Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 19. rész
Hőseink alighogy elérték Damaszkuszt, máris indulnak tovább észak felé. Ráadásul az üldözők közelsége miatt újabb kerülőre kényszerül a csapat. Vajon mennyi szőlő fér egy emberbe? Újabb veszedelmes brit légitámadás. A doktor szerint tüzérnek lenni jobb, mint bakának. A vízhiány további kellemetlen következményei.
II. Damaskustól – Aleppóig
1918. szeptember 30-án éjjel ¼ 12 óra táján érkeztünk be Damaskusba. A rendes utakon is 283 km ide a Jordan partján levő El Hod hegység, ahonnan a már vázolt körülmények és sivatagbeli szenvedések közt ide megérkeztünk. 10 nap alatt tettük meg az utat gyalog étlen-szomjan az irtózatos hőségben, s hozzá hány és hány fölösleges kilométert hagytunk magunk mögött az ide-oda való csatangolással, kanyargásokkal, mennyi fölösleges utat jártunk így be még a 283 km-en felül! Veszteségünk kettő ember volt El Saltnál, aki a repülő támadásnak esett áldozatul. De annál több a betegünk! Beteg minden ember, minden állat. Mindenki erősen lesoványodott, kiaszottá lett, ez csak azért nem látszik annyira meg rajtunk, mert arcunk a perzselő naptól valósággal czigányszerűen feketének néz ki. Van azonban 8-10 súlyos betegünk, főleg egyik, akit már eddig is legnagyobb önfeláldozással cipeltünk magunkkal. Ha ezek pár nap múlva segítséghez, rendes kórházi ápoláshoz nem jutnak, életükbe fog kerülni. Mielőtt még Damaskust elértük, az általam kijelölt súlyosabb 4 betegnek meghagytuk, hogy amikor a városba érünk, azonnal maradjanak le tőlünk, menjenek be az ottani német-török katona kórházba, mert tovább már nem bírják ki életveszély nélkül. Ma reggel, amikor útra készen állunk, látjuk ám, hogy miért nem maradtak a damaskusi kórházban. Egytől egyig mind itt vannak a sorainkban. Korholjuk őket, ők lehorgasztott fejjel egyetlen szó nélkül hallgatják szavainkat. Megértem, megértjük azért, hogy mi ad nekik akkora erőt. A haza, a család, a falujuk utáni vágy. Mekkora humbug az a theoretikusan nagyon szép elv, hogy ha sikerülne az emberekből a haza és vallás fogalmát kiirtani, akkor megszűnne minden emberi egyenetlenkedés, vetélkedés s az emberek boldogan élnének egymás mellett. Szobatudósok bolondos ideája. Ezt a két szent fogalmat soha nem lehet az emberekből a praktikus életben kioltani csak úgy, ha mindenkinek előbb levágnák a fejét. Éppen az elnyomatás, a reactió hatása alatt virágzik ki a legnagyobb patriotizmus és vallási tisztelet. Ezek az emberek is inkább szívesebben mennek haza meghalni, mint vad idegen népek közt itt maradni. Vissza nem zavarhatjuk már őket, de nem is mennének, mert újra utánunk baktatnának.
Úgy testileg, mint idegrendszerileg teljesen kimerültünk. Azok a tegnap esti ide-oda szaladgálások, út eltévesztések, az égő-ropogó város, a rakétákkal leadott jelek, az üvöltözve lövöldöző, a rablásra és gyilkolásra készülődő beduin hordák, az örökös kétség a sötét éjben, hogy minden pillanatban a színesek foglyai lehetünk, hogy annyi szenvedés után most az utolsó percben zúdul még majd nyakunkba a szerencsétlenség, az eddig átélt szomjúság és koplalás, a szakadatlan menetelések a forró pusztákon át, mind-mind érthetővé teszik testi és lelki kimerültségünket. Csak egyetlenegy vigasztaló momentum van számunkra, hogy az üldözőinket magunk mögött tudjuk. Nagy dolog ez még az olasz fronton is, pedig bizonyára egészen más olaszok fogságába jutni, mint messze pár ezer km-re a hazánktól a vad törzsek kezébe kerülni.
A török (és német) csapatok visszavonulása, illetve az arab és brit erők előrenyomulása Damaszkus és Aleppo felé 1918. szeptember 16. és október 28. között
(Forrás: David Murphy: The arab revolt 1916–18. Lawrence sets Arabia ablaze. Osprey Publishing Ltd, Oxford, 2008 kötet)
Okt. 1-én reggel még sötét van, amikor felvernek bennünket. ½ 6 óra van, olyan hűvös a reggel, hogy formálisan didergünk. „Auf-auf” – hangzik mindenfelé. Hogy lehet ez, hiszen 6 órai pihenőt ígértek! Később tudtuk meg, hogy csak reggel 6 óráig s nem 6 órán át volt az engedélyezett pihenő. Rettenetesen fáradtak vagyunk, sokszorosan jobban összetörtnek, éhesebbnek érezzük magunkat, mint tegnap. Kínos nézni, ahogy a sok összegyötört emberi test nagy nehezen felemelkedik a földről, ahogy meggörbülve, sántikálva próbálnak az emberek párat lépni. Némelyek nem tudják dagadt lábaikra a cipőket felhúzni, mezítláb akarnak marsolni, sokan itt hagyják holmijuk egy részét. Súlyos gondunkat képező betegeinkbe hangulatot, kedvet akarok besuggerálni minden jót ígérve, ha Aleppóba érünk, amely azonban vasúton is még 370 km-nyire van ide. Ezt az utóbbit azonban már nem mondom meg nekik. Bízunk ugyanis valamennyien abban, hogy Rajakról, amely egy napi járás csak ide, majd vasúton visznek bennünket tovább Aleppo felé. Pár lovunkat vissza kell hagyni, fel sem tudnak kelni, egész hátuk gennyes sebekben úszik. A menekülőktől híreket hallunk arról is, hogy az Amman felé elküldött trainünket – az arabok elfogták, embereinket legyilkolták; az általam egy-két nappal előbb a szomszéd Batt.-tól elküldött 42 magyar beteg is állítólag ugyanilyen sorsra jutott volna. Rettenetes hírek, de tán nem igazak.
Egészen sötétben indulunk még el, hogy hová, mely irányban, arról egyelőre fogalmunk sincs. Jó darabig a rendes országúton megyünk, aztán egyszer csak jobbra letérünk s pont merőlegesen vágunk neki keletnek. Akik ezt észrevesszük, csudálkozunk ezen. Miért megyünk újra ismeretlen tájak felé, megint óriási kerülőket tenni! A németektől megtudjuk a valót. Hammerstein értesülése szerint Rajak felé egyenesen északnak az úton már nem mehetünk, mert esetleg az ellenség a tenger felől előbb ér oda, mert rendes út és vasúti vonal vezet a tenger felől Beirutból Rajakra. Ezért mi újra nekivágunk a sivatagoknak, amelyek állítólag már nem annyira vadak, mint az eddigiek és így Homsig okvetlen gyalog kell még menni, ez a város pedig még csak vasúti vonalon is 173 km-re, légvonalban 150 km-re, van előttünk. Micsoda keserűség fog el bennünket! Megint elölről kezdeni, megint a rengeteg sivatagokat róni, vad beduinokat kerülgetni, étlen-szomjan gyalogolni 100 és 100 km-t.
Aztán hátha mire Homs-ba érnénk, arra meg már ott lesz az ellenség, akkor mi lesz! Akkor megyünk Aleppóig gyalog még kietlenebb sivatagokon át! De Aleppót eddig még könnyebben megszállhatja az ellenség! Akkorra már ránk szakad a tél, előttünk lesz a rettentő Taurus hegység s azontúl meg egész Kis-Ázsia, s rajtunk nincs más, mint egyetlen felöltött ruhánk. Ilyenek az auspiciumok. Így lamentálunk, okoskodunk a jövőt illetőleg. Hanem a válasz erre a mi bensőnkben meg az, hogy arra már egyetlen egy sem fog belőlünk élni. Erre meg Hammerstein adja meg a következő választ: „akkor hát feküdjünk ugye hasra s úgy várjuk be a ghurkákat meg a hindukat!” Erre már nekünk nincs válaszunk. Ez is absolut igazság. A legénységnek azonban nem szólunk. Térképe úgy sincs az egész ütegben senkinek, nekünk, tiszteknek sem. Roppant elkedvetlenedve állunk be a sorokba s tiporjuk az utat, egyik métert a másik méter után azzal a gondolattal rójuk le, hogy jó vége ennek nem lesz.
Legelöl mennek most is a németek, hátul mi, k.u.k. csapatbeliek. Amikor a nap feljő, egyszerre meleg kezd lenni, eddig pedig formálisan fáztunk. Úgy 8 óra körül nagy szőlősföldek közé jutunk, katonáink ellepik a szőlőtőkéket, sivítozva menekülnek belőle az arabs nők, futnak a közeli faluba. Első eset a múlt hó 21-e óta, hogy ilyen jó napunk van. Mindenki annyi szőlőt eszik, amennyi csak belefér. Hanem meg is állapítható, hogy mindenkibe hihetetlenül sok fér bele.
A szőlőkből kijutva kis erdőcskében pihenünk azért, hogy a közeli faluban lovainkat megitassuk. Embereink bemennek a faluba, ahonnan csakhamar lövöldözés hallatszik. Futva mennek a német bakák társaik segélyére, a lövöldözés erre távolodik. Később kitűnt, hogy a falu arabjai a cysternák, kutak vizét fegyverrel védték, de végre is meghátráltak. Az arabok kivonultak a faluból s ott kint a földeken kezdtek úgy találomra lövöldözni. Felkerekedünk, s újra tovább megyünk mindenütt az úton. Embereinket figyelmeztetjük, nehogy bemenjenek a faluba, mert élve nem kerülnek ki.
Úgy 8-9 óra közt hirtelen egyetlenegy angol repülő jelenik meg felettünk. Elképedünk. Hogy jött ez ide! Senki észre nem vette. Igen alacsonyan körüljárt bennünket s aztán elment Damaskus felé. Alig telt bele ½ óra, zsongást hallunk. Az az átkozottul ismert légi zsongás, a repülők hangja. Mindenfelé felhangzik vészesen a „flieger-flieger” avisio. Elszéledünk a mezőn. Éppen egy német teherautóra akadunk az úton, valami hibát javítanak. Egy csomó német az autó körül helyezkedik el. Az angol repülők alacsonyan szállva éktelen lövöldözésbe kezdenek, majd bombákat dobnak. Ahányan vagyunk, annyifelé szaladunk, közben a repülők szakadatlan tüzelnek. Már messze előre járok Friedrich Hpt-al, aki olyan sápadt, mint a kréta s azt kérdezi, hogy látom-e a veszedelmet! Ma foglyok leszünk!
Bristol repülőgép brit pilótája arab felkelőknek mutatja be a fedélzeti géppuska működését (Forrás: David Murphy: The arab revolt 1916–18. Lawrence sets Arabia ablaze. Osprey Publishing Ltd, Oxford, 2008 kötet)
Visszafordulok, akkor látom én is, hogy az úttól délre messzebbre 3-4 helyen is nagy porfelhő kerekedik, amely folyton közeledik felénk, különösen jobbra előre lesz egyre közelebb és közelebb az egyik porfelhő. Ezek el akarják a mi utunkat vágni, bennünket bekeríteni. A német gyalogság kiabálva csapatokba verődik, majd rajvonalat képezve megy vissza le dél felé. Közben a két repülő egyre lövöldöz reánk s szórja le a bombáit. Éppen ezen a helyen a síkság magas hegyekbe folytatódik s az út egy keskeny mélyedésben halad fel a hegyre, ezen a helyen akarják úgy látszik utunkat elvágni.
Most mégis mennyivel jobb tüzérnek lenni! Míg a gyalogság megy felvenni a harcot, addig mi menekülünk előre. H-nál [?] van egy ház az úton, amögé húzódva várakozik az ütegünk eleje. Egyszerre messze mögöttünk az én nevemet kiabálják, előre felé avisálják, hogy menjek vissza, mert pár emberünk súlyosan megsebesült. „Hol-merre” kérdezem, amire jön az aviso, hogy ott hátul az úton, ahol az autó áll. Negyedórája szaladtunk el az autótól, amelyet a repülők leginkább lőnek. Most oda menjek vissza! Messze hátra 2 km-re, amikor a többiek menekülnek előre. Legényemtől elválva, mindenemet rábízva sietek vissza egyedül az óriási hőségben. Végre az autóhoz érek, amelyre a repülők annyit lődöztek. Sebesültek vannak körülötte, rajta, összesen 6 sebesült, két halott, akik még éppen, hogy élnek. Egyik fiú a mienk. Derekasan jött velünk eddig, most itt fekszik elterülve örökre. Kötözni kezdek, amikor a repülők megint tűz alá vesznek bennünket, páran az autó alá búvunk. Csak bombát ne dobjon. Jámbor óhajtás! Zizegve jönnek le a nehéz bombák. Mind itt hagyjuk az életünket, ez a közös gondolatunk. Minden perc órákig tart ebben a kínos helyzetben. Végre elmennek a repülők. Kibúvunk az autó alól. A halottak itt maradnak. A sebesültek jönnek, ahogy tudnak. A sofőrök nagy sietséggel javítják az autót, a sebesültek egy darabig várnak, aztán aki tud siet előre. Én is futva igyekezem az őrületes hőségben a mieinket elérni.
Ez alatt a német gyalogság rendületlenül rajvonalban felfejlődve hasal a földön a homokban. A száguldó porfellegek megálltak, lassan kisebbednek. Távcsövön mindenfelé kisebb lovascsapatok láthatók, gépfegyvereiket rendező katonák. A németek értesülése szerint pár eskadron angol színes lovas csapat, azonkívül felfegyverzett beduin lovasok akarnak bennünket megtámadni, de egyelőre várnak míg mind a 10 (a kémek szerint) eskadron angol megérkezik, összejő s akkor lenne a rohamjuk. Elképzelhető a helyzetünk. Ellenséges repülők és lovasok. Biztosan körülfognak bennünket.
Ausztrál könnyűlovas egységek is részt vettek az üldözésben
(Forrás: Neil Faulkner: Lawrence of Arabia’s War: The Arabs, the British and the Remaking of the Middle East in WWI. Yale University Press New Haven And London. 2016. kötet)
Roppant nagy az izgalom. Egyszerre látjuk ám, hogy a német gyalogság felkerekedik s jön vissza. Erre aztán parancsot sem várva megindulunk mi, az üteg legelöl, messze mögöttünk jönnek a németek az úton utánunk. Elér bennünket az említett autó is, tele van sebesültekkel, a lépcsőn is emberek állanak. Most az a fő dolog, hogy a völgyön át feljussunk a hegységre, ahol már könnyebben is védekezhetünk az ellenség ellen. Rettenetes nagy a hőség, szinte elviselhetetlen. Amikor végre felérünk, a legnagyobb örömünkre török gyalogságra akadunk, akik egy óriási cysterna körül pihennek. Több sem kellett.
Vizet-vizet! A föld alatti nagy pocsolyából csajkában, sapkában merik a piszkos, szinte egészen fekete, zavaros, víznek nevezett bűzös folyadékot. De mindegy, azért megisszuk, pedig utána a szánk polyvával, homokkal stb. telik meg. Megérkeznek a németek is, akik 18 embert, egy gépfegyvert hagytak lent a völgy bejáratánál az úton, nehogy a színes lovasok meglepjenek bennünket. Csizmával a lábukon állnak bele a németek a pocsolyába s lehajolva a sapkájukba merített vizet oly mohón isszák, akár a bajor sört. Már indulni akarunk, amikor újra repülők jönnek fölénk, erre szétszaladva elszéledünk a síkságon, lovaink mind magukra maradnak, szerencsére azonban elmennek felettünk anélkül, hogy bombákat dobtak volna reánk. Betegjeinket feltuszkoljuk a lovakra, mások meg társaikba kapaszkodnak. Így indulunk meg a legnagyobb délutáni hőségben. Meg kell említenem, hogy a németek betegei nincsenek itt, azok már vagy a sivatagban, vagy a damaskusi kórházakban maradoztak le.
Az úton messze előttünk török gyalogság és lovasság menetel. Derék Schauf fhd-unk s az állatorvos nagyon betegek, vérhasban szenvednek, mint az emberek legtöbbje. Érthető, hiszen ha nagy nehezen vízre akadunk, az is bűzös pocsolya, amely minden betegség csíráját magában rejti. Inni azonban okvetlenül kell, mert a hihetetlen forró napsütés alatt való szakadatlan gyaloglás következtében igen sok folyadékot izzadunk ki, amihez még a folytonos hasmenés is járul, ezért iszik meg az ember mindent, amit folyadéknak neveznek. Érdekes momentum az is, hogy a sok elveszített, de nem pótolt folyadék hiányában napokig sem kell az embereknek vizelni, maga a vizelés pedig szinte csípősen fájdalmas.
Délután 6 órakor pihenőt tartunk. Mindenki agyonizzadva paprikavörös arccal terül el a földön. Kolbe és Schauf alig tudnak a lábukon állani, orvosságot adok nekik abból, amit saját magam számára tartogatok. Újra felkerekedünk, még 2 ½ órai menetelés után kőházakból álló arabs falu alá érkezünk. Itt megállunk, a parancs szerint itt éjjelezünk. Óvatosságból a falun kívül, ekkor is erős őrségek maradnak ébren minden eshetőségre készen.
Következő rész: „Mi biztosan csak a németek után kerülünk sorra…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
