Történetek a 6. isonzói csatából – 5. rész
A címbeli idézet Hőniges Félixnek, a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred századparancsnokának 1916. augusztus 6-án a kora esti órákban elküldött jelentéséből származik. Ekkor a tartalékos hadnagy alakulatával a 237-es magaslaton és környékén harcolt. A 6. isonzói csata első napján ez nem volt meglepő, hiszen ezekben az órákban mindenki erején felül küzdött a Doberdó-fennsík védelmi vonalaiban. A helyszín azonban annál inkább, hiszen az említett magaslat jóval a Monte San Michelén húzódó első vonalaktól, de még annak biztosítására szolgáló védelmi vonalaktól is keletebbre helyezkedett el. Ez okozta azt, hogy a korábbi tüzérségi megfigyelőhelynek néhány órára kulcsszerepe lett a védekezésben…
„Egy fogságba esett olasz tisztnél Aosta hercegének, az olasz 3. hadsereg parancsnokának [1916] július 18-ról keltezett a jelenleg folyamatban levő támadás keresztülvitelére vonatkozó utasítását találták meg. Ez többek között következőt tartalmazza: »támadásban nem szabad habozni, az osztrákok első vonalán át kell jutni, mely mindig a legveszélyesebb, mivel annak közvetlen közelében vannak tartalékai és mivel tüzérsége erre mindig be van lőve. Ne törődjetek a lövészárokkal, mely csapda, nyomuljatok azon túl előre és előre, a dolinákat szálljátok meg, hol a tartalékok fészkelnek, itt van a védelem szíve és agya, mely az ellen-támadásokat irányítja.«" – számolt be József főherceg a megszerzett érdekes információról a háború után megjelent visszaemlékezésében. A Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest parancsnokaként nyilván felkészítette alakulatait erre az eshetőségre, ha a soron következő offenzíva esetén az olaszok ezt az utasítást követik a gyalogsági rohamok során. Hogy a támadók ezen parancs alapján, vagy csak a pillanatnyi helyzetet kihasználva jutottak el messze az első védelmi vonalak mögött található 237-es magaslathoz 1916. augusztus 6-án, az még nem tudható biztosan. A terepbejárás tapasztalatai azonban bizonyították, hogy a magaslat megszállása, megtartása könnyen az osztrák–magyar védelmi vonal összeomlásához vezethetett volna már a 6. isonzói offenzíva első napján.
A 237-es magaslat elhelyezkedése a védelmi vonalak mögött. A jelentésekben és a két háború között megjelent szakirodalmakban nem használták egységesen a második és harmadik védelmi vonal elnevezést. A levéltári vázlaton látható, hogy az első vonal közelében, attól keletre jelölik a második vonalat. Ugyanezt az állásrészt, a szakirodalomban felvételi állásnak vagy tartalékállásnak nevezik meg. Ettől az állásrésztől még keletebbre húzódik egy védelmi vonal, amelyet a levéltári vázlat leírásában harmadik-, míg a szakirodalmakban második, illetve tartalék vonalként jegyeznek. Ez a keveredés megfigyelhető a napi jelentések egy részében is. Ezért fordulhat elő, hogy a 237-es magaslat nyugati oldalán húzódó védelmi vonalat Hőniges hadnagy a címben is idézett jelentésében harmadik vonalnak nevezi, pedig a további levéltári anyagok alapján kiderül ez a II. védelmi vonal volt. A keveredés abból adódott, hogy a védőszakasz egyes részein első vonaltól keletebbre húzódott a második felvételi állás, így ezeken a részeken az ettől még keletebbre fekvő második védelmi vonal ténylegesen már a harmadik volt.
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
„Valamennyi csata tanulsága amellett szól, hogy csakis az időegység alatt kilőtt lövedékek súlyának maximumra fokozásával érhető el eredmény gondosan előkészített védelemmel szemben, csakis így rombolható szét és nyitható tágas, kényelmes út a gyalogság számára” – szólt a gyalogsági támadást megalapozó tüzérségi előkészítésről az utasítás egy olasz vezérkari munkában. Azonban a „kényelmes út” ezesetben nem volt meg a Monte San Michelét támadó olasz alakulatoknak, a Ferrara dandár 47. és 48. gyalogezredeinek. A velük szemben védekező m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály ezredei ugyanis jelentősen megnehezítették a dolgukat.
Az 1916. augusztus 2-án kiadott Op. 218/6 hadosztályparancs alapján a budapesti 1. honvéd gyalogezred honvédjei váltották augusztus 4-éről 5-ére virradóra a debreceni 3-asokat a Monte San Michelén húzódó védelmi vonalakban. Az alakulat tíz századdal, 10 géppuskával és gyalog löveg- és bombavető osztaggal szállta meg az állásokat a Biene 3-tól a Biene11-ig. A 237-es magaslat a Biene 6-7-től keletre helyezkedik el, így ezen állások védelme volt fontos a történet szempontjából. Ezen alvédőszakasz parancsnoka a szabadságáról éppen visszatért Putnoki István őrnagy volt, aki az 1. honvédek III. zászlóaljával szállta meg az árkokat. Az első vonalat csak a századok ¾-e védte, a fennmaradó negyedszázadokból alakították ki a zászlóaljtartalékot, míg a zászlóalj negyedik százada dandártartalékban maradt. A felváltás után a Biene 5-öt Bőhm Károly főhadnagy vezetésével a 9. század 88 fővel, a Biene 6-ot Indrikovits Sándor százados 10. százada 87 fővel, a Biene 7-et Bartolovich főhadnagy 12. százada szintén 87 fővel védte. A Biene 6 kitűnik azzal, hogy ez volt a leghosszabb védőszakasz, 620 lépés, mégis ugyanannyi katona védte, mint a másik kettőt, pedig azok jelentősen rövidebbek voltak 370, illetve 320 lépés hosszúságukkal.
A m. kir. 1. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának elhelyezkedése 1916. augusztus 6-án
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
A Monte San Michelén található védőszakaszokat az olasz tüzérség hevesen támadta. A helyzet, ahogy a jelentésben is áll, nagyon rossz volt már 6-án délelőtt, órákkal az olasz gyalogsági támadás megkezdése előtt: „a vonal és a mögöttes terület erős tűzérségi tűz alatt. B[iene]. 4, 5, 6, 7. erősen megrongálódva, a kőtörmeléken alig lehet közlekedni a telefonösszeköttetés ezen B-ék és a vármegye között megszakadt.” Nyilván kettős céllal lőtte az olasz tüzérség a vonal mögötti területeket, egyrészt akadályozták ezzel tartalékok mozgását, az első vonal ellátását, illetve előkészíthették a terepet saját gyalogsági csapataik támadásához.
A gyalogság támadása délután három órakor indult meg. A hősiesen küzdő honvédek helyzete gyorsan kritikussá vált a Monte San Michelén, még a támadás előtt mozgósított tartalékok beérkezése ellenére is: „Blosche őrnagy parancsnoksága alatt a III/3 zlj. 10 és 11. községe Táborhelyről beérkezett, a Sasfészekben elhelyezkedett és képezi a tartalékot. Kopófalkája Istvánhoz kiment.” A jelentésben megnevezett századok mellett a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred 12. századát is pihenőből tartalékba rendelték előre.
A Monte San Michele csúcsain fekvő 6-7-8 védőszakasz is nagyon gyorsan nehéz helyzetbe került. A támadás utáni első jelentések arról szóltak, hogy az itt harcoló 1. honvédek helytállása ellenére az olaszoknak sikerült betörniük az első védelmi vonalakba.
Osztrák–magyar géppuskaállás a karszti lövészárokban
(NHKA archívuma)
Délután öt óra előtt, kevesebb mint két órával a gyalogsági roham megkezdése után, pedig már megérkeztek az első jelentések arról, hogy a 237-es magaslat olasz kézen van. A jelentések hiányában a vázlatokról megállapítható, hogy a magaslatot nyugatról, illetve délnyugatról is igyekeztek megközelíteni, megszállni az olasz csapatok, akik előtte sikeresen áttörték a 6. és 7. védelmi szakaszokat. A helyzet kritikus volt. A magaslat már mélyen az első vonalak mögött volt, és ha az olaszok ide befészkelték volna magukat és megteremtik az összeköttetést tartalékaikkal, abban az esetben mélyen a még tartott lövészárkok mögött foglalhattak volna állást. A 237-es magaslatról északra fordulhattak volna a Biene 1-5 védőszakaszok mögé kerülve, elvágva a védőket a tartalékoktól. Másrészt, a magaslat a harmadik védelmi vonalak mögött van, így, ha ezt is megszállják, az nagymértékben veszélyezteti az első vonalban harcolókat, akiket így bekerítenek, megakadályozva ezzel a visszavonulás lehetőségét. A felvázolt eshetőség megvalósulása feltételezhetően a Doberdó-fennsík elvesztését vonhatta volna maga után, már az offenzíva első napján.
Olasz csapatok betöréseiről készült vázlat, amelyen jól játható, hogyan fenyegetik a 237-es magaslatot, és az előtte húzódó 3. védelmi vonalat
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Tudta ezt a hadvezetőség is. A m. kir. 81.honvéd gyalogdandár és a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága folyamatosan csapatokat rendelt a tartalékból előre a veszteségek pótlására és a harcolók támogatására. A 3-as honvédek 12. századát is ezért mozgósították. Meg is érkezett az alakulat Cotičibe Hőniges Felix tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt. Nem sokat időztek azonban a településen, mert már negyed hatkor azonnal tovább rendelték őket a 237-es magaslathoz az előrenyomuló ellenség visszaszorítására. Tíz perccel később a dandárparancsnokság járőröket küldött ki a magaslat irányába, akik jelentették: „Az ellenség a Mte. St. Micheléről Cotiči felé nyomul elő. Gyalogsági tűz a fekete erdőből, és a dandár megfigyelő irányából.” Az utóbbi a 237-es magaslat. Ez komoly veszélyt jelentett, hiszen a fentebb felsorolt lehetőségeken kívül a faluban tartózkodtak a tartalékok, a parancsnokságok, így ha az olaszok elérték volna a települést, akkor megvalósították volna a célt, amit a már idézett parancsba kaptak, hogy ti. a „dolinákat szálljátok meg, hol a tartalékok fészkelnek, itt van a védelem szíve és agya, mely az ellen-támadásokat irányítja.”
Nem sokkal ezután, hét óra előtt megérkezett a dandárparancsnokságra Hőniges hadnagy jelentése a magaslat közeléből: „Századommal a tüzérségi figyelő vonalában vagyok. Előttünk a harmadik védelmi vonalban olaszok vannak nemkülönben az előttünk levő erdőben. Összeköttetés sem balról, sem jobbról nincs meg eddig. Egyenlőre, ezt a vonalat tartom túlnyomó erővel szemben. Balszárnyamon rohamoznak. Géppuskájuk is van. Lőszerpótlást kérek.” A harcok lefolyásáról, jellegéről, veszteségeiről sajnos több jelentés nem maradt fent. Az viszont tudható a korabeli vázlatok alapján, hogy nem sokkal később már az első vonalban harcolt a 12. század. Nagy valószínűséggel ez két okból történhetett: vagy azért, mert az időközben elrendelt, Szirmay hadnagy által vezetett ellentámadás eredményre vezetett, így az olaszokat visszavonták, vagy azért, mert a 3-asok ellentámadása eredményes volt, így visszaszorították a támadókat. Esetleg mind a kettő együtt. Így azonban mindenképpen elhárult a veszély, hogy az olaszok befészkeljék magukat a magaslatra és a harmadik védelmi vonal itt található szakaszába.
Az, hogy ennek megakadályozásával mekkora veszélyt hárított el a 12. század, a vázlatok alapján is sejthető, de az igazi bizonyosságot erről a 2020 februárjában lezajlott terepbejáráson szereztük meg. Ekkor sikerült beazonosítani a magaslatot, az onnan látható panoráma pedig, illetve az, hogy a magaslat nyugati oldalán a harmadik vonallal párhuzamosan lefutó földút Boschini településre tér vissza, amely egykor mélyen a védővonalak mögött feküdt, bizonyította az előzetes feltevéseket, miszerint az olaszok csapatok mélyen a védekező alakulatok mögé kerülhettek volna a magaslat megszállásával, komolyan veszélyeztetve ezzel nemcsak a tartalékot, de elsősorban a Biene 1-től a Biene 5-ig védőszakaszban harcolókat. Ez a védelmi rendszer ezen szakaszának összeomlását, s ezzel együtt a Doberdó-fennsík északi része védelmének a megrogyását, ad abszurdum az egész fennsík elvesztését okozhatta volna. A sikeresen harcoló 3-asoknak köszönhetően erre ekkor még nem került sor.
A szerző a 237-es magaslat délnyugati részén levő ezredparancsnoki kaverna bejárata előtt Gianfranco Simonit társaságában 2020 februárjában
(Pintér Tamás felvétele)
Az 1916 augusztus 7-én hajnalban kiadott jelentés szerint a magaslatot a debreceni 3-asok 5. százada szállta meg a közelében található védelmi vonallal együtt, de a néhány órával később, reggel 6 órakor kiadott jelentés szerint már csak 2 szakasz állomásozott a térségben. A magaslati ponttól dél-délnyugatra található kavernában foglalt állást a 3. gyalogezred parancsnoksága is, amelyet ezt követően a jelentésekben csak Stadler-kaverna néven emlegetnek, a névadó ezredes a 39. gyalogdandár parancsnoka volt ezekben a napokban. Érdekesség, hogy a névváltozás előtt csak Cirkusz-kavernaként említették a hivatalosan 18-as számmal ellátott mesterséges barlangot.
A kavernában napjainkban
A déli órákra a II. védővonalnak a magaslat térségében húzódó 3. és 4. védőszakaszát a debreceni 3-asok fél 2. százada 60 fővel, illetve negyed 1. százada 33 fővel szállta meg.
A hely egyébként annak ellenére, hogy a harcok a nyugatabbra húzódó első vonal irányába tevődtek, továbbra is mozgalmas volt, hiszen a tartalékok és az első vonalba rendelt csapatok itt haladtak át, illetve az ezredparancsnokság mellett még több parancsnokság is volt a közelben, s ezek az akadozó telefonösszeköttetés miatt küldöncök útján tartották a kapcsolatot az első vonalban harcolókkal.
A 237-es magaslat közelében levő parancsnokságok a korabeli vázlaton
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
1916. augusztus 8-án a Biene 1. és Biene 6. közötti védőszakaszok védelmében harcolók parancsnoklati viszonyait átszervezték, a Hauser- és Szűts-csoportot Ledniczer ezredesnek rendelte alá a hadosztályparancsnokság. A reggeli órákban Ledniczer ezredes látogatást tett a magaslaton, hogy tájékozódjon az alárendeltségében harcoló csapatok helyzetéről. A jelentések szerint a szemrevételezés, helyzetelemzés több mint másfél óráig tartott. Ekkor egyébként a m. kir. 3. gyalogezred fél 2. százada, Király zászlós és Baranyi hadnagy kombinált százada volt állásban a magaslat közelében húzódó állásokban.
A nap során felmerült, hogy erősítést kapnak a folyamatos túlerővel szemben védekező csapatok: a cs. és kir. czernovitzi 41. gyalogezred II. zászlóalját rendelték a térségbe. Délután 5 órakor a 41-esek zászlóaljparancsnoka, Szín Gyula százados és századparancsnokai megérkeztek a Cotičiben található dandárparancsnokságra, ahonnan tovább is indultak a magaslatra, hogy a helyzetről tájékozódjanak. Ezt követően innen lementek a már említett földúton Boschinibe, de útközben a zászlóaljparancsnok megsebesült. Ennek a mikéntjéről jelenleg nincs információ, a jelentésekben szűkszavúan csak ez olvasható „védővonalban való tájékozódás közben Szín Gyula százados II/41 zlj parancsnoka megsebesült, helyette a zlj parancsnokságot Rothenburg Richárd fhgy veszi át.”
Vázlat a 237-es magaslat és környékével barna színnel jelölve a tisztek útja Boschinibe
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Az 1916. augusztus 9-én készült vázlatok alapján tudható, hogy a magaslat nyugati oldalán húzódó védelmi vonalban már az előbb említett zászlóalj 8., illetve 6. századának katonái voltak. A Doberdó-fennsík védelemének utolsó napján az első vonalakban harcolók egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek. Délelőtt nem sokkal 11 óra 40 perckor Falk százados, a Biene 3 térségében harcoló m. kir. 3 gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka jelentette, hogy az ellenség betört a Biene 6-ba, és a 237-es magaslat irányába nyomul előre.
12.30-kor újabb jelentés érkezett a csapatokhoz, miszerint az első vonalak semmiképpen nem tarthatók, a másodikat, illetve harmadikat viszont minden körülmények között tartani kellett. Ez azt jelentette, hogy a harcok a 237-es magaslat nyugati oldalán húzódó védelmi vonal közelébe tevődtek át. A fennmaradt vázlatokból kitűnik, hogy az olaszok inkább a magaslatról északra próbálkoztak áttöréssel, sikertelenül. Ennek ellenére a már korábban kiadott parancs értelmében a magaslat környékén harcoló czernovitzi századok, s a parancsnokságok 1916. augusztus 9-éről 10-ére virradóra elhagyták a Doberdó-fennsíkot.
A debreceni 3-as honvédek is végrehajtották a kiürítésre vonatkozó parancsot. Az alakulat emlékalbumában olvasható, hogy Hőniges Félix tartalékos hadnagy, aki századával hősiesen védte a 237-es magaslatot a támadó olaszokkal szemben, a visszavonulás során is helytállt: „Ezredünk fényes harci szellemére jellemzésül leszögezzük ama dicső cselekedetet, melyet egy tartalékos tisztünk, Hőniges Félix tart. főhadnagy a kiürítés alkalmával hajtott végre. Nevezett a Falk zászlóaljtól a Monte S. Michele északi lejtőjéről egy kisebb csoporttal még előbbre volt tolva és a visszavonulás elrendelésekor már az olaszokkal teljesen körül volt véve. A kisded csapat azonban dacára annak, hogy látta azt, hogy hátrafelé vezető kiút már sehol sincsen, még sem adta meg magát, hanem merész elhatározással hátrafelé támadni kezdett. A legénység egy része az olasz gyűrűn át is vágta magát, de derék parancsnokuk súlyos comblövéssel mégis az olaszok fogságába esett és a III. oszt. Vaskorona Renddel való kitüntetéséről már csak ott értesülhetett.”
