Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 6. rész
Tüzérünk a mai részben három érdekes történetet mesél el 1916 teléről-tavaszáról. Mindegyikben nagy szerepet játszott a szerencse vagy annak hiánya…
Egyik napon vonalszakadás történt összeköttetésünk között. Természetes, hogy ezt a hibát, amit egy gránát becsapódása okozott, azonnal helyre kellett hozni. Harmadmagammal mentem ki a hiba megkeresésére. Hideg januári idő volt, a terep teljesen beborítva hóval. A muszka gépfegyver (vagy gépfegyverek) pontosan be volt lőve, nemcsak a gyalogsági vonal előtt levő terepre, de állandóan tűz alatt tartotta és bizonyos időközökben végigpásztázta a vonal mögött húzódó terepet is. Ha mozgolódást látott, azonnal tüzet nyitott.
Reggel 9 óra volt, amikor elindultunk fehér hóköpenyben, magunkkal víve a szükséges felszerelést is. Hol kúszva, hol meg pár métert előre futva a telefonhuzal mellett, a gépfegyver azonnal megszólalt és ilyenkor negyed, néha fél órát is lapultunk a hó tetején. Ilyen veszélyes és körülményes módon haladtunk előre, keresve a hibát. A dobozhallgatót majdnem minden 100 méterre bekapcsoltuk, de még mindig a mi állomásunk jelentkezett, ami azt jelentette, hogy a szakadás még előttünk van. Fától hóval födött bokorig vagy mélyedésig csak igen keveset tudtunk előrehaladni, míg végre vagy 1 ½ km távolságra megtaláltuk a hibát, amikor a dobozhallgatóban nem mi, hanem a gyalogsági vonalban levő figyelőállomás jelentkezett, tehát e szakasz közt volt a hiba, aminek bekötését gyorsan el is végeztük.
Ezen szakasz egy kissé magasabb terepen volt, de szerencsénkre a szakadás helyén volt a gránát becsapódásának a helye, egy elég nagy gödör. Annak dacára, hogy fehér hóköpönyegben voltunk, a muszka bennünket észrevett és rettenetes kattogással végigpásztázta a terepet. Mi azonban már a gránátkráterben voltunk meglapulva. Minden öt, vagy tíz percben, néha pedig egyhuzamban percekig tartotta tűz alatt rejtekhelyünket. Mit volt mást csinálni, mint a gödörben hasig érő hóban guggoltunk törve fejünket, hogyan tudunk visszamenni. Az órám már 12 órát mutatott. Amikor egy óra hosszat csend lett, próbát tettünk. A telefondrótokat felrakó rövidebb rúdra, illetve annak tetejére egyikünk sapkáját tettük és lassan kidugtuk a gödörből, mintha valakinek a feje lett volna. Abban a pillanatban csak úgy potyogtak a hóba a gépfegyvergolyók. Látva ezt, nem tehettünk mást, mint bevárni a korai sötétedést, ami úgy d.u. 4 óra körül kezdődött. De a sötétben is bizonyos időközökben megszólalt a gépfegyver. Egy ilyen gépfegyvertűz-sorozat elhallgatása után megragadva a dolgainkat gyorsan kiugráltunk a csontra fázott tagjainkkal a gödörből és vagy 100-200 lépést szaladtunk oldalazva előre, hogy a veszélyes zónából kikerüljünk. Talán este 6 óra volt, amikor szerencsésen baj nélkül visszaérkeztünk szállásunkra. A mieink már azt gondolták, hogy mind a hárman ott maradtunk, mert ők is hallották a gépfegyver állandó kattogását.
Orosz géppuskások
(forrás: www.welt.de)
Ezen a helyen még egy érdekes élményem volt, amit szintén sohasem fogok elfelejteni. A katonai zubbonyokon elől fent két harmonikaszerű zseb volt, egy a baloldalon a szív táján, a másik pedig az előbbivel egyvonalban, a jobb oldalon. Ezen két zseb arra nagyon jó volt, hogy a hazulról küldött leveleket és a tábori lapokat mind oda lehetett tenni. Mivel mint mondtam harmonikaszerűleg bő volt, azért igen sok fért bele. Én is ide tettem a hazulról érkezett leveleket. Amikor hazulról a frontra indultam, egy tábori lap nagyságú és középvastag katonai imakönyvet adtak nekem és azt is a bal oldali zsebembe tettem. Itt a fronton aztán a hazai leveleket ebbe a zsebembe tettem mindig az imakönyv fölé. Lassan mind a két zsebem megtelt levelekkel.
Imakönyv a háború idejéből
(Stencinger Norbert gyűjteményéből)
Az egyik napon Oláh ütegparancsnokunk felmászott a létrán a magasfigyelőbe, amely az erdőszélén volt, hogy a terepet szokása szerint vizsgálja. A bombabiztos fedezék tetején levő alsó figyelő, mint pedig a fák tetején levő felső figyelő eleje, azaz mellvédje, páncéllemezzel volt ellátva úgy, hogy a túlról jövő muszka puskagolyóktól aránylag jól megvédte az ott tartózkodó embert, annak dacára, hogy néha elég sűrűn röpködtek az ólomfecskék.
Oláh főhadnagy már fent figyelt, amikor nekem leszólt, hogy a telefonnal menjek én is fel hozzá. Már a létrán félúton jártam fölfelé, amikor arra lettem figyelmes, hogy a baloldali zsebem tájékán egy tompa ütést éreztem, de nem tulajdonítottam neki semmit. Amikor lejöttünk és a fedezékbe mentem, az egyik bajtársam így szólt: „Gyula, milyen lyuk van a bal oldali zubbonyzsebeden?” Odanyúltam a bal kezemmel és valóban kitapogattam a mondott lyukat. Levetettem a zubbonyomat, hogy jobban megnézzem és ekkor ért a nagy meglepetés. Amint egymás után kiszedtem a leveleket a zsebemből, mindegyiken lyuk volt. Az imakönyv előtt levő két tábori lap már nem volt lyukas. Itt akadt meg az a fáradt puskagolyó, közvetlenül a szívem fölött. Társaim csak meglepve nézték és csodálták az esetet. Tehát nagy szerencsém volt, hogy e vastag levélcsomó és az imakönyv felfogta a gyalogsági muszka golyót. Még pár napig beszédtéma volt közöttünk, hogy milyen szerencsés voltam, mert különben pontosan a szívembe ment volna és szépen menetközben lefordultam volna a létráról.
A fenyőfák tetejére épített magas tüzérségi megfigyelő az olykai erdőszélen
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Ugyancsak ezen a helyen, de a gyalogsági rajvonalban történt a következő eset. Éppen szolgálatban voltam, amikor ezt láttam. Egy fiatal gyalogsági zászlós kint a rajvonal tetején ült a szép korai tavaszi napon és egy papírlapra rajzolta le a tájat. Úgy látszik, nagyon szeretett rajzolni és ezt is meg akarta örökíteni. Odaszóltam neki: „Ej! Ej! Mégis csak meggondolatlanság ott kint ülni az állás tetején.” „Máskor is szoktam és eddig nem történt semmi bajom.” Alighogy a válasz elhangzott, látom, hogy a ceruza és papír kiesik a kezéből és ő holtan bukott alá a rajvonal tetejére. Egy muszka golyó kioltotta életét a csinos fiatalembernek. Halálát azonban a saját meggondolatlansága okozta.
Következő rész: Gyanús húsvéti frontbarátkozás
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
