A Nagy Háború

Talán kevesen tudják, hogy a Nagy Háború során a cívisvárosban különböző nemzetiségű hadifoglyokat őriztek. Közülük legtöbb a keleti fronton fogságba esett orosz katona volt, de érkeztek ide olasz, szerb és román foglyok is. Sokan itt haltak meg a fogságban, köztük 72 olasz katona, akiket a város különböző temetőiben hantoltak el.

 Olasz hadifoglyok szállítása a frontról
(Forrás: Mekler Anikó magángyűjteménye)

 Olasz hadifoglyok egy gyűjtőállomáson, az olasz fronton
(Forrás: Mekler Anikó magángyűjteménye)

1914. október 14-én a debreceni állomásra befutott az első orosz hadifogoly-szállítmány. Ezt követően folyamatosan érkeztek hadifoglyok Debrecenbe. Számukra a város nyugati részében üzemelt téglagyárban alakítottak ki tábort, amely mögött – Veres Péter leírása szerint – a foglyokat egy szál szögesdróttal őrizték. Az alábbi kép jobb felső sarkában jól látható az oszlopok közé egy sorban kihúzott szögesdrót kerítés.

 Hadifoglyok a debreceni téglavetőben. Fotó: Zoltai Lajos
(Forrás: Csákvári Sándor – Martinkovits Katalin: A debreceni orosz hadifogoly-temető centenáriumára. Seregszemle XIII. évf. 2-3. szám)

 Istentisztelet a hadifogolytáborban. Fotó: Zoltai Lajos
(Forrás: Csákvári Sándor – Martinkovits Katalin: A debreceni orosz hadifogoly-temető centenáriumára. Seregszemle XIII. évf. 2-3. szám)

A városban folyó építkezések szükségessé tették a hadifoglyok alkalmazását. Így például orosz, később olasz foglyok is dolgoztak a klinikatelep építésén. 1916 februárjában Debrecen munkaerőpótlásként 929, a hortobágyi halastavak építéséhez 626 orosz hadifoglyot kapott. Még ugyanazon év tavaszán a városból katonai szolgálatra behívott 12 000 mezőgazdasági munkás pótlására a városi tanács újabb 6000 hadifoglyot kért. Május 18-án a földművelésügyi minisztériumhoz benyújtott kérelem szerint a mezőgazdasági, fakitermelési munkához és az erdei vasút üzemeltetéséhez lett volna szüksége a városnak újabb hadifoglyokra.

 Hadifoglyok barakkot építenek maguknak lakásul
(Forrás: Vasárnapi Újság 1914. 46. szám 865.)

 Hadifoglyok pihenőhelyként szolgáló földbe vájt odúja
(Forrás: Vasárnapi Újság 1914. 46. szám 865.)

A debreceni hadifogolytáborban 1915. május 10-én már járványos megbetegedés ütötte fel a fejét. Miután rohamosan növekedett a kolerafertőzésben megbetegedettek száma, megkezdték a foglyok védőoltását. A járvány a város civil lakosságára is átterjedt. A Debreczeni Szemle június 4-i száma a járvány megfékezéséről számolt be. Eszerint sikerült azt a hadifogolytáborra és a szegényházra lokalizálni. Június 14-e és 20-a között 25 megbetegedés és 5 haláleset történt. A fogolytáborban 2566 fogoly fertőződött meg, és ebből 1066 el is hunyt. Az elhunytakat a tábor közelében kialakított járványtemetőben temették el. Június 13-án került sor az első tömeges temetésre, amikor 150 kolerában elhunytat temettek három ötvenfős tömegsírba. A legtöbb halottat, szám szerint 330-at június 16-án helyeztek végső nyugalomra. Orosz hadifoglyok mellett más nemzetek fiait, így olaszokat is temettek ide, illetve a Hatvan utcai járványtemetőbe. A Honvédtemetőben is hantoltak el olasz hadifoglyokat. Legalább is erről árulkodik az a kéziratos temetőkönyv, amelynek készítője ismeretlen, sorsa pedig meglehetősen kalandos. Csákvári Sándor szíves közlése alapján tudható, hogy valamikor az 1980-as évek végén a temetőgondnoki teendőket ellátó Köszörűs Tibor találta meg őket az akkor még rossz állapotú Mauzóleumban. Az anyagot Csákvári Sándor dolgozta fel és digitalizálta. Az alábbi lap szerint 1915. február 26-án az I. tábla 12. sorának 8. helyére temették a 20 éves Giulano Barbun nevű olasz katonát.

 A Honvédtemető, Hősök temetője kéziratos temetőkönyvének egy lapja. Csákvári Sándor szíves engedélyével

A Debreczeni Szemle július 10-i száma már arról számolt be, hogy dr. Tüdős Kálmán főorvos a járványügyi bizottság ülésén bejelentette a járvány megfékezését. A szörnyű kórból felépült orosz hadifoglyok hálájuk jeléül gyűjtést rendeztek. A befolyt összeget – 300 koronát – a Debreceni Vöröskereszt javára ajánlották fel.

 Debreczeni Szemle 1915. 26. szám 2.

1919-ben a városi tanács Zoltai Lajos múzeumőrt bízta meg az orosz hadifogoly-temető feltérképezésével. „E temető tömegsírjaiban az 1915. június 4-től július 1-ig cholera által elpusztult 1618 orosz hadifogoly, – egyes sírjaiban pedig – amint értesültem, a Salvator-hadikórházban elhalt különböző ellenséges országbeli hadifoglyok alusszák csendes álmukat. Azonban, a sírfeliratok szerint a fakeresztekkel vagy táblás fejfákkal jelölt egyes sírokba csak a háború utolsó esztendejében t. i. 1917. szept. 8-tól 1918. nov. 27-ig temették a hadifoglyokat.” Az orosz foglyok járványtemetőjét 1915 nyarán lezárták, majd 1917 szeptemberében ismét megnyitották. Területét kibővítették, újabb orosz, olasz, szerb hadifoglyokat, internáltakat és civil munkásokat temettek ide, de már egyéni sírokba. Az egyedileg eltemetett 209 halott nemzetiségének százalékos megoszlását a felmérések alapján Zoltai a következőképpen adta meg: 70%-a orosz, valamivel több, mint 14%-a olasz, 12%-a szerb, ½%-a román, a maradék 3% ismeretlen.

1917 és 1918 között az alábbi olasz katonákat helyezték itt végső nyugalomra:

A levéltárban őrzött Zoltai-jelentés alábbi részletei az ide temetett olasz katonák fejfáiról származó információkat tartalmazzák. Ezek alapján tudhatjuk, mely alakulatnál szolgáltak, mikor és hány évesen hunytak el. Zoltai szerint a „legtöbb gyerek-ember korban lévő halottat az olasz foglyok veszítették”. Az általa összeállított statisztika szerint húsz év alatti korban hunyt el 2, huszonegy és harminc éves kor között 23, harmincegy és negyven éves kor között 5 fogoly.

 Zoltai Lajos kéziratos feljegyzéseinek részlete
(Forrás: Varga Júlia: Kutatási jelentés a debreceni orosz hadifogoly temetővel kapcsolatban)

A trianoni szerződésben vállalt kötelezettségünkből adódóan (1920.06.04. a VI. rész foglalkozott a hadifoglyok és a sírhelyek kérdéskörével), az aláírás után nem sokkal a budapesti olasz misszió vezetője a belügyminiszter segítségét kérte a Magyarországon tartózkodó olasz hadifoglyok azonosításában. A belügyminiszter továbbította a kérést és a feladatot az alispánoknak. Az alispánok pedig a törvényhatóságuk területén lévő településektől kérték a számokat. Szinte ezzel egy időben elkezdődött az elhaltak teljes névjegyzékének és személyazonosságuk megállapításához szükséges adataiknak az összegyűjtése.

A belügyminiszter leiratban tájékoztatta az alispánokat és a polgármestereket, hogy a magyar földön eltemetett olasz katonák exhumálásával és összpontosításával kapcsolatos illetékek és járandóságok megfizetésétől el kell tekinteni, mivel az olasz hatóságok a „költségtérítés nélkül tárják fel a kint pihenő magyar hősi halottak sírját”.

 Ujság 1933. március 1. 8.

Gömbös Gyula honvédelmi miniszter 1933. március 3-án kelt rendelete szerint a hazánkban eltemetett olasz katonák exhumálását és összpontosítását 1933 novembere és 1934 áprilisa között kellett elvégezni.

E rendelet értelmében 1933. december 11-én kezdték meg a Debrecenben eltemetett 72 olasz katona földi maradványainak összegyűjtését. Az eseményen az olasz követség részéről Cattaneano Bruno attasé jelent meg. A magyar hatóságokat Debrecen főjegyzője, dr. Vass Károly, dr. Láng Sándor tiszti főorvos és egy tisztiorvosokból álló különítmény képviselte. A dermesztő decemberi télben nagy nehézséget jelentett a sírok kiásása. Ezért Demény Géza altábornagy 150 utász honvédet biztosított a munkálatok zökkenőmentes lebonyolítására. A Hősök temetőjéből 31, az orosz hadifogoly-temetőből 29, a Szent Anna utcai temetőből 8, a Várad utcai temetőből pedig 4 olasz katona koporsóját kellett feltárni. Az elhunytak csontjainak szakszerű gondozását három helybeli temetkezési intézet alkalmazottai végezték, mivel ez a művelet bizonyos szakértelmet igényelt. A temetkezési vállalatok is ingyenesen végezték a munkát. Miután a maradványokat a temetkezési szakemberek megtisztogatták, fehér viaszos vászonzsákokba helyezték. A zsákon található kartonlapon tüntették fel a halott katona nevét. A zsákot ezután kis ládikóba helyezték, és így ebben az állapotban szállították Budapestre. Az utászkatonák két nap alatt végezték el az emberfeletti munkát. Így kedden délután a bizottság dr. Vass Károly főjegyző irodájában összeült, és elkészítette a jegyzőkönyvet, amelyet az olasz attasé vitt magával. A katonák maradványait az olasz nagykövetség halottszállító autójába helyezték. „Balla László százados vezetésével a hatodik csendőrlovas alosztály egy díszszakasza megjelent a rendőrség épülete előtt, arcvonalba fejlődött, felhangzott a kürt jel, majd lassú menetben megindult a halottas gépkocsi a Széchenyi utca felé. A Kistemplomnál megszólalt a harang, amelynek búcsúzó szava közben vonult tovább a díszmenet. Kint a sorompónál ujabb katonai tisztelgést adtak, a díszkíséret és a 40 főnyi huszár díszkíséret és a katonák sorfala között elvonult az autó Szolnok felé, ahol szintén exhumálás lesz.”

 Debreczen X. évfolyam 282. szám. 1933. december 14.
(Forrás: Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helyismereti Gyűjtemény és Fotótár. Fotó: Topor István)

Debrecen katonái méltóságteljes katonai tiszteletadás mellett búcsúztatták az addig földjükben nyugvó olasz hősöket.

Az olasz konzulátus vezetőjének, Pierreluigi Simonetti tanácsos úrnak a segítségével igyekeztem a hiányzó nevek nyomába eredni. Az olasz hadügyminisztériumban lévő iratanyag alapján Simonetti úrtól az alábbi választ kaptam: „dokumentációinkban nincsen nyoma Debrecenben eltemetett olasz hadifoglyoknak. A mostani magyar határ közelében lévő fogolytáborokban voltak olasz hadifoglyok az F-11-es fond szerint, de nincs említés bennük Debrecen helységről. Egy, a bécsi olasz katonai attasé által 1925-ben küldött összefoglaló jelentésben, mely a fogolytáborokban vagy a harctéren az ellenség által fellelt halott olasz katonákat lajstromozta (F-11 fond b. 116 1 köteg.), nem szerepel Debrecen helységű katonai fogolytábor, melyben olasz foglyok lettek volna. Azzal együtt, hogy nem lehet teljesen kizárni azt, hogy helyenkénti említéssel ne szerepelne egyes iratokban, úgy tűnik, hogy nem járna eredménnyel egy, az említett fondokban történő alaposabb kutatás”. Ugyanakkor hasznos irányt mutatott, ahol esetleg fellelhetők a hiányzó adatok. Így a Bécsi Feldvikariat Katonai Püspöki Levéltárban lehet utánajárni, amely egyebek között a katonai fogolytáborokban vagy kórházakban meghalt katonák adatait – névsorok, anyakönyvek – is tartalmazza; A Bécsi Kriegsgraber Inspektion Levéltárban, ahol megtalálhatók a katonai sírok térképekkel ellátott nyilvántartásai, valamint az Evidenzblatter fur Graber, az osztrák–magyar terület sírjainak nyilvántartása; a halottakra vonatkozó sírok jegyzékével és anyakönyvekkel. A következő feladat tehát ezeknek a beható tanulmányozása.

Köszönettel tartozom Csákvári Sándornak a sok segítségért, a tőle kapott gazdag anyagért, a támogatásért és az olasz konzulátus megkeresésének ötletéért. Egykori kolléganőmnek, Moczok Évának, aki Simonetti úrnak szóló levelemet olaszra fordította és dr. Kövendy Katalinnak, aki a válaszlevelet magyarította.

Köszönöm továbbá Mekler Anikó veszprémi festő, grafikus, magángyűjtőnek, hogy lehetővé tette két eddig még nem publikált fénykép (1-2.) közlését.

Források

- Elfeledett emlékezet - debreceni első világháborús katonasírok és temetőik
- Debreczen című napilap X. évfolyam 282. szám. 1933. december 14-i száma. 8. o.
- Debreczeni Szemle 1915. június 24-i, július 3-i, július 10-i és július 24-i számai.
- Csákvári Sándor – Martinkovits Katalin: A debreceni orosz hadifogoly-temető centenáriumára. Seregszemle XIII. évf. 2-3. szám (2015. április-szeptember).182–190.
- Csákvári Sándor – Martinkovits Katalin: Honvédek, névtelen félistenek… Seregszemle XII. évf. 3. szám (2014. július-szeptember). 143 – 151.  
- Gazdag István Debrecen város történeti kronológiája 1933. In: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve / szerk. Radics Kálmán. 
- Gazdag István: Debrecen város történeti kronológiája 1912 – 1920. In: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve / szerk. Radics Kálmán. 
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár: Olasz hősi halottak 
- Ujság 1933. március 1. 8. o.
- Varga Júlia: Kutatási jelentés a debreceni orosz hadifogoly temetővel kapcsolatban 
- Veres Péter: A Balogh család története