Egy úzvölgyi hősi halott története
Purpriger Dezső tartalékos főhadnagy a m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred I. géppuskás századának parancsnoka 1917. augusztus 8-án esett el a Magyaros tető közelében, és Úzvölgyében temették el. Harminc évnyi életét nehéz, de nem lehetetlen rekonstruálni, így az erdélyi katonai temető egy újabb hősi halottjának tudunk személyiséget adni. A következő poszt életének azokra a részleteire hívja fel a figyelmet, amit a hadtörténelem nem jegyzett fel.
Purpriger Dezső főhadnagy temetése a m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred úzvölgyi, fűrésztelep melletti II. számú temetőjében 1917. augusztus 11-én
(Gottfried Barna írásából, a Hermann Ottó Múzeum Történelmi Gyűjteményéből. Gottfried Barnának köszönjük a kép jobb minőségben történő rendelkezésünkre bocsátását!)
Purpriger Dezső 1887-ben Zilahon született Purpriger János távirda- és postafőnök és Endorffer Olga gyermekeként. Talán fontos, hogy a Purpriger családban korábban voltak már császári lovastisztek, az Endorffer családban pedig honvédtisztek. A későbbi gyászjelentés szerint négy fiútestvére volt – Jenő, János, István, Ernő –, akikkel együtt a zilahi református Wesselényi kollégiumban tanult.
A zilahi református Wesselényi Kollégium, ahol Purpriger 1896–1905 között tanult
(Forrás: gallery.hungaricana.hu)
Dezső 1896-ban már elkezdte a középiskolát és 1905-ben érettségizett, majd a Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára ment, ahol gazdatiszteket képeztek a nagyobb birtokok számára. Az iskola Debrecentől északra, Pallagon volt, és hároméves képzést adott, de ő csak 1911-ben végzett. Később lakóhelyeként már a Szatmár megyei Sárköz volt feltüntetve, így valószínű hogy báró Vécsey László ottani birtokán kapott állást és szállást, a Nagy Háború kitöréséig.
1908-ban besorozták, 1914 márciusában pedig a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred hadapródjelöltjeként töltötte katonai szolgálatát, majd a háború kirobbanása után helyezték át a m. kir. szatmári 12. honvéd gyalogezredhez, ahol az I. zászlóaljnál a 3. században szolgált, és részt vett pl. 1914 szeptemberében a zaborzei csatában. Egymás után kapta meg a II. Osztályú és az I. Osztályú Ezüst Vitézségi Érmeket, majd 1915 júniusában léptették elő hadnaggyá. A szatmáriaknál folytatott szolgálatáról és fegyveres harcairól még keveset tudunk, pedig több mint két évet velük töltött a fronton.
Gottfried Barna történész szerint 1916 decemberében vezényelték át a 10. honvéd gyalogezredhez, ahol az I. géppuskás század parancsnoka volt. Ezután utazhatott Egerbe, ahol a tizenkettesek pótzászlóalja tartózkodott és ekkor ismerkedett össze más tisztekkel és azzal a Katalin nevű lánnyal, akit később menyasszonyának neveztek.
Alaposan kivette részét az 10-es honvéd ezred harcaiból, pl. a legendás Magyaros tető elfoglalásából, mert 1917 februárjában főhadnagy lett, áprilisban megkapta a porosz Vaskereszt II. osztályát, májusban pedig a III. Osztályú Katonai Érdemkeresztet hadidíszítményekkel és kardokkal. A 10-es honvédek ekkor a csíki határhegységben vívták állásharcukat az orosz csapatokkal, elfoglalták több csúcsát, de miután több heves orosz ellentámadást visszavertek, hónapokon keresztül viszonylagos nyugalom uralkodott azon a frontszakaszon.
Osztrák–magyar géppuska harci állásban
(Forrás: commons.wikimedia.org, Österreichische Nationalbibliothek)
A III. Osztályú Katonai Érdemkereszt hadidíszítményekkel és kardokkal
(Forrás: picclick.de)
Ekkor érkezett meg IV. Károly király Csíkszeredába a 39. gyaloghadosztály csapatainak megszemlélésére és a legvitézebb tisztek és katonák személyesen is találkozhattak vele. Purpriger Dezső főhadnagy is ott volt a városháza udvarán. Érdekes módon a király azt kérdezte tőle, hol szerezte kis és nagy Ezüst Vitézségi Érmeit, pedig már több kitüntetés is díszítette zubbonyát, végül – Sassy Csaba ezredkrónikás emlékezése szerint – a következőt üzente a tízes honvédeknek: „Adja át üdvözletemet az ezred tisztikarának és legénységének, amiért ilyen bátran és vitézül viselkedtek és az ezrednek ezt a szép hírnevét őrizzék meg továbbra is!”
IV. Károly király 1917. június 16-án Kézdivásárhelyen
(Forrás: commons.wikimedia.org, Österreichische Nationalbibliothek)
Mi történt 1917. augusztus 8-án a 10. honvéd gyalogezred frontszakaszán? Olvassuk el Sáfrán Géza ezredparancsnok másnapi tényszerű napiparancsából: „A tegnapi harcok alkalmával Purpriger Dezső t. főhadnagy az 1. század parancsnoka egy rohamjárőr fedezete alatt egy ellenséges támpont ellen 2 géppuskával merészen előre hatolt. A roham járőr egy ellenséges akadálymezőt átvágott, Purpriger főhadnagy géppuskáit az ellenséges drótakadály közepében állásaiba vitte és tüzével támogatta a járőr további munkáját a dróton. Az ellenséges erős gyalogsági tűz a rohamjárőrt megakadályozta abban, hogy a második mezőt is átvágja. A járőr emberei és ő két géppuskával minden fedezék nélkül az ellenséges ároktól alig 30 lépésre hihetetlen bátorsággal kitartottak, az ellenségnek tüzükkel nagy veszteséget okoztak. Azonban az ellenséges tűz is sok áldozatot követelt. A járőr több embere elesett. A géppuskák kezelő-személyzetéből egyik ember a másik után sebesült meg. Mikor az egyik puskairányzóját is golyó érte, Purpriger főhadnagy maga ugrott a géppuskához és személyesen kezelte azt. Rövidesen ő maga is súlyosan megsebesült. A rohamjárőrből és a géppuskák kezelő legénységéből csak kevesen menekültek meg sértetlenül, de órák hosszat tartó elszánt kitartásukkal mégis megmentették mind a két géppuskát.”
Gottfried Barna a Székelyföld című folyóirat 2017. júniusi számában kiválóan rekonstruálta és értékelte az esemény hadtörténeti részleteit, és csak egyetérteni tudunk vele: „Az egész akció egy fölösleges, előkészítetlen, téves helyzetértékelésen alapuló rohamtámadás volt, amelyre a koronát a támadás tényének közlésével tették fel”.
A tízes honvédek 1917. augusztus 8-i oroszok elleni kudarcba fulladt rohamtámadását jobban megérthetjük, ha belehelyezzük azt a nagyobb hadászati összefüggésekbe. A német–osztrák–magyar csapatok 1917. augusztus 6-ától egyszerre indítottak támadást a dél-moldvai Mărășeștinél és a Keleti-Kárpátokban az Ojtozi-szoros környékén, a román ellenőrzés alatt lévő moldvai területek elfoglalására. A román és orosz csapatok szívós ellenállása miatt azonban mindkét hadművelet kudarcba fulladt, a központi hatalmak romániai előre nyomulása 1917. szeptember 8-ra végleg megrekedt, és 1918 őszéig állóháború alakult ki azon a fronton. A románok több mint 27 000 embert, a központi hatalmak több mint 47 000 embert vesztettek. A tízesek kudarca a front bal szélén tehát egy kicsiny epizódja volt a délkeleten folyó hatalmas összecsapásnak és még figyelemelterelésnek sem volt elég.
A Focsani és az Ojtozi-szoros környékén folyt csata térképén a bal felső sarokban látható a 39. honvéd gyaloghadosztály és az Úz völgye
(Forrás: ro.wikipedia.org)
Purpriger főhadnagy valóban súlyos sérüléseket szenvedett, de igyekeztek minél gondosabb ellátásban részesíteni a kórházban. Ágyban feküdt, amikor József főherceg augusztus 9-én meglátogatta az elkeseredett tízeseket, hogy több kitüntetés átadásával öntsön lelket a csüggedt harcosokba. Visszafelé utaztában találkozott a sebesültekkel, és Sassy Csaba szerint Purpriger főhadnagyot is meglátogatta. Két nappal később azonban olyan gyulladás alakult ki a géppuskás tiszt szervezetében, amelyet nem tudott legyőzni, így 10-én elhunyt.
Az osztrák Vaskorona Rend III. lovagi osztálya hadidíszítményekkel és kardokkal, amit hőstettéért 1917. szeptember 29. után kaphattak meg Purpriger főhadnagy hozzátartozói
(Forrás: www.vitezirend.co.hu)
Purpriger főhadnagy haláláról Sáfrán Géza ezredparancsnok 106. napiparancsa értesítette az egri ismerősöket, amelyben részletesen leírta a géppuskások parancsnoka halálának körülményeit, és azt dr. Jordán Lajos hadnagy küldte el a 12-esek pótzászlóaljának. Ő írta meg, hogy az Úz völgyében temették el Breit József, a 39. honvéd gyaloghadosztály parancsnokának jelenlétében.
Purpriger főhadnagy síremléke a 10-es honvédek emlékműve mögött, attól kissé balra az úzvölgyi fűrésztelep melletti II. számú katonai temetőben, egy korabeli fényképen (Forrás: Németh Györgyi: A 10-es honvédek és a „10-es Honvéd” 1917–18-ban c. tanulmányában, Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, 22–23. 1985. 139. Gottfried Barnának köszönjük a kép jobb minőségben történő rendelkezésünkre bocsátását!)
Az emlékmű és mögötte a síremlék egy másik, valamivel későbbi fotón
(Forrás: Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Murányi Gábornak köszönjük az emlékmű helyreállításához kapott fotó rendelkezésünkre bocsátását)
Az Egri Ujság augusztus 19-én adott hírt Purpriger haláláról, de 22-én a lap szerkesztősége megkapta a főhadnagy menyasszonyának szóló utolsó levelét.
Jakab József hírlapíró felbontotta a levelet és a halálra készülő fiatal katonatiszt gondolatait megosztotta az olvasókkal is. „Azért mégis, ha arra gondolok, hogy meghalok, fáj, nagyon fáj, mert úgy érzem, szüksége van még reám a hazának, és még többet kíván tőlem…” – írta szerelmesének többek között. A levélben a vőlegény egy szál rózsát is küldött, és idézte Kacsoh Pongrácz János vitéz című operettjéből a kedvelt „Egy rózsaszál szebben beszél…” kezdetű dal sorait: „aki küldte már nem él…” Megérezte volna előre végzetét?
A m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred úzvölgyi, fűrésztelep melletti I. számú katonai temetőjének a díszes bejárata. Közvetlenül balra mellette volt található a II. számú temető, ahová Purpriger Dezsőt is eltemették
(Forrás: Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Murányi Gábornak köszönjük az emlékmű helyreállításához kapott fotó rendelkezésünkre bocsátását)
1917. augusztus 31-én érkezett meg Egerbe Dömötör György plébános a tízes honvédek tábori lelkésze az Úz völgyéből, és a helyi újság szerkesztőségében Purpriger menyasszonyát kereste. A katolikus pap a 12-es pótzászlóalj parancsnoki irodájában adta át a lánynak vigasztaló szavak kíséretében a vőlegénye sírjáról hozott úzvölgyi virágokat és az ő arcképét. Sajnos, sem a lány nevét sem a főhadnagy fényképét nem sikerült megtalálnunk, pedig ezzel arcot is adhatnánk a két honvédezred hősi halottjának.
A vakmerő honvéd főhadnagy gyászfátyolos menyasszonya pedig úgy érezhetett, ahogy az Egri Ujság írta 1916 szeptemberében: „Megrabolva sok leányszoba színes álma, a kis fehér íróasztal hiába várja íródeákját, aki mindennap gyöngybetűs sorokat küldött Galícia vérittas földjére, a hős aranykeretes arcképére csókok helyett keserű könnyek hullanak, elhervadtak a mindennap gondos kézzel, boldogságos tekintettel elé rakott friss virágok, csak a Múlt kísért szívbe vájó fájdalommal, a meghitt együttlét a vadszőlős lugasban, az öreg platán árnyékában, szerelmes szavak édessége, zongorás esték, táncos éjszakák a Kaszinóban, napsütéses délelőttökön gondtalan séták, a gyűrűváltás emlékezetes estéje, oh, milyen virágos kedvük volt akkor – s mindent ledöntött az elmúlás mélységébe a gyilkos golyó.”
Purpriger Dezső gyászjelentése a közvetlen rokonok felsorolásával a debreceni református kollégium nagykönyvtárából (forrás: https://library.hungaricana.hu)
Purpriger Dezső neve a hősi halált halt gazdatisztek névsorában a debreceni akadémia pallagi első világháborús emlékművén
(Forrás: kozterkep.hu)
* * *
Az 1917. augusztusi harcok további, Úzvölgyében nyugvó miskolci 10-es honvéd hősi halottainak adatai Sassy Csaba kötete és a veszteséglajstrom adatai alapján, bízva abban, hogy a nevekhez kapcsolódóan kikutatott lakóhely adatok további helytörténeti kutatások alapjául is szolgálhatnak. (Félkövérrel Sassy Csaba adatai, pirossal pedig a hivatalos veszteséglistákból származó további adatok szerepelnek a táblázatban.)