Olasz hadifoglyok a nagy háborúban

2017.05.25. 06:54 :: HorváthJenő

A világháború befejezése után, 1920 nyarán, az olasz háborús veszteségekről készült első összesítő statisztikák 600.000 hadifogolyról szóltak. Mára a történészek valamelyest pontosították ezt az értéket, de az olasz köztudatban és a történelmi szakirodalomban is megmaradt ez a a megdöbbentően magas szám.

 

Olasz hadifoglyok ideiglenes gyűjtőtáborban Olasz hadifoglyok ideiglenes gyűjtőtáborban
(forrás: bildarchivaustria.at)

Megalapozott lenne az osztrák–magyar és a német világháború alatti propagandának az olaszellenes sztereotípiája, amely szerint az olaszok „gyávák”, azért esnek ilyen sokan hadifogságba? Így lett volna? Ennek következménye a sok olasz hadifogoly?

Aligha, sőt egyáltalán nem.

A mai történeti statisztikákból tudjuk, hogy a világháborúban más országok hadseregeinek a katonáiból is addig elképzelhetetlen számban estek hadifogságba, összesen kb. 8,5 milliónyian. (Pontos számok százéves távlatból sincsenek, mert minden hadifogoly-statisztika a források és a korabeli tudatos manipulációk miatt csak megközelítő pontosságú.) A központi hatalmak közel négymillió hadifoglyot ejtettek, akik közül nagyjából ugyanannyi volt a francia hadifogoly, mint olasz. Az orosz pedig több millió. A „bátornak” tartott német katonák közül kb. 350.000 esett antant fogságba, az osztrák–magyar haderőből pedig legalább másfélmillió. A fogságba esett katonák száma természetesen nagymértékben függött a hadseregek létszámától, és sok más tényezőtől is. A hadifoglyok számának magyarázata kapcsán azonban nyilvánvalóan tudománytalan a hadseregek „gyávaságáról” vagy „bátorságáról” beszélni.

Az 1906-os genfi tárgyalásokról készült fotó Az 1906-os genfi tárgyalásokról készült fotó
(forrás: dibattitonews.wixsite.com/il-dibattito-online)

A 19. század közepétől erősödött meg az a törekvés, hogy a háborús szenvedések csökkentése érdekében nemzetközi szerződésben rögzítsék a hadifoglyokra vonatkozó normatívákat is. A világháború előtt a Genfben (1906) és a Hágában (1907) tartott nemzetközi konferenciákon meg is fogalmazták ezeket és egyezményekben rögzítették, amelyeket még a világháború kitörése előtt az államok többsége törvényei közé iktatott. Az egyezmények kimondták, hogy a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni, életük vagy az egészségük veszélyeztetése tilos. Megilleti őket a személyük és a becsületük tiszteletben tartása. A fogva tartó hatalom köteles őket a saját katonáihoz hasonló szintű ingyenes ellátásban részesíteni, az élelmezésüknek mennyiségileg és minőségileg elegendőnek kell lennie az egészségük megtartásához. Az elhelyezésükre szolgáló épületeknek egészségügyi szempontból kielégítőeknek kell lenniük. A hadifoglyok fogságuk idején is kapnak „zsoldot”, a munkabírók munkára kötelezhetők, munkájukért méltányos bért fizetendő. A tiszteknek külön elhelyezés és elbánásmód jár, nem kötelezhetők munkára. A hadifoglyok hazájukból, védőhatalom közvetítésével, pénz- és egyéb küldeményeket kaphatnak, jogosultak hazájukba leveleket és levelezőlapokat küldeni. Az egyezmények igen részletesen szabályozták a hadifoglyokkal szembeni fegyelmi és büntető intézkedéseket is. Végül kimondták, hogy a hadifoglyokat az ellenségeskedések megszűnésével késedelem nélkül haza kell szállítani.

A hadifogolykérdés szóban forgó nemzetközi szabályozásakor persze senki sem számított olyan nagy háborúra, annyi hadifogolyra és olyan hosszantartó hadifogságokra, mint amilyen a világháborúval hamarosan bekövetkezett. Még kevésbé arra, hogy mindezek következtében az egyezmények aligha lesznek betarthatóak. (Jogi szempontból azonban olyannyira időtállónak bizonyultak, hogy az egyezményrendszert részbeni módosításokkal 1949-ben Genfben megújították az államok, és az mindmáig hatályos.)

Osztrák-magyar hadifoglyok szabadtéri fogolytáborban Osztrák-magyar hadifoglyok szabadtéri fogolytáborban
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

Az olasz hadifogolykérdést nézve induljunk el onnan, hogy az olasz hadba lépéstől (1915. május 24.) a front caporettói áttörésig (1917. október 24.) tartó időszakban 260.000 olasz katona esett osztrák–magyar hadifogságba, majd a caporettói összeomlás heteiben újabb 280.000, 1918-ban, a háború utolsó évében pedig már csak 50.000.

A Caporetto előtti olasz hadifoglyokat az osztrák–magyar haderő a tizenegy isonzói csatában és az 1916. tavaszi dél-tiroli „büntető hadjárat” során ejtette, ezek valamennyien az Osztrák–Magyar Monarchia fogolytáboraiba kerültek. Német táborokba olasz hadifoglyokat csak Caporetto után vittek, mintegy 120.000-et, vagyis a caporettói összeomlásnál fogságba esett olasz katonák többsége szintén Ausztria–Magyarországra került. A nagy háború alatt az Osztrák–Magyar Monarchia területén összesen 470.000 olasz hadifoglyot őrizték a különféle táborokban.

Az olasz hadifoglyok szerencséjére az osztrák–magyar katonai és polgári hatóságok már rendelkeztek tapasztalatokkal és bizonyos rutinnal a hadifoglyokkal kapcsolatos teendőik intézésében a többszázezer orosz hadifogoly elhelyezése alapján. Az olasz foglyokat először már a fronthoz közeli ideiglenes gyűjtőhelyeken elkezdték kihallgatni és nyilvántartásba venni. A foglyok bemondták a személyi adataikat, egyéb információkat azonban nem voltak kötelesek közölni, sőt a nemzetközi egyezmények egyenesen tiltották, hogy különféle kényszerítő módszerekkel információkat szerezzenek tőlük a fogságba esés előtti alakulatukra vonatkozóan. Nincsenek olyan források, amelyek arra utalnának, hogy az osztrák–magyar katonai hatóságok az egyezményeket sértve bántak volna velük. Így is nehéz helyzetbe kerültek: a fogságba esés mindenképpen súlyos lelki terheléssel jár. A nyilvántartásba vétel is nehézkes volt, az olasz közkatonák közül ugyanis szinte senki sem beszélt az anyanyelvén kívül más nyelven és közülük sokan analfabéták voltak.

Az ideiglenes gyűjtőhelyek általában szabad ég alatti sátortáborok voltak. A nyári hónapokban ez nem okozott különösebb gondot, ősszel, az esőben és hidegben, például Caporetto után, annál inkább. A regisztrálással, a sebesültek és a betegek szortírozásával eltelt napok, akár hetek jelentették az első nagy próbatételt a folyok számára.

Az ideiglenes gyűjtőhelyekről a hadifoglyokat bevagonírozták és a közeli karintiai és a szlovéniai nagy hadifogolytáborokba vitték, például Tarvisba, Villachba, Ljubljanába, majd onnan tovább Ausztria–Magyarország és Németország távolabbi nagy lágereibe. Közülük a legismertebbek voltak a csehországi Theresienstadt, a Linz közeli Mauthausen, vagy Alsó-Ausztriában, a mai osztrák–cseh határ melletti Sigmundsherberg, amely eredetileg 30.000 fős „kapacitásával” orosz hadifoglyok számára szolgált, s amelynek barakkjaiban Caporetto után voltak olyan hónapok, amikor 50.000-nél is több olasz hadifoglyot és internáltat őriztek. (A tábor épületeiből mára nem maradt meg semmi, csak a tömegsír helyén elrendezett keresztek és emlékmű emlékeztet az olasz halottakra.)

A németországi Meschedében kialakított hadifogolytábor A németországi Meschedében kialakított hadifogolytábor
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

A nagy hadifogolytáborok hozzájuk vezető vasútvonallal és állomással rendelkeztek, jól belátható környezetben létesültek, tüskésdrótkerítés és őrtornyok vették körül azokat, jellegzetes épületeik a fából épült, egyterű, több sorban elhelyezkedő barakkok voltak, amelyek egyenként 100-250 hadifogoly háló- és lakóhelyéül szolgáltak. Egy-egy nagy lágerben 15.000-20.000, időnként még ennél több hadifoglyot is összezsúfoltak. A barakkokban nemzetiség szerint helyezték el a foglyokat. A hadifogolytisztek a legénységtől elválasztva, külön barakkban laktak. (Ausztria–Magyarországon nem voltak külön tiszti táborok.) A táboron belül voltak kisebb-nagyobb kőépületek is: a táborparancsnokság, a konyhák, a fürdő, a kórház, vagy akár templom is.

A nagytáborok őrzését és fegyelmét a fogva tartó állam katonái biztosították, de a barakkokban és a hadifogoly-munkahelyeken a rend és a munkafegyelem fenntartásában maguk a foglyok is közreműködtek a közülük kijelölt/választott társaik révén, akik általában bizonyos kedvezményekért (például kicsit nagyobb élelmiszeradag) vállalták ezeket a feladatokat.

Hadifogoly barakk belseje Tirolban Hadifogoly barakk belseje Tirolban
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

A hadifoglyok többsége a fogságának nem az egész időszakát töltötte az egyik vagy a másik táborban, ugyanis a „barakkvárosok” mellett – vagy részben azokhoz kapcsolódva, vagy azoktól teljesen függetlenül, és állandó vagy átmeneti jelleggel – kisebb, néhány ezer vagy csak néhányszáz fős hadifogolytáborok is működtek. Több száz ilyen tábor volt Ausztria–Magyarországon és Németországban. A magyarországiak közül az ismertebbek az Esztergom-kenyérmezői, a mosonmagyaróvári, a somorjai, a zalaegerszegi, az ostffyasszonyfai, a csóti, a több Budapest melletti, a pécsi, a jászberényi, a debreceni, az aradi hadifogolytáborok voltak. Ezeknek a táboroknak nem volt se standardizált külső megjelenése, se berendezése. Az ottani foglyok munkaerejét elsősorban a közeli hadiüzemekben, kőbányákban, út- és erődítésépítéseknél, illetve a mezőgazdaságban hasznosították. Velük pótolták a katonáknak elvitt hazai férfiak munkaerejének hiányát. Az olasz hadifoglyok mintegy kétharmadát „hasznosították” ilyen módon. Ezeknek az életben-maradási esélye általában nagyobb volt, mert például a mezőgazdasági munkákra kiadott foglyok több élelmiszerhez jutottak.

1916 őszétől, a háború elhúzódásával a súlyosbodó élelmiszerhiány miatt a hadifoglyok helyzete romlott. A Monarchiában is meg Németországban is magától értetődően csökkentették a hadifoglyok ellátmányát. 1918 elején, a Caporetto után érkező hatalmas olasz hadifogolytömeg számára a táborokban a következő volt a tipikus menázsi: reggelire pótkávé, ebédre répaleves, vacsorára egy füstölt vagy ecetes hering egy főtt krumplival és egy karéj komiszkenyérrel. Hús hetente kétszer-háromszor került (vagy nem) a levesbe, általában a hering helyett a vacsorához, egészen apró darabkák. Egy főre naponta maximum 1000 kalória volt az előírás. 1918 áprilisában egy hadifogolytiszt így írt a theresienstadti koncentrációstáborban kialakult helyzetről: „[…] 15.000 katonát zsúfoltak itt össze, naponta hetvenen is lehetnek, akik az éhezés miatt halnak meg. Ha valaki meghal, a társai nem jelentik azonnal, hogy hozzájussanak a fejadagjához. Csak akkor, amikor már elviselhetetlen a holtest közelsége.” Mind az osztrák–magyar, mind az olasz katonai cenzúra ügyelt arra, hogy elhallgattassa a táborokban kialakult vészes élelmezési helyzetet. Az olasz katonai cenzúra összesítő beszámolójában azt olvashatjuk, hogy már 1917-ben azért tartóztatta fel a hadifoglyoktól érkezett levelek 90 százalékát, mert előfordult bennük az ilyen, vagy ehhez hasonló segélykiáltás: „Küldjetek pénz vagy csomagot, ha még élve akartok látni!”

Olasz hadifoglyok a milovicei (Közép-Csehország) táborban Olasz hadifoglyok a milovicei (Közép-Csehország) táborban
(forrás: pontedipiave.com)

Az első világháború alatti hadifogolytáborok azonban – még azok is, amelyek majd a második világháború idején koncentrációstáborokként szolgáltak – abban alapvetően különböztek a náci lágerektől, hogy egy sem volt közöttük, amely megsemmisítő funkcióval működött volna, még ha a foglyok – nem is indokolatlanul – „haláltáboroknak” érezték és nevezték azokat. Az éhezéstől legyengült, nagy arányban különböző betegségektől (tuberkulózis, dizentéria, stb.) szenvedő, meleg takarók és ruházat nélküli, lerongyolódott foglyok között ugyanis a szó szoros értelmében aratott a halál. A hadifogságban a 600.000 olasz hadifogoly közül, mintegy 100.000 meghalt – minden hatodik fogoly. Rettenetesen sokan, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a katonák 10 százaléka sebesülten esett fogságba.

Amikor Olaszország belépett a háborúba természetesen se a kormány, se a hadsereg nem számolt a hatalmas hadifogoly-veszteséggel, 1916-tól azonban már meglehetősen reális információik voltak a hadifogolyhelyzetről. Nyilvánvaló, hogy rendkívüli a felelősségük, hogy keveset tettek a foglyok életének mentéséért, szenvedéseik enyhítéséért. A háborús ellenség, Ausztria–Magyarország, majd Németország kormányával nem törekedtek valamiféle megállapodásra jutni a hadifoglyok segélyezése érdekében. Pedig volt rá példa, ahol ezt tették: a Franciaország és Németország közötti 1916. júliusi megállapodás alapján rendszeresen érkeztek az élelmiszer- és ruhasegélyek a német hadifogolytáborokba. A háború alatt a 600.000 francia fogoly a segélyszervezetektől és a családoktól 75 millió élelmiszercsomagot, a kormánytól 625.000 ruhacsomagot kapott. Nagyrészt ennek köszönhetően a németországi francia hadifoglyok közül mindössze 18.882-en haltak meg.

Az olasz hadifoglyok esetében az állami szintű segítségnek csak egyetlen formája hozott némi eredményt: azoknak a hadifoglyoknak a hazahozataláról szóló megállapodás, akik a súlyos rokkantságuk miatt nyilvánvalóan nem térhettek vissza katonaként a háborúba. A megállapodás a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével (részben annak a nyomására jött létre) Olaszország és Ausztria–Magyarország között, és eredményeként 16.142 olasz hadifogoly (közöttük 1169 tiszt) térhetett haza a háború alatt.

Az olasz hadifoglyok segélyezésére csak a nem állami „csatornák” maradtak, amelyek közül a legfontosabb szervezeteket a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága koordinálta. A vöröskereszt szervezetek közreműködésével szerezhettek leginkább értesüléseket a tagországok megfelelő szervezetei és a családok például arról, hogy él, vagy meghalt a keresett hadifogoly valahol. A semleges államok diplomáciája és humanitárius segélyszervezetei, valamint az egyházak szociális hálózatai mellett kétségtelen, hogy az Olasz Vöröskereszt szervezte a legnagyobb hatékonysággal a hadifogoly-segélyezést, és igyekezett ellenőrizni a ruha-, a pénz-, az élelmiszerküldeményeknek a foglyokhoz való eljutását is.

  

Hadifogolytáborokból kelt levelek Hadifogolytáborokból kelt levelek
(forrás: pietrigrandeguerra.it)

Az olasz hadifoglyok magán- és társadalmi segélyezése messze elmaradt a franciaországitól és az angliaitól. (Az olasz hadifoglyok 18 millió csomagot kaptak a hazájukból a háború alatt.) Közrejátszott ebben, hogy az olasz kormányzat nem ellenezte ugyan, de nem is ösztönözte ezt a hadifogoly-segélyező tevékenységet. Tulajdonképpen ellentmondásosan viszonyult az egész hadifogolykérdéshez. A kormány politikai meggondolásokból próbált nem beszélni róla, nem merte bevallani és vállalni a háború következményeinek ezt a súlyos részét. A hadvezetés pedig mélyen hallgatott arról, hogy a rengeteg fogságba esés elsősorban a hadvezetés hibáinak a következménye, sőt még a caporettói katasztrófa első heteiben is azt állította, hogy a tömeges hadifogság a defetizmus és a katonák gyávaságának a következménye. A háborús propaganda az osztrák–magyar és a német „barbárság” rémképeivel riogatta az olasz katonákat, és próbálta elrettenteni őket attól, hogy a halál elől a hadifogságba meneküléssel próbálkozzanak. Végeredményben az olasz hadifoglyok az állam részéről jóformán segítség nélkül maradtak, sőt a dezertálás tényleges vádja, vagy jobb esetben a gyanú árnyéka vetődött rájuk. Pedig, amint az olasz történetírás a legutóbbi évtizedekben kimutatta, a szó szoros értelmében vett dezertőrök száma elenyészően kevés volt. (Mindössze 3000-ről maradt fenn hadbírósági dokumentáció.)

Az Osztrák-Magyar Monarchia kapitulációjáról szóló hírek a Corriere della Sera címlapján Az Osztrák-Magyar Monarchia kapitulációjáról szóló hírek a Corriere della Sera címlapján

A Padova melletti Villa Giustiban 1918. november 3-án Olaszország és Ausztria–Magyarország közötti fegyverszüneti egyezményhez kapcsolódó megállapodásokban a hadifoglyok hazabocsátását nagyjából a genfi és a hágai egyezmények alapján fogalmazták meg, amelyek szerint az akkor már nem is létező Osztrák–Magyar Monarchiának az olasz határig kellett volna szállítani és ott átadni az olasz hatóságoknak. A hazabocsátás megkezdését 1918. november 20-ban rögzítették, napi 20.000 fős turnusokban. Nem így történt. Magyarországon is és Ausztriában is forradalom volt, Magyarországon már november 19-én megnyíltak a hadifogolytáborok kapui, Ausztriában csak 20-án, de a különváló és születőben levő két új állam egyikében se valamennyi táboré. A osztrák–magyar haderő széthullásával a táborok őrsége szétszéledt, az olasz hadifoglyok jóformán mindenféle irányítás és szervezés nélkül elkezdtek vonatokon és gyalog, a legkülönbözőbb távolságból és útvonalakon elindulni hazafelé. A németországi olasz hadifoglyok története másképpen alakult: ott a táborok őrsége a fegyverszünet aláírása után is a helyén maradt, a német hatóságok vonatokat kértek Olaszországtól a volt hadifoglyok hazaszállítására. Így a hazaindításuk csak 1918. december közepén kezdődött és rendezettebben történt.

A félmilliónyi volt hadifogoly előbb-utóbb bekövetkező megjelenése számos, szinte megoldhatatlan gondot okozott a felélénkülő belpolitikai viták miatt amúgy is gyenge olasz liberális kormánynak és a hatóságoknak. A legegyszerűbbnek látszó megoldást választották: rendeletet adtak ki, amely szerint a volt hadifoglyok, amint olasz földre értek, egy napon belül kötelesek voltak jelentkezni a katonai hatóságoknál, amelyek átmeneti táborokba irányították őket, hogy gondoskodni tudjanak az élelmezésükről, ruhával való ellátásáról, hiszen teljesen lerongyolódva tértek haza. Mindenekelőtt elkülönítették a fertőző betegségekben szenvedőket és katonai korházakba vitték őket. A gyűjtőtáborokban történt a volt hadifoglyok nyilvántartásba vétele is, ami önmagában nagy adminisztrációs feladatot jelentett, éjjel-nappali munkával is hetekig tartott. Sokkal bonyolultabb volt azt tisztázni, hogy milyen körülmények között történt a fogságba esés: dezertáltak vagy nem tehettek róla, hogy fogságba estek? Másképpen szólva: ártatlanok vagy bűnösök? Akikről megállapították, hogy minden rendben van, azokat katonaként regisztrálták, beöltöztették, és többségüket rögtön hosszabb-rövidebb szabadságra küldték, napi egy lírás zsolddal és lakóhelyükig szóló vasúti menetlevéllel. Akikről nem rendelkeztek megbízható dokumentációval vagy „gyanúsak” voltak (több mint 100.000-en) az ország különböző helyein levő internálótáborokba kerültek további kivizsgálásra. 1919. február 21-én megjelent az első kormányrendelet, amely amnesztiában részesítette a fegyelmi vizsgálat alá vont, internálótáborokba vitt volt hadifoglyok egy részét. Aztán hónapok teltek el megint, amíg végre Francesco Saverio Nitti új kormánya, általános amnesztia-rendeletet adott ki, és a több mint ötmilliós haderő demobilizálásának keretében visszatérhetett a civil életbe az utolsó 40.000 volt hadifogoly is.

A fasizmus hatalomra jutását (1922. október) követően elhallgattak az olasz hadifoglyokról addig zajló belpolitikai viták: felülkerekedett a nagy háború s benne az olasz haderő mitizált dicsőítése. A hadifogoly-kérdés zavarta volna az emlékünnepeket. A hadifoglyokat kihagyták a hivatalos emlékezetpolitikából, nem is beszéltek róluk.

A zalaegerszegi felújított olasz katonai temető A zalaegerszegi felújított olasz katonai temető
(forrás: blog21.hu)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5612533599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2017.05.29. 17:34:52

Nagyon jó poszt, le a kalappal!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása