Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 20. rész
A sivatagban tüzelőt találni sem egyszerű: a szárított trágya dicsérete. Hőseink abban bíznak, hogy Homsban vonatra szállhatnak, ám addig még 130 km az út… Valóságos csodaként üres teherautókkal találkoznak, melyeket eléjük küldtek, de Kemény doktorék csak hármat tarthatnak meg: a többit a németek einstandolják. 4 tiszt, 26 ember és 30 ló továbbra is menetelni kénytelen. Végre eljutnak Homsba, ahol megkezdődik az élet-halál harc a vasúti kocsikért…
A faluban nagy nehezen megtalált cysternából teleisszuk magunkat, alig van benne már víz, egyrészt, mert az előttünk menő törökök majd mind kiitták, másrészt meg – azt hívén, hogy ők a legutolsó csapat - elkövették azt a kegyetlen hibát, hogy telepiszkolták az ellenséges arabok vizét. Friedrich Hptm., Schauf fhdn., Kolbe tisztiorvos, Schöffer res. hdn. s én vagyunk itt k.u.k. tisztek, ezek számára vattán szűrögetem meg kétszer-háromszor is a piszkos vizet, hogy valahogy megiható legyen.
Vacsorát akarunk készíteni, ez lenne a mai és tegnapi ebéd-vacsora minden, de nincs fa. Sokkal könnyebb itt egy szekér aranyat, mint egy szekér fát összeszedni. Állati trágya a fűtőanyag, amelyet az arabs nők reggeltől estig óriási területeket bejárva szedegetnek össze. Valóságos hajsza folyik az elhullatott s megszáradt állati trágya után. Este deszkára rakott valóságos trágyaoszlopokat cipelnek haza az asszonyok a fejükön. Ilyen fűtőanyagot akarunk szerezni a főzésre, de igen nehéz hozzájutni, különben is oly kicsi és lassú hőt szolgáltat, hogy nem érdemes rá várakozni.
Tevetrágya
(Forrás: Wikimedia)
Lemondtunk tehát a főzésről. Inkább az araboktól vett kőkemény juhtúrót, árpakenyérfélét rágcsáljuk, amíg el nem alszunk. Ahogy ma de. talán éppúgy holnap is akadunk újra valahol szőlőre s akkor megint jóllakunk. Kőkemény, igazi kő ágyunkban, a jó anyaföldön csakhamar elalszunk. Hanem nagyon is szokatlan az éjjeli igen alacsony temperatura, akiknek nincs takarójuk, kénytelenek összebújni s úgy dideregni.
Elérkezik az eddigi utunk legnevezetesebb, tán legkellemesebb napja, [1918.] okt. 2-án reggel 3 órakor fellármáznak bennünket, ½ 4-re van az indulás kiadva. Hammerstein parancsa szerint ma óriási utat kell megtenni, ezért van a korai indulás. Egészen biztosra vesszük, hogy mivel a tegnapi repülők felfedezték az ezen az úton vivő visszavonulást, ma de. okvetlenül meg fognak jelenni, hogy bennünket lepuskázzanak.
A sivatagok errefelé tényleg nem olyan sivárak, nem olyan vadak, mint lent Syriában, a sakál tömegek is elmaradtak, de azért itt is az éhséggel, a még sokszorosan rosszabb vízhiánnyal s az óriási nappali hőséggel kell küzdeni. Még legalább 130 km van előttünk, lehetetlen, hogy embereink kibírják sokáig. Csak most mutatkoznak igazában az eddigi nélkülözéseknek súlyos következményei. Mi lesz velünk, ha Homsban sem szállhatunk vonatra!
Egész délelőtt óriási a hőség, 10 óra után van az első pihenőnk. Aztán megint szakadatlan meneteléssel megyünk egyfolytában du. ½ 2 óráig. Sehol egy ház, egy bokor, egy kút, egy élőlény nem látható. Mindenfelé sivatag és pusztaság. Mivel errefelé úgy az ellenség, mint a vad bentlakóknak a reánk nehezedő nyomása, szóval az életveszély látszólag enyhült, ezért ugyanilyen arányban fogyott a betegek kitartása az önfegyelmezés lelki kényszere is. Sokan lemaradoznak, nem hallgatnak senkire és semmire. Ha visszanézünk, ameddig ellátunk mögöttünk mindenfelé egyes emberek baktatnak vagy hevernek. Ezek a mi testileg és lelkileg meggyötört beteg embereink, legtöbbje német. De hát mi lesz ezekkel! Mindenki sokkal fásultabb is szerencsétlen beteg embertársaival szemben, mint az első napokban Syriában. Ma mindenki már egykedvűen veszi, ha pajtásait kidőlni látja. Pedig a beduinok-drúzok kegyetlensége itt is ugyanaz, mint Damaskustól délre.
Pont ½ 2 órakor du. pihenőt kapunk egészen 4 óráig, tehát 2 ½ órát. Lovainkat, magunkat minden tehertől megfosztva leheveredünk a homokos-füves talajra. A hőség óriási, szinte kiszárad az agyunk s árnyékos hely, avagy víz sehol, semerre nincs. Hihetetlenül el vagyunk fáradva, tán nem is tudunk tovább menni. Egyszerre úgy ½ 3 óra tájban lassú dübörgés hallatszik előttünk, a zakatoló dübörgés mind közelebb jön, s egyszerre feltűnik az úton 10-15 üres teherautó. Mindannyian feltápászkodunk a földről, csudálkozva nézzük az üres járműveket.
Hanem akkor lett csak nagy a csudálkozásunk s még sokkal nagyobb az örömünk, amikor megtudjuk, hogy ezek az üres autók miértünk jöttek. Valamennyi k.u.k. autó, Langer nevű res. sz[áza]dos vezeti őket. Óriási öröm tört ki sorainkban. Le nem írható módon boldognak éreztük magunkat. Szabad tehát még az ellenségtől Homs s odáig is autón megyünk. Egy autó messze visszafelé halad az úton s felszedi azokat a betegeket, akik lemaradoztak. Ez lehetett számukra az igazi bibliai csuda. Akkor jön értük az autó, amikor mindenkitől elhagyatva már mindenről lemondtak.
Osztrák–magyar katonai teherautó
(Forrás: darabanth.com)
Langer Hpt. jelentkezik Hammersteinnél s aztán közénk ül. Egyszerre igen kellemetlen incidens történik. Hammerstein egy kis papíron parancsot küld Langernak, hogy az összes autókat adja át a német gyalogságnak, tehát a nekünk szánt 3 autót is, mert a gyalogság, nem pedig a tüzérség számára küldték azokat. Nagy lett erre a megbotránkozás. Ez aztán csúfos eljárás velünk szemben. Kimondtuk, hogy bármi történjék, nem engedünk. Így is lett. A 3 autót megtartottuk magunknak. Felraktuk a 4 ágyút, az összes csomagokat, nyergeket, a lovakon csak a kötőfékek maradtak. Hanem most következett az én nehéz szerepem. 26 málhás állat van, ahhoz 26 embernek kell itt maradni, hogy azokat hajtsa, vezesse. Kettőt egybe kötni nem lehet, mert nem mennek, annyira össze vannak törve. Felállanak az emberek. Amelyiket kijelölöm, az elkezd könyörögni, magyarázni, hogy nem képes egyetlen lépést sem tenni. Ez a legsúlyosabb hivatás. Minden egyes embernél újra kezdődik a jogos lamentatio. De végre is megvan a 26 ember, akik úgy néznek rám, mint hóhérjukra. Nem is más ez, mint hóhérmunka. Friedrich Hpt. megy autón, Schauf fhdot, aki már csont-bőr s alig tud lábra állni, aki útközben már többször összeesett, nem tudom rávenni, hogy ő is menjen el az autókkal. Nem használ semmi érv, ő az utolsókkal akar menni, ha meghal is.
Schöffer még bírja valahogy. Hanem a legbetegebb köztünk a tisztek közül Kolbe. Ez a Kolbe egyszerűen eltűnik, csak akkor kerül elő, amikor már az autók elmentek. Korholva szapuljuk, hogy miért nem ment el ő is, elsősorban neki kellett volna elmenni s mégis itt maradt, mert a dögrováson lévő lovait félti. A megbeszélés szerint nekem is autón kellett volna elmennem, de Schaufot, Kolbet nem hagyhattam s az általam további menetelésre ítélt 26 ember is könnyebben viseli majd el velem együtt az út nehézségeit. Így maradtunk itt egyedül 4 tiszt, 26 ember 30 lóval. A németek mind autóra ültek, csak a tiszti lovakkal maradtak vissza a lovászok, ezek is eltrappoltak már régen az autók után, a hátas lovak lépést tudnak tartani az autókkal. Nem úgy a mi apró teherhordó hegyi lovacskáink.
Most azonban vigyáznunk kell. Összesen 30-an vagyunk itt a pusztákon mindenkitől elhagyatva. Azonnal ez jut eszünkbe, bár alaposan föl vagyunk mind fegyverkezve, azért 30 elcsigázott ember mégis kicsi kis erő a jelen viszonyok közt. Pont 4 órakor mind lóra ülünk, s gyorsított lépésben sietünk az úton. 19–20 km-re ide van egy beduin falu az út mellett. Ahogy Langer Hpt. mondta, ott van víz is, odáig akarunk még ma eljutni. Csendben halad elszánt kis csapatunk, csak apró lovaink patáinak monoton hangja zavarja a sivatag csendjét.
Úgy 9 óra körül végre elérjük a jelzett falut. Bemenni azonban egyelőre nem merünk. Előre küldött pár emberünk azzal az örömmel tér vissza, hogy a faluban nagy török csapat pihen. Erre mi is közelebb jövünk s az arabs házak tövében az út mellett telepszünk le. Van víz is. Száraz, kőkemény egy éves túró darabokat valami kenyérfélét, dinnyét stb. veszünk, ez a vacsora-ebéd minden. A törökök erős tábori őrségeket helyeznek el körös-körül, úgy mi nyugodtan lepihenünk, csak a lovak mellett marad ébren 2 ember, nehogy éjjel az arabok ellopják őket. A kemény földön nagyszerűen alszunk.
Másnap, 3-án reggel már ½ 4-kor felkelünk, s 4 óra után újra nekiindulunk a sivatagnak. Csak most az indulásnál látjuk nagy meglepetéssel, hogy a törökök még éjfélben elmentek s mi az isteni kegyre bízva aludtunk nyugodtan tovább. Mi minden történhetett volna velünk a sötétség leple alatt!
Hideg van. Sötétben hagyjuk el az arabs falucskát. A házak között itt-ott pár fehér burnuszos sötét arcú fegyveres arab tűnik föl. Szoborszerű merevséggel, de sas szemekkel figyelnek ránk. Később az úton pár teherautó kerül el bennünket. Kérdezősködésünkre azt halljuk, hogy még Damaskusból menekültek el az utolsó pillanatokban. Amerre jöttek, mindenfelé beduin-hindu lovas csordák törtetnek utánunk, hogy siessünk, mert elérnek.
Szerencsére mindnyájan lovon ülünk, lovainkat állandóan gyors lépésre nógatjuk, szegény párák rettentően izzadnak az óriási hőségben. Egy helyen az úton vízre akadunk. Folytonosan egyes szembejövő beduinokkal, fellachokkal stb. találkozunk. Óriási önbizalmat öntött belénk az autók érkezése s azon tény, hogy Homs még szabad, ahonnan vasúton fogunk tovább utazni. A roppant hőség dacára is alig pihentünk valamit, lovainkban alig van élet.
Az esti félhomályban hirtelen feltűnik előttünk egy repülőgép, felhangzik a „flieger” vészjel s mi lovainkról leugrálva szanaszét szaladunk az út két oldalán. Alacsonyan száll le fölénk a repülő s erősen kémlel bennünket. Legnagyobb örömünkre a német keresztet látjuk rajta. Tehát német flieger, amely úgy látszik dél felé megy az utat kutatni.
Német Fokker Dreiecker repülőgép az első világháborúból
(Forrás: https://honvedelem.hu/hirek/tiz-hires-elso-vilaghaborus-repulogep.html)
Nagyon szenvedünk az éhségtől, a bélhurut s az ezzel járó nagy szomj gyötör mindenkit. Különösen Kolbe állatorvos ment teljesen tönkre, szinte halottszerű kinézése van; bármit is eszik, kihányja, alig van testi ereje annyi, hogy a lovon ülve tudjon maradni. Utána Schauf fhd. áll a legrosszabbul, többször összeesik, ő sem tud a lovon ülve maradni. Ő is folyton hány s mint Kolbénak, neki is olyan az arca, a teste, mint a régen betegeskedők színe a halál előtti órákban. Én vezetem karon fogva. Schöffer és én még bírjuk, de alig van nekünk is emberi formánk.
Estefelé már mind gyalogolunk, mert lovaink nem tudnak alattunk menni. Szegény állatok nem jutnak élelemhez, víz most már csak lenne, de élelem nincs. A velünk szembejövő beduinoktól nagy nehezen kivesszük, hogy Homs már nincs messze. Este megint egy falucskán kívül telepedünk le, ott hálunk az eddigiekhez hasonló óvatossági rendszabályok betartásával. Kora hajnalban indulunk megint útnak. Schaufon és Kolben éppúgy kell most segíteni az előrejutásban, mint egy héttel ezelőtt a sivatagokban az egyszerű emberekkel. Mi lenne, ha most is a Pfeffer-féle eljárást alkalmaznánk! Ha kedves társainkat elhagynók épp az utolsó időkben!
Egész délelőtt egyfolytában, szakadatlanul megyünk, érezzük, hogy ma végre valaminek történni kell. Sok emberrel találkozunk, akik mind jelzik, hogy Homs már közel van. Tényleg, délután 1 óra körül megpillantjuk Homst, erre aztán még erőltetettebb menetelésbe fogunk, a sovány arcok felvidulnak, az öröm sugárzik mindenkinek a tekintetéből. Tehát ezt is megértük.
Tülekedés a vasúti kocsikért
1918. október 4-én du. 2 órakor beérkezünk Homs-ba. Homs kőházakból épült arabs város. Régen híres hely lehetett, látszanak lerombolt falainak részei, ma is 40-50 000 ember lakja. Kórháza, patikája, citadellája van. A város közepén van a régi-régi temető érdekes sírkövekkel. Jelenleg Homs környéke valóságos tenger, a népek tengere.
Homs. Civilek a piactéren 1918-ban
(Forrás: https://www.awm.gov.au/collection/C248127)
A városon kívül fekvő vasúti állomás képezi az óriási emberáradatból alakult gyűrűnek a közepét, amely középpont körül minden irányban szekerek, kocsik, autók, lovak, szamarak, tevék, ökrök csoportjai helyezkednek el. Ezen csoportokat a fegyveres emberek ezrei hemzsegik körül. Férfiak, asszonyok, gyerekek, leányok, beduinok, fellachok, török gyalogság, lovasság, az ide-oda hullámzó embertömeg a legtarkább képet nyújtja. Összekeveredve hadonászik, ordítozik a gyülevész keleti nép, a tisztjeiktől cserben hagyott török katonaság a civil lakossággal vitázik, veszekedik, alkuszik. Csak két helyen van nyugalom. Egyik helyen az embergyűrűben nagy csapat német gyalogság pihen a földön a gúlákba rakott fegyvereik és géppuskáik mögött. Ez a Hammerstein csapata, amelyhez azóta sok újonnan érkezett német katona csatlakozott. A másik nyugodtan várakozó kisebb csapat a k.u.k. katonaság. Ágyúink és összekötözött lovaink körül leheveredve várjuk az elkövetkezendőket. Az állomás hivatalaiban a legnagyobb fejetlenség uralkodik. Német és török tisztek majdnem ökölre mennek egymással. Egyetlenegy czél hevíti, izgatja, mozgatja úgy a török, német, k.u.k. katonaságot, mint a batyuikkal, ládáikkal a beduinok-drusok, színes angolok elől menekülő gazdagabb török családokat s ezen cél a mielőbbi elutazás. Az óriási tömeg ostromolja, megszállja az összes vagonokat, azok lépcsőit, fékjeit, a kocsik tetejét, hogy a legelső vonattal elmehessen Aleppóba. Egyik hosszú vonat minden zuga német gyalogsággal, ágyúkkal, munitióval van tele, egyedül a kocsik tetejét lepi el a török askerek aszkétaszerű serege.
Minden ember attól retteg, hogy egyik pillanatban megjelennek az angol-francia repülők s géppuskákkal lekaszálják a tömeget, megrongálják bombáikkal a vonat vonalat s akkor, aki élve marad, az sem tud elutazni. Ezért van az óriási tülekedés. Ezért tartják már 3-4 napja a vagonokat megszállva. Az elutazáshoz pedig az hiányzik, ami a legfontosabb, nincs itt egyetlen mozdony sem. Mi lesz majd akkor, ha az Aleppóból beígért mozdonyok beérkeznek!
Friedrich Hpt.[százados] már vár bennünket. Egyik kétemeletes üres házban találunk elhelyezést; a ház nagy kertjében telepszik le a legénység, itt állítják fel a konyhákat, ide kötözik a fákhoz a lovakat. Megmosakodunk, s korán lefekszünk a padlóra, folyosók kövezetére és alszunk másnap délelőtt 10-ig.
Másnap, 5-én mi k.u.k.-ák valamennyien összejövünk. Itt van a magyar Batterie maradványa, de ágyúk nélkül. Elhagyták az ágyúiikat! Hogy lehet ez, hiszen őket autókon szállították! Büszkeségtől dagad a mellünk! Mi elhoztuk az ágyúinkat. Nagy dolog ez, érzi is mindkét fél. Itt vannak a betegeink, vagy 25 ember, akik valahogy már kipihenték magukat, mert a Langer-féle autókon már 2 nappal előbb ideérkeztek. De betegek, sokan betegek. Soknak az arcára van írva, hogy megcsapta a halál szele, hogy hazáját sohsem látja. Majd valamennyinél fellépett utólag a súlyos vérhas, csak az kellett, hogy annyi sivatagbeli koplalás, szenvedés, csont-bőrré való lesoványodás után még ráadásul a súlyos vérhas is elérje ezeket a szerencsétleneket. Schauf fhd, Kolbe állatorvos meg 25-30 emberünk élete alighanem kritikus válságnak néz elébe. Itt fekszenek elszórva, éhesek-szomjasak, de hiába, a legkönnyebb étel sem marad meg bennük.
Itt tudjuk meg véglegesen az igazságot azon csapatainkról, amelyektől mi Es Saltnál elváltunk, amikor mi neki vágtunk a sivatagoknak, ők pedig az úton mentek Amman felé. Ezt az Es Saltból Amman felé vivő utat az angol-francia repülők raja éjjel-nappal szakadatlanul bombázta, lődözte. A szerencsétlen traint s egyéb csapatainkat, amelyek kénytelenek voltak az úton menni részben leölték, részben szétugrasztották az ellenséges repülők. A kisebb csapatokba verődött, szétugrasztott katonákkal aztán elvégezték a többit az éj leple alatt a kegyetlen arabok, a drúzok, beduinok. Tényleg beigazolást nyert, hogy az a 42 színtiszta magyar fiú, akiket én szept. 19-én – amikor Lenz ezredorvostól átvettem a másik Batt[erie]-t is – elküldtem, a vad bennszülöttek áldozatává esett. A szekereiket beduinok támadták meg, meztelenre vetkőztették a magukkal tehetetlen súlyos lázasokat s aztán mind kivégezték őket, a velük levő önkéntesnek csontjait a lőcsökkel összetörték. Állítólag védekezni próbált[ak].
Ez a 42 hulla is Feistmantel San. Chef [egészségügyi főnök] lelkén szárad. Mert egyrészt lelketlen, már említett rendeletekkel, hogy a maláriásokat nem szabad kórházba leadni, másrészt meg azzal, hogy semmiféle betegszállító eszközöket nem bocsátottak rendelkezésünkre s így betegeinket még akkor sem tudtuk volna kórházba szállítani, ha akartuk volna. Bivalyszekerekre voltam kénytelen bízni ezt a 42 embert is a km-es útra bocsátani akkor, amikor Kospoliban, Aleppóban, Damaskusban sétaautókra tellett, amikor Krecsák Geb. San. K-ja tétlenül vesztegelt Kospoliban. Ez csak egy eset. De mennyi lehetett még ilyen! A mi Trainünk is elhagyta mindenét, elvesztek összes ott levő csomagjaink, csak a kasszában lévő pénzt szedték széjjel, aztán Damaskuson át vonatokra felkapaszkodva már valahol Aleppó táján járnak.
Telefonon jelzik, hogy mozdony jő a vonatokért ide Homsba. Megkezdődik a rendcsinálás török módon. Puskaaggyal ütik-verik, lökdösik le a kocsikról a napok óta oda betelepült civileket és török askereket. Micsoda jelenetek játszódnak le! Az asszonyok sikítozva könyörögnek, a kocsikban lefekszenek, sehogy sem akarnak kimenni, úgy kell őket lelökni, kidobálni. A szegény csont-bőr ördögök, a török askerek lemásznak az ütközőkről, a kocsik tetejéről, a kocsikból mialatt békésen tűrik a hátukra lecsapkodó puskatusok zuhogását. Kurd lovasok a rendcsinálók s ezek jól értik.
Az így megüresedett kocsikba őrült iramban szállnak be s helyezkednek el a kijelölt török gyalogos csapatok. Az előbb kivertek pedig egymás hegyén-hátán kapaszkodnak föl újra a kocsik tetejére. Pár perc múlva a vonat minden része újra hemzseg a török katonaságtól. Csak még gazdagabb civil családok próbálnak könyörgéssel, baksissal maguknak helyet szoríttatni.
A másik sínpáron áll a már említett németekkel megrakott vonat. A németek maguknak követelik az érkezendő mozdonyt, efölött folyik a vita. A törökök nem engednek. De a mozdony nem jön. Ez történik de. 11-kor. Eljön az este, az egész éjjel dideregve, reménykedve telik el, de mozdony még másnap reggel sincs.
Végre 6-án de. 10-kor megjő az annyira áhított vas szörnyeteg s rájár a török vonatra. Ebből óriási felfordulás lett. A németek szóval-tettel vehemensen protestáltak. De nem használt. A mozdony a törököket vitte el. Szívszorongva néztünk a boldogok után. Mikor kerül ránk a sor! Mi biztosan csak a németek után kerülünk sorra. Csak a repülők itt ne találjanak bennünket. Hanem az idők jele, az összeomlás kezdete mutatkozik abban, hogy az eddig oly hatalmas némettel szemben a törökök is szóhoz jutnak a saját hazájukban. Ez eddig nem látott novum.
Következő rész: „Nagyokat zuhantak az aszfalton a sovány testek…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
