A halotti anyakönyvek tanulmányozása során a kutató gyakran találkozik azzal a bejegyzéssel, hogy a hősi halott „A harchelyzetnél fogva eltemethető nem volt” vagy csak egyszerűen „Nem volt eltemethető”. Ilyenkor felvetődik a kérdés: mi történhetett a katonával, s mi történt az adott napokban, az adott védelmi szakaszban, hogy egy ilyen bejegyzés zár le egy emberi életet? Az írás a doberdói kutatásaink alapján mutat be eseteket.

1915 nyarán a doberdói harcok kezdetekor az idekerült csapatok azonnal szembesültek azzal, hogy a hősi halottak eltemetése nehezen megoldható feladat. A kietlen karsztvidéken igen kevés földes terület állt rendelkezésre, hogy sírokat ássanak, katonai temetőket létesítsenek. Az első összecsapások után mindegyik ezred oda temetett, ahol arra lehetősége volt. A doberdói kis falvak temetői, a temetők melletti földes területek igen hamar beteltek, mint olvasható az egyik 1915. szeptember 9-én kiadott dandár eligazításban: „Tekintettel arra, hogy a cotici temető 4-5 hely kivételével megtelt, a legénység tetemei abban ezentúl nem helyezendők el. A temetőben levő üres helyek elesett tisztek (-jelöltek) részére lesznek fenntartva. A legénységi állományhoz tartozó elhalt egyéneket az egyes ezredek saját kerületeikben egy megfelelő helyen létesített sírkertben helyezik el.” (Itt a falu polgári temetője melletti kis mezőről van szó. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a település területén található valamennyi földes dolinában újabb temetők létesültek.)

Az 1915 októberében és novemberében zajló 3. és 4. olasz offenzíva során igen súlyos veszteségei voltak a Monte San Michelén védekező m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztálynak. Ugyanez volt a helyzet az október 22-én alárendeltségébe került 16. honvéd hegyi dandár ezredeinél is, akik a Monte San Michele délnyugati lejtőjén küzdöttek.

 Lövészárok a Doberdón
(NHKA archívum)

1915 őszén tombolt az állásharc. A tüzérségi tűzcsapások és tömegtámadások után a védelmi állásokat, a két fővédelmi vonal közötti senki földjét olasz és magyar halottak, sebesültek borították. A harci helyzet sokszor nem tette lehetővé, hogy a halottakat (a korabeli jelentésekben használt szóhasználat szerint) „eltakarítsák”. Az újabb olasz gránátbecsapódások már nemcsak a műszaki berendezéseket, hanem ezeket a testeket is szaggatták.

Iszonyatos bűz terjengett, és patkányok tízezrei uralták a területeket. Lukachich tábornoknak, a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokának az eligazításaiban olvashatók azok a rendelkezések, amelyek segítségével igyekeztek a helyzeten javítani: „[A] Hullaszag eltűntetése céljából a gyalog ezredeknél kiutaltatik egyenként 25 kg DESODOROL és 5-5 csomag 3% KREOSOTOS por a hozzávaló gyapottal, a zsúfolt helyen tartózkodók ürülékeinek összegyűjtéséhez pedig 20 darab kanna. A bádog dobozban levő tömény DESODOROL-ból 5%-os oldat állítandó elő s a hullák permetezésére használandó. A 3%-os KREOSOTOS por egyes személyek óvszereként adatik. A por csipetnyi gyapotra hintve az orrnyílásokba lazán behelyezendő. A KREOSOTOS kísérleti kipróbálás végett adatik ki.”

Lukachich tábornok rendelkezett a temetés ösztönzéséről is: „Minden egyes eltemetett hulla után 5 korona jutalomdíj fog engedélyeztetni. Ebből kifolyólag az eltemetést eszközlőknek a felügyelettel megbízott tiszt által igazolandó, hogy hány hulla (saját és olasz külön-külön) kit és hova temettek el.” [A temetetlen halottak eltemetéséért járó díjazás az olasz front más részein sem volt ismeretlen. Dr. Kemény Gyula naplójából tudjuk, hogy a még mostohább, magashegyi Krn esetén ő minden hulláért 10 koronát fizetett a katonáknak – a szerk.]

 Halottak összeszedése
(Forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

A 16. honvéd hegyi dandár egyik ezrede, a m. kir. székesfehérvári 17. népfelkelő gyalogezred október 22-től a Monte San Michele délnyugati lejtőjén húzódó állásokban harcolt. Igen nagyok voltak a veszteségeik. A szinte folyamatos tüzérségi tűz, a gyalogsági támadások, betegségek miatt rohamosan fogyott az ezred létszáma.

Nézzük egy napnak az eseményeit a 17/I. zászlóalj november 18-án leadott jelentéséből, amely pontos információt ad, mi is történt velük délelőtt 10 órától délután 5-ig: „A zászlóalj állása ma délelőtt 10 órától kezdve heves tüzérségi tűz alatt állott, mely legerősebb fokát délelőtt 11 és délután 1 óra között érte el, s a fedezékeket az egész vonalon teljesen elpusztította. Délután 12 óra 30-kor a 3. század arcvonala előtt gyalogsági támadás indult meg, mely visszaveretett. A tüzérségi tűz délután 1 tájban enyhülni kezdett, időnként azonban főleg a hátsó vonalak ellen erősödött s délután 5 körül megszűnt. Eddig megállapított veszteségek: elesett 58 fő, megsebesült 127 fő.”

A következő nap egy jól beállított olasz aknavető okozott súlyos veszteséget: „A már több ízben jelzett aknavető a mai napon az állás egész kiterjedésében nagy károkat okozott úgy emberben, mint a védművekben. Kérek intézkedést, hogy tüzérségi tűzzel ártalmatlanná tétessék. Veszteség: legénység elesett 26 fő, megsebesült 116 fő.” A zászlóalj négy századának összlétszáma ekkor már csak 247 fő volt.

 17-es népfelkelők állásai a Monte San Michele délnyugati lejtőjén 1915 novemberében (HL II.594 13. doboz 17. hgye. iratai)

A zászlóalj- és századparancsnokoknak az offenzívák napjaiban írt napi jelentéseiből választ kapunk arra is, hogy a pokoli helyzetben milyen nehéz volt megállapítani a halottak számát, és a küzdelmes napok mennyire megviselték a honvédeket. A 17/III. zászlóalj november 19-én leadott jelentéséből idézek: „A saját veszteség: 112 ember. Halottak és sebesültek arányát megállapítani pontosan még nem lehet, mert a könnyebb sebesültek a szürkületkor már eltávoztak a segélyhelyre, viszont igen sokakat a fedezékek és a kövek teljesen eltakarnak. A legénység igen sokat szenvedett a nagy ágyútűz miatt. A folytonos feszült figyelem [az] idegeit tönkretette, az álmatlanság teljesen kimerítette úgy, hogy a tisztek és tisztesek csak igen nehezen tudják a legénység éberségét fenntartani. 10 embert vérhas betegséggel kellett a segélyhelyre küldeni.”

A kimerült, fásult és beteg védők a körélményeik miatt már egyre kevesebb időt fordítottak a halottak eltakarítására. Sok esetben arra gondolva, hogy majd a váltás elvégzi ezt a munkát. Ez számos esetben nem történt meg. Amikor a rövid pihenő után – amely nem volt a számukra fizikai értelemben vett pihenő, mert folyamatosan munkára fogták őket – újra állásba kerültek, ismét szembesültek a temetetlen halottakkal. A 17/II. zászlóalj parancsnoka november 9-i jelentése mindezt alátámasztja: „Lehangolóan hatott a legénységre az, hogy a fedezékek építésekor még halottak is fel lettek használva, a fedezékek környéke a halottaktól még jelenleg sincsen megtisztítva. Az állásban fekvő halottak szétbomlása megfertőzi a levegőt és a környéket. Erős bűz már most is érezhető. Legénység kimerülését igazolja az, hogy őrülteket is kellett beszállítani a segélyhelyre.”

Maguk a parancsnokok is nehéz helyzetben voltak a veszteségek összeállításakor. Az egyik november 25-ei jelentésben ezt indokolták is: „Az elesettek, eltűntek és fogságba esettek száma tekintettel az állandó harcra, az ellenség közelségére, mely a mozgást nagyon megnehezíti, sőt egyes helyeken megközelítőleg sem állapítható meg. Kb. számokról az ezredparancsnokság felvilágosítást adni nem tud, mert az egész védelmi vonal és az e mögötti terep tele van különféle ezredbeli elesettekkel és még be nem szállított súlyos sebesültekkel. A sötétben megállapítani az elesettek hova tartozandóságát lehetetlen, nappal az arcvonal mögötti mozgás kizárt.”

Az elviselhetetlen helyzet miatt a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága már 1915. október 26-án arra kényszerült, hogy egy munkásosztagot állítson fel a halottak eltemetésére: „Ezen hullaeltakarító osztagot a parancsnokság szükség esetén saját munkás osztagából s az elengedhetetlen mérvre szorítkozva esetleg a tartalék legénységből egészítse ki. A ho. egészségügyi intézet mindegyik osztaghoz egy-egy járművet utal ki, melyek a kellő mennyiségű fertőtlenítő szer (mész) felszállítását is eszközölik. A tervszerű munkálatok egyöntetű foganatosítása céljából az osztagok tisztek vezetése alá rendelendők, ki mellé egy-egy orvos kijelölendő. Az Isonzó szakasz tömegsírjainak Boschiniben, a St. Michele szakasz tömegsírjainak Cotici dolináiban jelölendő ki oly szárazabb terület, hol a holttestek 1,5 m földréteggel befödhetők. Befödés előtt a hullák mésszel leöntendők.”

A 17-es népfelkelők levéltári anyagának kutatása után átnéztem az ezred halotti anyakönyvét. A bejegyzések valószínűleg később kerültek az anyakönyvbe, a hónapok keverednek, nincsen folytonosság. A bejegyzést végző csak annyi információt kaphatott, hogy a hősi halott hol esett el, de a temetési helyéről (és annak idejéről) nem voltak adatai. Ez adódhatott abból, ami a frontvonalban, a védőállásban történt, mint olvashattuk a fentiekben. Ezért került az anyakönyvbe a következő bejegyzés: „A harchelyzetnél fogva eltemethető nem volt” vagy csak egyszerűen ennyi: „Nem volt eltemethető”.

A temetetlenként rögzített hősi halottak közül vannak olyanok, akik szerepelnek a hivatalos veszteséglistán. Néhányan pl. az 1915. november 11-én kiadott veszteségi listán: Szász Mihály tizedes (halotti anyakönyvi sorszám: 339) és Hallai György népfelkelő (halotti anyakönyvi sorszám: 345). Az 1916. október 3-án kiadott listán megtalálható Robovics István őrmester (halotti anyakönyvi sorszám: 1073, viszont mint látható, eltérés van a két bejegyzés tartalmában) és Hekerle Lajos tizedes (halotti anyakönyvi sorszám: 1080). Nagyon sok katona neve nem található a hivatalos veszteségi listákban.

 (Forrás: Die digitale Landesbibliothek Oberösterreich)

A következő táblázatban összegyűjtöttem azokat a 17-es népfelkelő ezredbeli hősi halottakat, akiknek a halotti anyakönyvben a temetés helye nincs bejegyezve. Mint látható, ez már 1915 nyarán, a doberdói harcok kezdetekor is előfordult, de a Monte San Michelén töltött hetek napjaikra volt jellemző igazán.

 A képre kattintva letöltheti az excelt!