Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 18. rész

1916. május 4-5-én a föld felett és alatt is harci tevékenység zajlik San Martinónál a Templomdomb környékén: lelőtt léghajóról, rosszul sikerült vállalkozásról, kölcsönös kézigránátharcról olvashatunk a mai részben. S közben elkészül az aknafolyosó is…

[1916.] május 4. 1 óra után nagy fegyver lövöldözés és rakétázás a 197-es magaslat bal oldalán a 43-asoknál.

4 órakor, alighogy leteszem a szolgálatot, Sánta felráz. Már világosodik. Sánta a dekung ajtóba hív, s a san martinói iskola irányába az égboltozatra mutat. Odanézve hatalmas lánggal égő, s sebesen lefelé zuhanó léghajót pillantok meg. Minden valószínűség szerint az olaszoké lehet, mert mint Sánta mondja a láger felől jött, s tüzéreink nagyon srapnelezték, míg egy valószínűleg belevágva felrobbantotta. Az égő léghajó pár pillanat múlva eltűnik a Monte San Michele mögött, de kb. félóráig a hegy mögül hatalmas füstoszlop száll az ég felé, annak a jeléül, hogy a léghajó tüze még a földre zuhanás után sem aludt el. No, majd rálesünk mit ír a hivatalos jelentés a léghajó lelövéséről.

 Olasz léghajó kilövése, 1916
(Forrás: retronom.hu)

Virradat után megnézem a sisakot, amit kaptunk az este. Vászonnal van bevonva, mit levonva róla látjuk, hogy vastag bőrből készült dragonyos csákó, melynek a taraja le van szedve. Még azt is megbírom állapítani, hogy a 10-es dragonyos ezredé volt valamikor. Nem valami nehéz, de nem is fog sokat érni, legfeljebb, ha kézigránát szilánkot felfog. A bakák nevetve próbálgatják, s azt mondják, ha meglát bennünket a digó, a szürke vászonnal bevont sisakban, azt hiszi, hogy németek vagyunk, s meg fog ijedni. Azt előre is sejtem, hogy a sisak nem fog valami nagy becsületnek örvendeni a bakák közt ezután sem, mert senki sem becsüli semmire sem.

 Dragonyos sisak, altiszt és dragonyos
(Bécsi hadtörténeti múzeum, Kajon Árpád fotója, picassaweb)

½ 7-kor Sánta kimegy. Kíváncsi ember, elkéri kölcsön a század kukkeros fegyverét a (balszárny) sarok dekungból, s ide hozza, hogy tapasztaljuk ki, hogy kell vele célozni. Még én sem lőttem kukkeros puskával, s így érdekel a dolog. A két stellung közt, a dolina külső részén egy konzervás doboz fekszik, erre rálőve az elugrott, s így rájövök, hogy a kukkerban látszó kereszt metszőpontját kell az illető tárgyra, melyet meg akarok lőni, ráhelyezni. Utánam még Sánta is lő egyet, de többet nem lövünk, nem akarjuk a szokásos reggeli csendet zavarni. Sánta visszaviszi a puskát.

Délelőtt és délután is a beobachtungstand mögött csináltatom a futóárkot, mellyel már nem messze járunk a 3. kompanihoz vezető futóárok betorkolásától. 9 óra tájban a 3. kompani felől egy szapőr önkéntes zugsführer jön, rajztáblával, cirklivel, iránytűvel, s térképezi a stellungunkat. Sokat beszélek vele, azt mondja jó dolga van, tiszt számba veszik, s tiszti menázsit is kap. Hiába, úri dolga van mindenütt az önkéntesnek, csak a bakáéknál nem!

Délután 4 óra tájban tizenkét suttyogót lő a digó a IV. zugra, s délután ½ 5-től 7-ig a 197-es magaslat mögötti gyümölcsfás részt vereti nehéz gránátokkal a digó. Nem tudom, mit keres? Talán a minenwerfert? Az bajosan van ott.

Este menázsiosztás közben a már csaknem üres kochkistnit a zugunk jobbszárnyán elejtik, s az irtózatosan csörömpöl. Abban a hitben, hogy jön a digóktól a kézigránát zápor néhány ember kivételével mindenki elfut a jobbszárnyról. De nem lesz semmi, a digók békén hagyják jobbszárnyunkat.

Május 5. Éjfélkor nagy fegyverropogásra ébredek fel. A 197-es magaslattól balra a 43-asoknál úgy ropognak a fegyverek, mintha a forrásban lévő víz bugyborékolna. A rakéták is egymást érik, az ágyúk és macskák is csakhamar lőni kezdenek. Nem tudom, mi lehet ott? Ezredünkre nem terjed át a lövöldözés, melynek nem tudom, mikor van vége, mert újból elalszom.

A szolgálatot 3 órakor veszem át. ½ 4-kor kb. 10 percig erősen tüzelnek fegyverekből és gépfegyverekből a digók a Templomdombnál. Az olasz tüzérség pedig suttyogó tűz alatt tartja a Templomdombot, a 3. kompani stellungját és a mi hátravivő futóárkunkat kb. 5 percig. Mint egy óra múlva értesülünk róla, a 4. kompaninál a XIX/1. marskompanival jött Bach hadnagy és öccse Bach Feri (önkéntes gefraiter) unternehmungot csináltak néhány bátor emberrel. A vállalkozás nem sikerült, s mindkét Bach fiú megsebesült.

 (Forrás: Hirn László:A negyvenhatosok fegyverben)

 (Forrás: Hirn László:A negyvenhatosok fegyverben)

Szürkületkor a digók kb. tíz percig kis macskákkal lövik a 3. kompani stellungját, s a mi faluba vezető futóárkunkat.

Délelőtt és délután is a beobachtungstand mögött dolgoztatok a futóárokban. Délelőtt ½ 10-kor Heim és Horny főhadnagy zugsführer Varróval egy követ hajíttatnak a digó előretolt álláshoz, mely telefondrótra van kötve. A kő épp a digó hindernisz alá esik. A rákötött telefondrót hosszúságából megállapítható, hogy az olasz előretolt állás húszméternyire (a hindernisz 18-ra) van a mi állásunktól. Az eddig elkészült aknafolyosónk a szapőrök lemérése szerint 22,80 méter, tehát már túlhaladt az olasz állás alatt. A szapőrök már nem is ássák tovább az aknafolyosót, hanem még az éjjel elkezdik a ládolást. Sürgős a dolog, hisz mikor a digók robbantanak úgy tetszik, mintha már a stellungunk alatt járnának aknájukkal.

Délben 12 órakor majd egy negyed óráig hányják az olaszok a kézigránátot a 3. kompani bal és zugunk jobbszárnyára. Az 5-ös és 6-os dekungok tetején lévő homokzsákok és deszkák kigyulladnak. Nem is csoda, óriási a meleg és a száraz homokzsákok felgyújtására elég a kézigránát tüze is. A vödreinkben lévő vizet mind fel kell használnunk a tűz eloltására. Istenem, mit fogunk inni estig? Heim megtudva az esetet cédulát ír, s ennek alapján négy vödör vizet hoz négy emberünk a víz fassungstelléről.

Délután 2 órakor, feleletképpen a digók kézigránátozására a 3. kompaninál elkezdik hányni a digókhoz a kézigránátot. Ezt Kohajdáék a jobbszárnyon, Makai, én és Sánta a 13-as dekungnál folytatjuk kb. 10 percig, mely idő alatt én is négy Lakost hajítok át a digókhoz. A digók csendben vannak, megelégszenek úgy látszik a válaszunkkal. Újabb választ nem provokálnak tőlünk.

 Lakos kézigránátok eredeti csomagolásban
(A vipavai első világháború múzeum gyűjteményéből fényképeztük a fenntartó engedélyével)

Lakos kézigránát: a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred utász tisztje, Lakos Róbert százados által fejlesztett, az osztrák-magyar hadseregben nem rendszeresített, de az Isonzónál 1915–1916-ban használt, nyolc másodperces időzítésű csapódó gyújtó segítségével robbanó kézigránát. Érdekességként említést érdemel, hogy a Lakos-kézigránát és feltalálója, Lakos Róbert alakja, „Lantos kézigránát”, illetve „Lantos százados” névvel Zalka Máté Doberdo című regényében is feltűnik. A műben a regényíróval azonos főhősnek „Lantos százados” közvetlen katonai felettese volt. A kézigránátról ezt olvashatjuk: „Régi vízvezetékcsöveket húsz-huszonöt centiméteres darabokra vágnak és teletömik robbanóanyaggal. Egyik végüket teljesen beforrasztják, a másikon elhelyeznek egy egyszerű szögből, gyutacsokból és zsinórokból álló robbantókészüléket. Elég egy erős ütés a szög fejére akár ököllel is és az eldobott gránát kifogástalanul működik. Ezek a gránátok nagyot pukkannak, néha a dobó kezében, néha a levegőben, de olykor az is megtörténik, hogy eljutnak az ellenségig.”

Este 10 órakor a digók felől hirtelen óriási zivatar jön. A sötétség rettenetes. Nem lehet egy lépésnyire sem látni, csak ha villámlik. Óriási rakétázásba és fegyver lövöldözésbe kezdünk úgy mi, mint a digók az egész front részen. Minden puska és rakétapisztoly működik a schwarmléniákban. Közben az eső zuhog. Szerencse, hogy a zivatar fél óra múlva elvonul, különben nem maradt volna patronunk.

Éjféltájban a szapőrök megkezdik hordani az ekrazit ládungot az aknafolyosóba. Az ekrazit fenyőládákba van csomagolva, harminc-harminc kiló egybe. Ki se bontják, ládástól együtt cipeli ládánként két ember a ládungot a folyosóba le. Úgy látom, már nem sikerül megmenekülnünk a robbantás alatti stellungban lételtől. Ettől nem nagyon félek, hanem attól, amivel majd a digó fog megfizetni a robbantásért, mert nem úgy ismerem a digót az eddigiek után ítélve, mint aki az ilyesmiért adós maradna.

A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.

Következő rész: „Ma este menázsi után megkezdődik a fojtás”

Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész