Batalka Krisztina: A Műegyetem az első világháborúban
A Nagy Háború centenáriuma a különböző intézményeket is saját háborús múltjuk jobb megismerésére ösztönözte. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltárának vezetője, Batalka Krisztina kiválóan összegezte a területen már korábban megkezdett – és az évforduló kapcsán új lendületet kapott – kutatásait A Műegyetem az első világháborúban című monográfiájában. Mivel az egyetem korábbi történeti összefoglalóiban alig jelent meg önálló fejezetként ez a téma, így a kötet ’hiánypótló’ jelzője egyáltalán nem üres udvariassági formula.
A szerző célja „a Műegyetemen 1914 júliusa és 1918 novembere, azaz a Monarchia hadba lépése és fegyverletétele közötti működésének, valamint az egyetemi polgárok hadi szerepvállalásának bemutatása” volt. E vállalás azonban szükségszerűen túllépte a Campus és a hátország fizikai kereteit, hiszen műegyetemi polgárok minden hadszíntéren küzdöttek és sokan hadifogságba is estek. Nem egyszerű intézménytörténetet olvashatunk: a hallgatók, oktatók személyes sorsa, drámák, habitusok is kirajzolódnak előttünk.
Batalka Krisztina tizennyolc éve dolgozik a Műegyetem levéltárában és eddigi tevékenysége során számos egyetemtörténeti tanulmányt, cikket, online tartalmat közölt, kevés kivétellel levéltári alapkutatás eredményeképpen. Az intézmény első világháborús történetének legfőbb forrásaiként is a levéltár korabeli, a téma szempontjából jószerével feltáratlan iratanyagát használta: ilyenek voltak az Egyetemi Tanács vagy a Rektori Tanács ülésjegyzőkönyvei, a tanévnyitó beszédek, a Rektori Hivatal iratanyagai, oktatói, hallgatói irathagyatékok. A felhasznált források kisebb része az Országos Levéltárban és a Hadtörténelmi Levéltárban volt megtalálható.
A kötet borítója
A szerző három gondolati egység mentén építette fel a könyvet: az első nagy kérdéskör a műegyetemi polgárok és a világháború kapcsolatát vizsgálja. Megismerhetjük belőle a háború kitörésének fogadtatását, valamint a kezdeti intézkedéseket. Az oktatási intézmények speciális feladata volt a tanítás színvonalának minél hatékonyabb fenntartása, ami számos átszervezést igényelt, különösen a Műegyetemen, ahol az első háborús tanév végéig a hallgatók majdnem fele bevonult. „Mind a békében, mind a háborúban önöknek elől kell járniok…” – hangzott el az intelem Kovács Sebestyén Aladár rektori tanévnyitó beszédében, amelyet a háborús viszonyokra tekintettel az ünnepélyesség kizárásával, csak az oktatók és hallgatók részvételével tartottak meg.
Az első hadbavonult oktatók között olyan már neves, vagy későbbi életükben kiemelkedő professzorok voltak, mint Zemplén Győző, Heller Farkas, Kotsis Iván, Muttnyánszky Ádám, Pattantyús-Ábrahám Géza, Putnoky László, Liska József, Vendl Aladár, Vuk Mihály.
Tanrendi átszervezések, oktatói helyettesítések, takarékossági intézkedések: a legkiválóbb mérnököket képző intézmény imponáló pragmatizmussal próbálta leküzdeni a korábban nem tapasztalt akadályokat. A szolidaritás számos példája közül a hallgatók korábban elképzelhetetlen mértékű tanulmányi kedvezményeinek bevezetése volt a legnagyobb újdonság. A sokféle gyakorlatra épülő mérnöki képzés azonban az oktatás minőségének biztosítását is kiemelt fontosságú kérdésként kezelte. Bizonyos feltételek mellett a tanulmányi idő lerövidülhetett, egyes tantárgyak hallgatását elengedték, a tervek leadását és a kollokviumok, szigorlatok letevését megkönnyítették, bár a narratív források a tanulmányok folytatásának nehézségeiről is beszámolnak. 1917-től már tanulmányi szabadság is rendelkezésre állt a jövőre gondoló katonahallgatók számára: a könyv e szervezési folyamat számos aspektusát bemutatja.
E témakörhöz kapcsolódik a harctéren szolgálatot teljesítő, valamint fogságba esett műegyetemi polgárok sorsának felvillantása. A már említett professzorok mellett sok ismert vagy kevésbé ismert személy háborús tevékenységét is megismerhetjük. (A számos levelezés, feljegyzés mellett kiemelkedően részletes Hegedős Károly építészhallgató emlékirata, amelyet a Nagy Háború blog korábban folytatásokban közölt. E „villanásszerűen bemutatott és idézett” narratív források átélhetőbbé, emberi léptékben megérthetőbbé teszik a háborús helyzet teremtette törvények és rendelkezések hatásait, az egyének gyakran igen viszontagságos sorsát, harctéren és hátországban egyaránt.
A hadifogságba került vagy internált műegyetemisták története szintén értékes tanulságokkal szolgál. A hazahozatalukra vagy helyzetük jobbá tételére vonatkozó formális rendelkezések mellett itt is fontos személyes forrásokat találunk: ezek többsége említést tesz a hallgatók tudásvágyáról és az oktatásuk, önképzésük megteremtésére tett erőfeszítéseikről. A krasznojarszki táborból ismeretes például olyan hazaküldött levél, amelyben a hallgatók azt kérik, a fogságuk idején megszerzett felkészültségüket hazatérve a vizsgáik azonnali letevésével bizonyíthassák. Voltak törekvések szakkönyvtárak létrehozására is, valamint egyesek eszközeiket – például logarlécet – a rendkívül kezdetleges körülmények ellenére elkészítették.
A kalandos hadifogoly-sorsok a műegyetemi tudás terjedésének szokatlan útjairól tesznek tanúságot. Karkovány Ákos adjunktus például Przemyslben került fogságba, majd 1920 májusáig Szibériában volt fogoly. A Góbi-sivatagon keresztül Kínába szökött – ekkor már tizenegy nyelven beszélt –, majd Pekingben és Sanghajban vállalt mérnöki munkákat: működése alatt számos más létesítmény mellett hat nagyobb elektromos erőművet valósított meg. Hudec (Hugyecz) László építészhallgató sorsa hasonló, szintén tüzérként esett orosz fogságba, 1917-ben egy vasúti hajtánnyal szökött meg, majd a befagyott Amur folyón szökött Kínába. Sanghajban végzett építész tevékenysége világhírűvé tette a később Amerikában élő szakembert.
Vendl Aladár, a Műegyetem ásványtani tanszékének iskolateremtő professzora több orosz hadifogolytábort is megjárt. A hetvenes évek elején egy Szibériába készülő kollégájához lakonikus tömörségű intelmet intézett: „Magyar ember csak akkor menjen Szibériába, ha viszik.” Azonban vidámabb történetek is kirajzolódnak a kötetből: Kohányi Kálmán gépészhallgató az Ob melletti Barnaul élénk „társasági életét” festette meg soraival: „a kaszárnya mögötti kis erdő tudna sokat beszélni az osztrák–magyar tisztek és a barnauli leánykák és asszonykák randevúiról.”
Nemcsak élettapasztalatokat eredményezett a Nagy Háború, hanem személyes tragédiák sokaságát is elhozta. A Műegyetem veszteséglistája korántsem teljes, mivel nem áll rendelkezésünkre korabeli, részletes nyilvántartás. A könyvben közölt 105 ismert hősi halott nevének listája a jövőbeli kutatások miatt vélhetően bővülni fog. A szerző eddig egyébként több mint 400 személy szolgálatával kapcsolatban talált biztos adatokat.
Az egyetem legismertebb halottja, egyben a magyar tudomány vesztesége Zemplén Győző fizikus, egyetemi tanár. Felmentését a szolgálat alól több jóakarója is szerette volna különféle nyomós okokból elérni, de ő minden erre vonatkozó javaslatot visszautasított. 1916 tavaszán klagenfurti járványkórházban tífusszal feküdt, amikor megtudta, hogy az Egyetemi Tanács betegségére hivatkozva kívánja hazahozatni. „Ha már részt vettem a sok defenzívában, a sok visszavonulásban, ott akarok lenni akkor is, amikor ütjük az olaszt” – válaszolta a felvetésre. A professzor katonai kötelességvállalása mellett családjáról – öt gyermeke volt –, és a tanszékéről is igyekezett gondoskodni, sőt a harctéren még tudományos kutatásokat is végzett: kidolgozott egy eljárást, amellyel az ellenséges ütegek helyét a hang három irányból történő megfigyelésével lehetett megállapítani. Ütegének legénysége szinte kizárólag a szeretett professzorukkal együtt harcolni kívánó technikusokból állt. Zemplén Győzőt 1916 júniusában a Monte Doloro tüzérségi megfigyelőállásában érte halálos sebesülés.
Zemplén Győző (1879–1916)
A kötet második nagy fejezetköre az intézmény megváltozott feladatait és új kihívásait mutatja be. A Műegyetemen a sebesültek számára például 300 ágyas, a korabeli feljegyzések szerint igen színvonalas hadikórház létesült, amely a háború teljes időtartama alatt folyamatosan működött és ezalatt több mint tízezer beteget, sebesültet látott el.
Kihívásokkal a gazdálkodás területe is szolgált: nehéz feladat volt az egyetemi költségvetés rendszeres összeállítása. A háborús gazdaság történései gyakori újratervezést, megszorítások és takarékossági intézkedések meghozatalát eredményezték, a romló gazdasági teljesítmény a fizetések rendezését is nehezítette. A Műegyetemi Beszerző Csoport 1917-től – más egyetemek példáját követve – az intézmény polgárai számára igyekezett az élelmiszerek és háztartási szükségleteket megvenni. Közvetlen segítséget nyújtott az 1899 óta működő, kedvezményes vagy ingyenes Technikus Ebéd, amely háború alatti biztosítása számos kihívást támasztott az egyetemnek, csakúgy, mint az ösztöndíjak, vagy a hallgatók lakhatásának megszervezése.
E fejezetek között találjuk talán a legsajátosabb témakört, amely a műegyetemi tudás hadiszolgálatba állítását vizsgálja. Magyarország egyetlen műszaki egyeteme szükségképpen kereste a haditechnika korábban soha nem tapasztalt modernizálódásának kihívásaira adott válaszokat. A természettudományos és műszaki értelmiség, bár létszáma kicsi volt, tudástőkéje révén – az egyetemen kívül és belül – kiemelt szerepet vállalt a hadifeladatokban. „Halált osztva és halált véve ugyanazon technikai tudással megalkotott gyilkoló szerszámokkal, amely tudásnak igazi rendeltetése a boldogulást megteremtő békés alkotás” – állt a mérnöki tudás a pusztítás szolgálatába, ahogyan azt egy 1916/17-es tanévben elhangzott egyetemi beszédben felidézték.
A műegyetemi hadikórházban gyógyult katonák törzskönyve – emlékül
Számos új feladat adódott, különféle mérnöki területek fejlődését eredményezve. A szűkebben vett fegyverfejlesztés mellett logisztikai kérdéseket kellett megoldani, a szállítóeszközök – vasutak, teherautók, betegszállító-, felderítő-, és harcjárművek, hajók, repülők, tengeralattjárók stb. – egyre tökéletesedő lehetőségeket nyújtottak a katonai tervezésnek. A hírközlési technikák – telegráf, telefon stb. – használhatóságát a berendezések egyre csökkenő súlya és térfogata is elősegítette. A fényképezés haditechnikai lehetőségeit is elkezdték kihasználni a háborúzó felek. Az időszak egyik felfutó iparága az optika volt: a Németországból származó eszközök pótlására a hazai optikai ipar megteremtésében a Műegyetemre is fontos feladat hárult volna. A hadvezetőség a természettudományokra építve az importból származó anyagok – réz, kén, salétrom, gumi, gyapot – pótlásának lehetőségeit is kereste.
A források arról tanúskodnak, hogy a Műegyetem sokrétű tevékenységével szolgálta az ország háborús törekvéseit. Néhány példa: már 1914 augusztusától megalakult egy önkéntes gépkocsijavító osztály, amelyhez Rejtő Sándor professzor a Mechanikai technológia Tanszék gépműhelyét bocsátotta rendelkezésre. A Magyar Aero Szövetség a Bánki-tanszék gépműhelyében építette meg az ún. ’ballon captif’’-okat a budapesti védművek céljaira, de a Műegyetem precíziós gépei is eszközöket gyártottak, valamint itt készültek a szófiai rádióállomás egyes berendezései.
Az oktatók-kutatók azonban főként ipari-technikai kísérleti tevékenységet folytattak, bár „érhető okok tiltják annak részletezését, hogy a Műegyetem tanári karának tagjai a hadvezetőség felhívása vagy megbízása folytán minő értékes szolgálatokra voltak hivatva” – ahogyan az 1915/16-os tanév egyik beszédében fogalmaztak.
Mindenesetre – sokak mellett – Zemplén Géza vegyészprofesszor (Zemplén Győző testvére) a lőszergyártással, Schuller Alajos fizikus tüzérségi feladatok megoldásával foglalkozott, Pfeifer Ignác vegyészprofesszor pedig a tábori vízellátással kapcsolatos kutatásokat végzett: utóbbinak a hátország közegészségügyi ellátásában is nagy jelentősége volt.
A világháborús évek a repülés és a hozzá kapcsolódó ipar soha nem látott fellendülését eredményezték. A Műegyetemnek természetesen nagy szerepe volt a hazai repüléstudomány és repülőipar feltételeinek megteremtésében. Az aszódi Magyar Lloyd Repülőgép és Motorgyár főmérnöke Melczer Tibor, a Műegyetem adjunktusa, a két háború közötti repüléstudomány kiemelkedő alakja volt.
1917 őszén aerodinamikai labor felállítását kérték az ipari szereplők a Műegyetemtől. Az 1918/19-es tanévben az aerodinamika tárgyat pedig a fiatal Kármán Tódor, a később az Egyesült Államokban világhírűvé vált tudós oktatta.
Jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki Putnoky László vegyészprofesszor, aki a gáztámadások elleni védekezési kísérletekbe kezdett a 71. gyalogezred lövészárkaiban, majd egy gázkísérleti állomás vezetője lett.
Orvosi beavatkozás a hadikórházban
Az itthon maradt oktatókra a „kultúrai munka” továbbvitele hárult: ismeretterjesztő előadásokat tartottak, szakcikkeket írtak az érdeklődő nagyközönség számára. A publikációk számát és témáját tekintve egyértelműen látszik a háború hatása, ugyanakkor egyes oktatók számára a háborús helyzet egyfajta menekülés is volt a tudomány világába. Többek között Kürschák József, Rejtő Sándor vagy Zelovich Kornél is ekkor írta alapvető jelentőségű, később sokszor újra kiadott jegyzeteit, szakkönyveit.
Számos szakértői felkérés is érkezett a műegyetemi tudósokhoz. Sokak mellett Sigmond Elek vegyészprofesszor a Magyar Mérnök és Építész Egyletben a fővárosi élelmiszerellátást vizsgálta, Heller Farkas közgazdász a bécsi hadügyminisztérium munkatársa, Zipernowsky Károly, az elektrotechnika professzora a műszaki és elektrotechnikai hadifémbizottság elnöke volt. Szesztay László mérnök vasútvonalat tervezett, Zsakula Milán magántanár pedig a műegyetemi hadikórház röntgen laboratóriumát szerelte fel és vezette, amit később sugárbetegsége miatt volt kénytelen abbahagyni.
A kémiai labor 1909-ben
A háború alatt nemcsak megszorításokat, hanem tanulmányi és szervezeti reformokat is igyekeztek megvalósítani a Műegyetem döntéshozói, amit a harmadik fejezetkör mutat be. A ma történeti Campusként ismert rakparti épületegyüttes is a mérnökök iránti fokozódó társadalmi igény, a tényleges és átvitt értelemben vett zsúfoltság, a tömegoktatás-minőségi oktatás már ekkor megfogalmazódó kérdéseinek figyelembevételével épült meg 1909-ben, tehát mindössze pár évvel a háború kitörése előtt. A modern infrastruktúra mellett számos szervezeti változtatást is bevezettek ekkoriban, de a növekvő szakemberigény miatt az oktatásügy irányítói új egyetemek létrehozását is tervezték: Zelovich Kornél professzornak a temesvári új műszaki egyetem megalapítására tett szakértői véleménye éppen egy nappal a trónörökös elleni merénylet után készült el. A temesvári intézmény megalapításának gondolata a háború alatt több különböző okból napirenden volt: ilyen volt a zsúfoltság csökkentése, (a háború második felében pedig már a menekültek tanulmányainak segítése), a Délvidék bekapcsolása a szellemi vérkeringésbe stb. Emellett a selmecbányai főiskola fejlesztésének, és egy esetleges kassai műegyetem megalapításának lehetőségeit is vizsgálták.
A nők műegyetemi megjelenése szintén összefüggött a Nagy Háborúval. „Magam is a nőt legszívesebben a családi körben látom, mint otthonának hívatott őrét és gondozóját, de ez a szempont nem lehet ma már irányadó. Ha a nőnek a legméltóbb és legboldogabb helyét nem tudjuk biztosítani, akkor nem szabad tőle semmiféle pályát elzárnunk, melyen testének és lelkének nagyobb kára nélkül hasznosan működhet” – hangzott el Kürschák József rektornak az 1917/18-as tanévet megnyitó beszédében.
Magyarországon a nők – a műszaki és a jogi terület kivételével – 1895-től tanulhattak az egyetemeken, a háború azonban gyökeresen átalakította a munkaerőpiacot és így az oktatást is.
Számos kérdés felmerült a nők képzésével kapcsolatban, ilyenek voltak például az adott területen kínálkozó munkalehetőségek. A különféle szakosztályok – az újonnan megalakult Közgazdasági Osztály kivételével – változó mértékben, de általában nem akarták a nők teljes körű felvételét, bár egyes területeken a más egyetemekre beiratkozott női hallgatók látogathattak bizonyos előadásokat. Az 1918 decemberében kiadott kultuszminiszteri rendelet végül eltörölte a nőket sújtó utolsó egyetemi felvételi korlátozásokat. A nők azonban a háború után hosszú időre újra kiszorultak a Műegyetemről: ennek fontos oka, hogy a háború előtti, félévente több mint 2500 beiratkozó hallgató a háború utáni csonka országban majdnem a duplájára nőtt, így a döntéshozók az értelmiségi túlkínálatot nem akarták tovább növelni.
Az írás némiképpen túllépi a háború kijelölte időbeli keretet is és felvillantja a válságos évek végére elszegényedő és radikalizálódó egyetemi polgárság mindennapjainak, habitusának változásait, valamint a hősi halottak kultuszának alakulását.
Batalka Krisztina könyve olvasmányos, az értekező szöveg nincs túlterhelve számadatokkal, a lábjegyzetek ugyanakkor pontosan jelölik a forrásokat. A kötet végén található függelékek és mutatók különállóan is nagyon jól használható segédanyagok a Műegyetem és a háború statisztikai összefüggéseinek megértéséhez. Megtalálhatjuk a hősi halottak listáját, a különféle testületek élén álló személyek adatait, emellett a hallgatói létszámok, tanulmányi átlagok, költségvetési tételek időbeni változásai jól áttekinthető formában tárulnak az olvasók elé.
Batalka Krisztina igen értékes munkája megkerülhetetlen forrás a magyarországi felsőoktatás háborús történetével foglakozók számára. Nemcsak intézménytörténeti megközelítéssel él, de a narratív források révén felvillantja a front, a hadifogság és a hátország egyes mentalitástörténeti aspektusait is, így a kívülálló érdeklődők számára is érdekes olvasmány.
A kiadvány elektronikus formában itt érhető el: www.omikk.bme.hu/leveltar/kiadvanyok
Print formában kereskedelmi forgalomba nem került (pályázati támogatási megkötés miatt), ám a BME Levéltárban még rendelkezésre álló példányokból lehet igényelni a leveltar@bme.hu címen.
Batalka Krisztina: A Műegyetem az első világháborúban
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Budapest, 2020.
ISBN 978-963-421-840-1
