Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 36. rész
1916. május 19-én hősünk először éjszakázik az új állásban. Az éjjel az olaszok aknát robbantanak a közelben, s ő is riadóztatja a századot. Azon félelme, hogy jövőbeni nagy terveit egy esetleges sebesülés meghiúsítja, szinte már beteggé teszi. Persze a tét nem kicsi…
[1916.] május 19. Éjfél már elmúlt, zugunkbeliek megunva a nézelődést, már a szolgálatban lévők kivételével mindnyájan alszanak, kivéve engem. Rám 1 órakor kerül szolgálatban a sor, arra a rövid időre már nem tartom érdemesnek lefeküdni, de nem is nagyon merek, félek, hogy alvás közben vág be dekungomba egy suttyogó, s az talál elküldeni „szabadságra” nem a regiments kommandó.
A San Martinótól nyugatra lévő állások fotója, amelyen Kókay László bejelölte saját állásuk helyét a napló most tárgyalt napjainak időszakában
(Kókay László hagyatéka)
Megfoghatatlan, hogy így féljen valaki, mint én most, annyira izgatott vagyok és ideges a félelemtől, hogy már magam haragszom magamra, s bármennyire is küzdök a félelem ellen, nem sikerül legyőznöm. Ja, a szabadság, az érettségi, a tiszti rang mind csábító dolgok, amikért érdemes rettegni, s melyeket már csak egy könnyű sebesülés következtében is elveszítenék. A minésekkel beszélgetek, s izgatottan kérdezősködöm felőle, hogy, s mikor szokott ide lőni a digó tüzérség, s hova a legjobb olyankor menekülni. De erre most semmi se mutat, hogy akarna lőni a digó tüzérség. Óriási csend van. A digóknak úgy látszik szorul a kapca Tirolban, azért vannak oly csendben. Csupán amit már fölfelé való utunkban megfigyeltem, a ¤ 197 teteje fölött, illetve mögött, tudj Isten milyen messzire nyugatra, valahol Olaszországból látszanak sokszor élénk villogások a levegőben, mintha srapnelek villognának. Repülőt lőnek az olaszok, vagy a tiroli offenzíva látszik ide? Nem tudom mi az, de nagyon messze lehet, mert a dörgés se hallatszik, bárhogy figyeljük is.
¾ 1 a minerekkel beszélgetek, egyszerre fölöttünk balról a ¤ 197 kúpjáról sárga-kék hatalmas lángoszlop lövell fel, utána elfojtott, de mégis erős dörrenés hallatszik, majd lezuhogó kövek zápora, melyekből néhány darab hozzánk is repül. Rögtön sejtjük mi történt. Valamelyik fél aknát robbantott a 20-as abschnittban, még pedig minden valószínűség szerint a digó, mert mieink épp abléz napján ilyesmit bajosan csináltak volna, s akkor is minket kik a közelben vagyunk, okvetlen értesítettek volna erről. Nekem éppen még csak ez hiányzott szabadságom előtt, illetve a nemsokára bizonyosan bekövetkező hacacáré! Rögtön fellármázzuk az egész zugot, illetve századot, s lessük a fejleményeket. Néhány perc múlva tüzérségünk elkezd lőni annak a jeléül, hogy bizonyára a digók robbantottak.
Propagandisztikus kép a korabeli olasz sajtóból egy San Martino del Carsótól délnyugatra végrehajtott sikeres olasz aknarobbantásról (La Domenica del Corriere, 1916. május 21-28. A lapot itt is köszönjük Gianfranco Simonitnak.)
A ¤ 197-et lövik ágyúink, hol meglehetős élénk, bár nem túlságos erős fegyver és rakétalövöldözés van. A gránátok fölöttünk suhannak el, nekünk nagyon szokatlan még a felettünk röpülő gránátok sivítása, mert ismeretlenek vagyunk még ebben az abschnittban, s hirtelen azt se tudjuk megállapítani, hogy hová és milyen kaliberű ágyúk lőnek, de aztán rájövünk, hogy a Jucik. A Jucik nagyon élénk tüzet adnak le, s nemsokára a digó tüzérség is kezd lőni, de nagyon gyengén. A ¤ 197 innenső lejtőjét, a volt IV. batalions komandó környékét kezdi veretni, néhány nehezebb gránátjuk pedig hátunk mögül a faluba, s az 5. századhoz ballag. Mikor ez utóbbiak zúgnak el felettünk, eleinte nem is tudjuk, hogy azok olasz gránátok, azt hisszük a mieink lőnek. A front többi részén nagy csend van, majd alig fél óra múlva a ¤ 197 körüli ágyúzás is megszűnik mindkét részről, s ismét csend lesz.
1-3-ig a zugból a sarzsik közül én vagyok szolgálatban. 3 óra felé Széll Bálint kadett (önkéntes társam) ki most a pionir kompaninál szolgál, jön abschnittunkon végig a futóárokban a ¤ 197 felől egy hadnagy és 2 ordonánc kíséretében.
Széll Bálint
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Kezükben digócsajka, ivó kupa, bajonett és néhány olasz kézigránát van. Rövid időre megállnak velem és Somjai zászlóssal beszélgetni, s nevetve újságolják, hogy a 20-as abschnittban fel akarták a digók a 61-eseket robbantani, de oly sikertelen volt a robbantásuk, hogy a 61-eseknek csupán 2 sebesültjük lett, s néhány dekungja omlott össze a lezuhanó kövektől, ellenben az akna közvetlen az olasz stellung előtt robbanván fel, azt egy darabon tönkre tette. A 61-esek közül többen, s ők is, mivel épp a 20-as abschnittban jártak, bementek a szétrombolt digó stellungba, melyet a robbanás idejére kiürítettek a digók, s a kezükben levő holmikat is onnan hozták. A digók pedig, kik vissza akartak menni stellungjukba, (sőt, talán a mi stellungunkat akarták a robbantás után megtámadni) észre vévén a mieinket az állásuk romjaiban, nem merték őket megtámadni, hanem csak puskából lövöldöztek rájuk, s a 61-esek egy jó fél óráig bent voltak a digó állásban, mit maguk a digók tettek tönkre.
Kókay László 1916. május 7-én édesanyjához írt tábori levelezőlapja
(Kókay László hagyatéka)
Kókay L[ászló] önk[éntes]
gefreiter 46. gy[alog] e[zred]
6. feld komp[anie]
Feldpost No.109
Őnagys[ága]
Özv[egy] Kókay Józsefné
úrasszonynak
Szeged
Kossuth Lajos sugárút 50. sz.
916.V/7.
Drága jó Anyám!
Újságot nem tudok semmit, egészséges vagyok, hál’ Istennek. A jó Isten eddig még megsegített. Talán a fő oka ennek az a tiszta szívből jövő könyörgés, amit én értem tetszik hozzá intézni. Annyit azonban mondhatok, hogyha ezt a hónapot sikerül baj nélkül átélnem, talán jobb dolgom lesz. Majd megírom később, ha Isten megsegít, hogy miért. De ezt nehéz lesz megérni. Ezután még sűrűbben fogok írni, ha ez édes Anyámnak oly megnyugvást és örömet okozott betegségében is. Én is kérek viszont többször választ. Kezeit csókolja szerető fia: Laci
3 óra után letöltvén a szolgálatot lefekszem, s fáradtságom nemsokára le is győzi izgatottságomat, s félelmemet, s sikerül elaludnom. Meglehetős csend van, mégis többször felriadok, nagyon nyugtalanul alszom, s 9 órakor felkelek. Megmosdom, Gera bácsival kávét főzetek, s reggeli után dekungomba vezető kis futóárokba leülve levelező lapokat irkálok, amit adna az Isten, hogy ma utoljára kellene innen megtennem.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Hol annyi ezer és ezer ember pusztult el…”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
