A magyar köztudatban a Doberdó neve a földi pokol szinonimájaként is él. Milyen volt ez a táj a harcok kezdete előtt? Írásunkban az itt harcoló magyar katonák által leginkább emlegetett, a fennsík kulcspontjának számító Monte San Michele magaslat és az alatta fekvő San Martino del Carso település előtti területet mutatjuk be olvasóinknak.

Kutatótársaimmal számtalan esetben bejártuk a doberdói karsztvidéknek azt a területét, ahol az első hat isonzói csata idején a leghírhedtebb, és a legnagyobb áldozatokat követelő védelmi szakaszok húzódtak: a Monte San Michele ormait és nyugati lejtőit. A háború emlékének maradványai, az állások, felvezetőárkok, telephelyek romjai mellett még ma is láthatók azok az egykor mezőgazdasági művelés alatt álló területek, amelyeket a Nagy Háború előtt az ottani parasztgazdaságok alakítottak ki a karszt kövei között. A harcok kezdete előtt kitelepített polgári lakosság fejében biztosan megfordult akkoriban: „Itt akarnak harcolni ebben a kősivatagban, ahol békében is nehéz az élet?” Száz évvel az ottani harcok kezdete után járjuk be mi is ezt az aránylag kis területet, amelyet ma már zömében sűrű bozótos borít.

Az első isonzói csata során, 1915 júniusának végén a karszt peremére szorult védők igyekeztek a terepadottságokat kihasználni, hogy a kialakult védelmi vonalakat megerősítsék, valamint az olasz tüzérség tűzcsapásaitól védelmet nyerjenek. Ahhoz, hogy jobban megértsük az ide került csapatok helyzetét, a korabeli térképek és leírások alapján tekintsük át azokat a terepszakaszokat, amelyek a harcok kezdete után a Monte San Michele és San Martino del Carso község védelme során váltak véres összecsapások helyszínéül.

A jobb áttekintés érdekében kettéválasztom a területet. A Monte San Michele védelmi területe egy háromszöget formáz, amely a Peteano – Sdraussina – Monte San Michele 275 méter magas csúcsa által határolt körzet. Ez a terület a Monte San Michele vízmosásokkal szabdalt nyugati lejtője. San Martino del Carso védelme a sdraussinai út, valamint a község délnyugati szélén emelkedő 197-es magaslat megtartásán múlott.

 A terület a Google mai térképén

Amikor a fenti térképvázlaton sárgával jelölt SS305 jelzésű műúton Peteano felé haladunk jobbról az Isonzó, balról a trieszti vasútvonal szegélyezi utunkat. Peteano községhez érkezve balra kanyarodva máris ott vagyunk a vasúti töltésben kialakított alagútnál, amely a harcok során kiemelkedő szerepet kapott. A töltés alatt áthaladva a Monte San Michele csúcsán kialakított emlékhelyhez is eljuthatunk, de a harcok kitörésekor még csak egy keskeny köves ösvény vezetett a pár házból álló Boschini település felé.

 A vasúti alagutak békében – fenn, és amikor a védelem szerves részévé váltak – lenn
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Peteanót elhagyva egy újabb vasúti alagút található, amely jelenleg le van zárva. Ebből az alagútból akkoriban szintén egy ösvény indult, amely végighaladt a korabeli katonai térképeken 170-es magaslatnak jelzett domb mellett – ezt a magyar honvédek 1915 nyarán csak „Haláldomb” néven emlegettek. Érdemes megemlíteni, hogy az olasz katonák „Félig a hegy felé” nevet adtak ennek a dombnak – célozva a Monte San Michele elfoglalása érdekében indított támadások céljaira.

A karszti ösvények a Monte San Michele lejtőjén kanyarogva érték el a 275 méteres magaslatot, majd tovább haladva San Martino del Carso községet.

 Egykori ösvények a Monte San Michele nyugati lejtőin (szaggatott vonalak)

Ezeknek a karszti ösvényeknek az volt a célja, hogy elérhetőek legyenek azok a rétek, kaszálók, dolinákban kialakított termőterületek, amelyek mezőgazdasági művelés alatt álltak. Mozgalmas élet zajlott a területen. Minden kis részt művelés alá vontak. Nagyon kemény munka után jutottak el odáig, hogy megélhetést biztosító újabb és újabb művelhető területeket nyerjenek a kövek között. Több kis gazdasági épület, tanya, vagy épületcsoport volt a lejtőn, az ösvények mellett, egy-egy nagyobb termőterület közelében. A harcok során aztán valamennyi épület elpusztult.

 Tanyák, gazdasági épületek a Monte San Michele lejtőin

A Monte San Michele csúcsaitól több mély vízmosás húzódik a vasútvonal felé, a békeévekben ezek fás területek voltak. Később, a harcok során ezek katonai jelentősége megnövekedett. Erre a későbbiek során kitérünk.

 Kaverna egy vízmosásban jobb oldalt a növényzettől borítva

A háború előtt nagy fásítási munkák zajlottak, amelynek eredményeként Peteano felé fenyőerdő húzódott a vasúti pálya mellett, a karszt peremén. A harcok kezdetekor ezek a fenyőerdők adtak némi fedezéket a védőknek, majd a támadó olasz csapatoknak.

Ha a Haláldombtól a vasútvonal mellett tovább haladunk, közeledünk Sdraussina felé. A település neve 1923. március 29-én született királyi rendelettel ma már Poggio Terzarmata, durva fordítással a Harmadik Hadsereg Dombja. A község és a vasút közelében, a fenyőerdőben volt a Szent Valentino kolostor, amely szintén elpusztult a harcok során.

Sdraussina a háború előtt a fonógyáráról volt nevezetes, amely később a harcok során kiemelt célpontja volt az osztrák–magyar tüzérségnek. A község két részből állt akkor is: a vasútvonal és az Isonzó közötti részből, ahol a fonógyár is található, és a vasúton túli, San Martino felé eső falurészből.

 Sdraussina látképe 1915-ben

Ennek a falurésznek az épületei már a 197-es magaslatra húzódnak, követve a San Martinóba vezető országutat. A fenyőerdővel borított magaslat, amit az olaszok Bosco Capucciónak, valamint „Halál Erdejének” is nevezték uralta a területet. Ezért a későbbiek során kiemelt hadászati szerepet kapott. A 197-es magaslatról két vízmosás húzódott Sdraussina felé. A 2. isonzói csata idején ezeknek a vízmosásoknak fontos szerepük volt az osztrák–magyar állások megközelítése céljából az olasz egységek fedett mozgásában. Amikor végleg olasz kézbe került a magaslat, akkor az úthoz közelebbi vízmosás oldalában kötélpályát építettek Sdraussinából egészen a csúcsig. Így megkönnyítették és gyorsabbá tették a közelében harcoló csapatok ellátását.

 Az egykori olasz felvonó felső állomása fogadó részének maradványai

A következő vízmosást elhagyva nemsokára nagyobb és mélyebb völgy következik, a fenyőerdő telepítése itt véget ért. Elértük a vizsgált terület déli végét.

Az út másik oldalán volt a 141-es magaslat, amelyet már az 1. Isonzó csatában sikerült elfoglalniuk az olaszoknak.

 A 141-es magaslat az első harcok után

A 197-es magaslat San Martino felé eső részén, hasonlóan a Monte San Michele lejtőjéhez, a lakosság igyekezett minden használható területet bevonni a mezőgazdasági művelésbe. Itt is megtalálható volt a kőfalakkal körbeépített dolinák, kőfalakkal határolt ösvények szövevényes hálózata. Itt is különböző tanyák, gazdasági épületek voltak a nagyobb dolinák közelében, vagy pedig a dolinába építve. A terület adta lehetőségeket kihasználva élte napjait az itt élő olasz és San Martinótól délre zömében szlovén lakosság. Alkalmazkodtak a karszti életformához, a természet adta körülményekhez.

 San Martino látképe a 197-es magaslatról

Ha továbbmegyünk a 197-es magaslat melletti úton, megérkezünk San Martino del Carsóba, amely kb. 3 kilométerre található Sdraussinától. 1915-ben lakossága kétszerese volt a mainak, közel 400-450 fő lakta. A két község lakosságát a harcok kezdetekor azonnal kitelepítették, az egykori békés terület hadműveleti területté vált.

E rövid áttekintésben azokat a terepszakaszokat néztük át, amelyek a Monte San Michele és San Martino del Carso védelme érdekében váltak fontossá az isonzói csaták kezdetekor. A karsztvidék vízben szegény, mezőgazdaságilag nehezen művelhető területe lett később a „doberdói pokol”.