitc sicko pojedni muskák zabrák.« Azaz: Nincs már semmi, nem lehet semmit kapni, mert a muszkák mindent elraboltak. A frontunktól lehetett vagy 30 km-re doktorunk, ki a kivagonírozásnál azt az utasítást kapta, hogy Dabrova felé meneteljen, ahol az ezredünk szintén a front mögött volt. Petrikovot elhagyva, abszolút hadvezérnek érezvén magát, biztosított menetet rendelt el, Jerney önkéntest előre járőrnek küldvén ki. Az igaz, hogy itt teljes biztonság uralkodott, de »elővigyázatosság a bölcsesség anyja« jelszó nem árt soha. El is jutott szerencsésen hozzánk és roppantul csodálkozott, hogy kozákokkal nem találkozott.
Decembertől február 20-ig Dabrován, jól elhelyezve, úgy mint odahaza. Nagyon összebarátkoztunk egy pár tüzérmuníciós-kolonéval a 10. tábori tüzérezredtől. Köztük egy kecskeméti születésű kedves fiú is volt, Vitéz Aladár, ki azóta innen Pozsonyba került el. Ezekkel az urakkal víg napokat töltöttünk együtt.
Első karácsonyunk volt ez künt, de bizony nem mondhattuk harciasnak, mert egy nagy malomban laktunk békésen. Megültük a karácsonyestet kedveseinkre és szeretteinkre gondolva, szeretetadományokat élvezve. Nagyon kezdtük már unni ezt az állapotot és kissé szégyelltük is magunkat, hogy lovashadosztályaink már régen harcban voltak és lovasrohamokat lovagoltak (lásd Gorodok), hóban, fagyban gyalog harcoltak, mi pedig minden este meleg paplan alatt és meleg szobában aludtunk. De hát ez volt itt a beosztásunk, mint hadosztály lovasságnak a front mögött. A front állt, de reánk nem volt szükség. A legmérgesebb volt Csalány Géza barátunk, ki mindenáron itt akart hagyni bennünket és a gyalogságnál akart jelentkezni, hogy harcba kerüljön. Különben mindig az volt az ideálja, hogy milyen szép volna az arcán egy kozák kardtól eredő vágás. Különös gusztus, én ilyesmire igazán nem aspiráltam. Ezekben az állásharcokban hadtestünk Köves, későbbi marsall parancsnoksága alatt állott. Itt a nyugovó időben már többször összejöttünk a másik divízióval a 3-4-ik századdal, pionír cuggal és ezredstábbal. A másik két századot Fluck és Bittó kapitányok vezették, a pionír cugot pedig Sárkány Miklós barátom, akihez már békeidőben szorosabb barátság fűzött. Nagyon eredeti ember volt ez az én Miklós barátom. Ő is, mint sok más tiszt, komisz mandurba bújt, attila, nadrág, sárga zsinórral (nem arannyal), komisz sárga csizma, a csizmaszárban pedig a makra pipa. Sovány, szikár ember volt és hozzá nagy tekintélyes szakállt is növesztett. Fiatal létére idős benyomást tett. Amint egyszer németekkel összekerült, azt kérdezte egy német sógor tőlünk: »Nicht war, der Herr ist ein reserve Onkel?«, ami azt jelenti, hogy ugyebár ez az úr egy tartalékos bácsi? Volt mit hallgatni a szegénynek.
A rendes napi foglalkozáson kívül igazán tétlenül telt el az időnk. Közel két hónap után végre jött a várva várt parancs, indulás Petrikovba. Oda masíroztunk pár nap alatt és február 25-én ott vagoníroztunk be vissza a Kárpátokba. Ugyanazon az úton vittek vissza, ahol jöttünk. Kárpátok. Február 28-án vagoníroztunk ki Nagybereznán. Itt aztán majd mindig a front mögött voltunk. Ide-oda tologattak bennünket, de semmi feladatunk nem volt. Március-áprilisban rettenetes hidegek voltak, akkor folytak a legnagyobb harcok Przemysl megmentésére. Nem tudom elfelejteni, hogy egyszer, mikor a századom szabadban töltötte az éjszakát, a lovak fájdalmasan nyerítettek. Mondják, hogy végveszélyben szoktak ilyen hangot adni.
Következő rész: „Mi is kezdtünk puskaport szagolni…”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
