Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 5. rész
Tüzérünk rendkívül jó véleménnyel volt parancsnokáról, Oláh főhadnagyról, akit nagy szaktudású, vakmerő bátorságú vérbeli tüzértisztnek tartott. A mai részben megismerhetjük, hogyan semmisítettek meg egy sokat kellemetlenkedő orosz géppuskafészket.
Most pedig szeretnék rátérni azokra a visszaemlékezésekre, amelyek engemet az ezred kötelékében 33 hónapos megszakítás nélküli frontszolgálatom alatt értek. Mivel mint már előbb említettem, hogy én az ezred 3. ütegének állományába tartoztam, ezért leginkább azokkal az eseményekkel fogok foglalkozni, amelyek a 3. üteget érintették közelről, de ez nem jelenti azt, hogy azokat a harcászati eseményeket, amelyek tüzérezredünk közös működését és sorsát érintik és szerves részét képezik a 3. ütegnek is meg ne említsem, sőt hogy néha külön fejezetben ne foglakozzam vele, mert e nélkül az egész történeti leírás csonka lenne.
A Karpilowka előtti nyugalmi állapot alatt ezredünk mind a négy ütegének e rendkívül mocsaras vidéken a legfontosabb és legnagyobb küzdelme a talajvízzel volt. Rendkívül körülményes szakértelmet követelt a tüzelőállásokat megfelelő helyen, talajon felállítani, de nagy gondot okozott úgy a tiszti, mint a legénységi fedezékek, valamint a lovak részére szükséges istállók felépítése is. Hogy a közlekedést az ütegek között biztosítani tudják, szükségessé vált a zsombékos süppedő vizenyős talajon a dongautak építése az erdőben kivágott fák egyenes törzséből. Ez úgy történt, hogy a dongafákat, amelyek 5-6 méter hosszúak voltak, egymás mellé fektették, itt-ott faékekkel rögzítették, valamint úgy, hogy a széleknél hosszában fektették le a dorongot. Az így elkészített út mindkét szélén amennyire a talaj engedte, keskeny sekély árkot ástak ki és az ebből kiemelt földet a dorongútra terítették, hogy ezáltal lehetőleg sima legyen. Az ezred körzetében kb. 20 km hosszúságban építettünk ilyen dorongutat.
Hogy az esetleges gyalogsági támadás kezdetét fékezni tudják, a hadvezetőség utasítására a gyalogsági rajvonal elé, tehát a két rajvonal közé az 1. és 3. ütegtől egy-egy löveg lett kihelyezve, illetve beásva. November hó közepe táján a másik két üteg is kiküldött egy-egy löveget a rajvonal előtti tér pásztázására. Amint már az ezred naplójából olvastuk az erdőtisztás Karpilowkánál megszűkült és a rajvonalak az erdőben húzódtak tovább.
Tüzérezredünknek a két rajvonal közé kihelyezett szakasza a 3-ik ütegtől a karpilowkai erdőben, 1916. március (Vitéz szakasz) (a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Állóharcok idején télen általában nagyon egyhangú volt az élet, úgy a karpilowkai, mint az olykai erdőben elbújt és álcázott löveg- és mozdonyállásokon egyformán. A téli rövid napok leginkább a lakófedezékek vagy a lóistállók építésével vagy állandó javításával teltek el, mert a rendkívül magas talajvíz igen sok kárt okozott bennük. Vastag fenyőfák fűrészelésének csikorgásától, amelyből a szükséges gerendákat faragták, vagy a fejszék ütésének zajától volt hangos az erdő. Néha-néha egy igen érdekes hang is vegyült bele a monoton hangzavarba, ugyanis a közeli rajvonalakban időnként kilőtt gyalogsági fegyverek dörrenése az erdőben úgy visszhangzott, mint mikor a kugligolyó telibe találta a kuglibábut. Itt-ott egy-egy ellenséges fáradt gyalogsági fegyvergolyó „csip” hanggal fúródott bele a fenyőfa törzsébe. Ez a jelenség különösen gyakori volt akkor, ha az ember közel az erdő szélénél tartózkodott. Az erdőkben igen hamar ránk szakadt a sötét este, néha már négy órakor is, ilyenkor elhalkult minden más zaj, csak a mozgókonyha környékén volt sürgés-forgás az esti menázsiért és a másnapi kenyérért.
Néha figyeltem, és nem egyszer humoros jelenetnek is voltam szem- és fültanúja. A mozgókonyha fedezékének egyik sarkában pislákolt a petróleumos égő kanóc és ennek gyenge fényénél néha-néha egy jobb étkű tüzér másodszor is beállt a sorba szerencsét próbálni. Volt, amikor sikerült, de az is hogy nem, amit abból állapítottam meg, hogy ilyenkor a szakács az üres merítőkanállal a sapkájára koppantott morgó megjegyzéssel a másodszori vendégnek.
A sötét estéknek is voltak el nem felejthető emlékei, különösen akkor, ha éjjeli szolgálatot teljesítettem a gyalogsági rajvonalban. Itt-ott eldördült egy lövés, amely csak úgy vaktában volt kilőve mindkét oldalról. Időnként a magasba fellőtt éles fehérfényű világító rakéta, amelynek nappali világosságot árasztó fénye néha fél vagy egy percre is bevilágította a két rajvonal között húzódó terep elég nagy részét. Ezt a másik oldalról is gyakorolták. Ilyenkor a rajvonalak között cirkáló őrjáratok tagjai mind hasra feküdtek, nehogy meglássák őket és tüzet nyissanak rájuk. Néha pedig igen erős és nagyhatású fényszóró pásztázta végig a földbe ásott rajvonalakat és a köztük elterülő terepet. Itt-ott gépfegyverek kattogása az állandóan belőtt célra, vagy egy felfedezett éjjeli járőrszolgálatot végzőkre. Ha csend volt, ilyenkor gondolataim hazajártak, vagy ha kedvem akadt, az időt úgy csaptam agyon, hogy megkezdett harctéri naplómat tovább írtam a gyertya fényénél.
A mi menetszakaszunk után, amellyel én is kijöttem a frontra, [1915.] december 27-én újból érkezett az érsekújvári pótütegtől négy lövegszakasz mint pótlás.
A 3. üteg akkori parancsnoka Oláh József Ludovikát végzett tényleges tüzérfőhadnagy volt. Oláh főhadnagy nemcsak szaktudásával, de vakmerő bátorsággal is igazi, vérbeli tüzértiszt volt, aki mindenkor és mindenhol a legnehezebb napok eseményei között is azonnal feltalálta magát. Nem ismert semmilyen akadályt és olyan komplikált kérdést, amit eredményesen meg ne tudott volna oldani. Komoly, határozott, de elzárkózó természetű ember volt. Tehetségét és rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a háború befejezése utáni években tüzérezredesi rangra emelkedett.
Bombabiztos ütegparancsnoki megfigyelő az olykai erdőszélen. Oláh főhadnagy ütegparancsnok órákon át figyelte itt a 15-szörös nagyítón az ellenség mozdulatait. Én is itt teljesítettem szolgálatot hónapokon keresztül.
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Szolgálatban rendkívül szigorú és minden tekintetben igen pontos tiszt volt. Néha órákon át figyelte a 15-szörös messzelátón keresztül az ellenséges állásokat, hol a bombamentes figyelő tetején, hol pedig a 10-12 méter magas fákra épített kalitkában, amelyek az erdő szélén álcázva voltak. Szerettem vele szolgálatban lenni, bár az előírásokat szigorúan megkövetelte. Csak egy esetet mondok el.
A gyalogság sokszor panaszolta, hogy az ütegállásunk előtt levő orosz rajvonal egyik előretolt kiszögellő állásában nehézgépfegyver-fészek van beásva és onnan állandó tűz alatt tartja az előtte fekvő gyalogsági vonalunkat, és már eddig is igen sok halálesetet okozott. Oláh elhatározta, hogy ezt a veszélyes fészket minden áron kifüstöli. Hogy ez hogyan történt, majd később fogom leírni.
Karpilowka előtti állásunkat ott kellett hagyni, mert az 1915. december 30-án hajnalban érkezett parancs értelmében az ezred ütegeinek a Moszczanica és az ettől délre futó vasútvonal közti területre kellett mennie, hogy az eddig ott álló 24. tüzérdandárbeli ütegek állásait foglalja el, mert azokat máshová parancsolták.
A 4. honvéd tábori ágyúsezred ütegeinek tüzelőállásai 1916 júniusának elején
(forrás: Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötet)
Úgy a löveg-, mint a mozdonyállomáson kapkodva pakoltak, mert ezredünk ütegeinek már délre kellett volna ott lenniük, de minden igyekezetünk ellenére csak több órai késéssel érkeztünk meg új helyünkre, mert a rendkívül rossz utak miatt igen nagy kerülőket kellett tenni. A lövegek belövése azonban már másnap megtörtént.
Az I. osztály ütegei közvetlenül az olykai vasútvonal mellett, a II. osztály ütegei pedig valamivel északabbra, az olykai erdőben foglaltak állást a régitől kissé jobbra. Az ezredünknek kiutalt célterület Dubisce északi végétől a vasútvonalig húzódott. A 3. ütegünk tüzének a dubiscei sörgyártól jobbra és balra eső terület esett.
Ezredünk ütegeinek állásai a mi gyalogságunk rajvonalaitól átlag 3 km távolságon belül voltak. A 3. üteg új parancsnoki figyelője bombamentes fedezékkel az erdőszélen volt kiépítve. Nem messze tőlünk, itt az erdőben volt egy kicsi katonai temető, ahova naponta hoztak eltemetésre hősi halált halt katonát. Úgy a parancsnoki figyelőről, mint a temetőről ide csatolok szintén egy eredeti felvételt.
A fenyőfák tetejére épített magas tüzérségi megfigyelő az olykai erdőszélen
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Katonatemető az olykai erdőben. A nyíllal jelölt én vagyok.
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Ezen a helyen történt az az eset, amit az imént félbeszakítottam az állásváltoztatás miatt. Most közelebb kerültünk az imént említett gépfegyverálláshoz.
Oláh főhadnagy ütegparancsnok, aki napokon át figyelte az orosz gépfegyverfészek képzelt helyét, egyik nap kora délutánján e helyre belövési próbát végzett. Hogy a muszkák gyanút ne fogjanak, az első lövés vagy 100 méterrel előre esett, a második lövést a céltól 100 méterrel hátrább adatta le, majd a belövések után kiszámította az üteg mind három szakasza részére a lőelemeket, beleértve a pásztázási méreteket is. Aztán elrendelte, hogy mind a hat löveg gránát töltésre legyen előkészítve és pedig ötször egymásutáni összelövésre. A készenlét idejét másnap d.e. 9 órára állapította meg. Közben telefonon értesítve lett a gyalogsági rajvonalban levő tüzérségi figyelő tiszt is.
Itt említem meg Oláh nagy pontosságát. Nagyon figyelte a 10 méter magasságból, hogy hogyan mondom be a telefonba a nekem felülről bediktált lőelemeket. Ugyancsak megkövetelte, hogy a telefonvonal túloldaláról is azt nekem visszaismételjék. Mint mondta, a lőelemek pontos bemondása és azok megértése igen fontos, mert ezáltal elkerüljük azon sajnálatos eseteket, hogy a tüzérség a saját rajvonalát lője. Másnap reggel ¾ 9 órakor a telefonjelentés bejött, hogy az üteg tüzelésre kész. Még egyszer visszajelentették a bemondott lőelemeket. Most nem a fán, hanem bombamentes fedezék tetején a kémlelőlyuk elé felállított 15-szörös mögött Oláh, én pedig az 5-szörös kézitávcsővel, fejemen pedig a fülhallgatóval vártuk a 9 órát, amikor odakiáltott nekem „tűz” és máris nagy vihogással suhogtak el fölöttünk a lövegekből ötször egymásután kilőtt gránátlövedékek, amelyek nagy robbanással pontosan csapódtak be a kívánt területre. Csak füst és por gomolygását és gerendák szanaszét magasba való repülését szemléltük. Utána csend. Majd a rajvonalból a figyelőtiszt jelentése. „Az ellenséges gépfegyverfészek megsemmisült.” Hány gépfegyver és ember pusztult el, azt sohasem tudtam meg, csak azt, hogy a bakák nagyon örültek e tüzérségi akciónak. Oláh főhadnagy szótlanul lejött a bambamentes fedezék tetejéről a 15-szörös távcső mellől és az erdei úton a szokatlanul enyhe téli napsütéses levegőn negyed vagy fél órát gondolataiba merülve szótlanul sétált, aztán pedig bement a fedezékbe.
De nemcsak a bakák, jómagam is örültem annak, hogy a géppuskafészek megszűnt, mert nekem is fűződik hozzá egy felejthetetlen emlékem.
Következő rész: Géppuskatűz, az életmentő imakönyv és a meggondolatlan zászlós
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
