Moticska Tihamér olvasónk felkereste a pécsi 19. honvéd gyalogezred Kárpátokban vívott csatáinak helyszínét, amiről gazdagon illusztrált úti beszámolót készített. A poszt első részében a pécsi ezred 1914-es történetével és 1915-ös harcaival ismerkedhettünk meg, most pedig az utazás részleteiről olvashatunk.

Irány a hágó

Ungvárról északkeleti irányba indulva néhány kilométerrel arrébb szembetalálkozunk a környék meghatározó folyójával. Az Ung itt már kiszabadulva a hegyek „szorításából”, széles medrében lomha méltósággal, néhány nagy ívű fordulót véve halad a Laborc felé. Hamarosan mellénk szegődik a villamosított, felsővezetékkel szerelt egy nyompályás vasút is. Így „hármasban” indulunk a távolból már jól látható, csúcsaival és lankáival engem mindig lenyűgöző Kárpátok felé. Hamar, szinte észrevétlenül jutunk előbb kisebb dombok, később egyre magasabb hegyek közé, amelyek völgyeiben kanyargós út vezet célunk felé. A közút jó állapotúnak mondható, de a szűknek ítélt nyomsáv, a falvakkal sűrűn lakott, beláthatatlan kanyarokkal tarkított út kevés lehetőséget ad a gyors haladásra. A vasút egyszer a mi oldalunkon, máskor a folyó medrét magasan átívelő, dübörgő vashidakon haladva a túloldalon kísér bennünket. A környező völgyekben néha nyoma vész, majd újból szorosan mellettünk jön, és egyfolytában szedi a mérnökök által mesterien kijelölt nyomvonalán a távolsághoz szabott magasságot. Aztán Uzsok előtt Hajasdnál végleg eltűnik szemünk elől, és messzi hegyek között nagy kerülőkkel, alagutakon és viaduktokon át folytatja emelkedését a hágó magasságáig. Még nem volt alkalmam utazni Ausztria vasútjain, így megerősíteni sem tudom, de hiszek azoknak, akik az Ung völgyi vasutat kelet Semmeringjének nevezik.

 Az Ung völgye Hajasdnál

A közúton Uzsok falu végétől kezdődik a szerpentin, ami közel 6 km erős hegymenetet jelent. Nem tanácsos nagyon nekirugaszkodni, mert a falu végén, még az első kanyar előtt úgyis meg kell állni, ott ugyanis közúti katonai ellenőrzőpont van. Az iratok ellenőrzésén túl néha a rakomány átvizsgálása is előfordul, de a bakancsos turistákat, akikről lerí a kalandvágy, nemigen zaklatják. Ahogy haladunk felfelé, egyre tágul a horizont, és minden kanyarban új és újabb csodálatos arcát mutatja a táj. Közel s távol, amíg a szem ellát hegycsúcsok, gerincek, mélyen elnyúló völgyek váltják egymást, s takaróként rajtuk a sűrű erdők, lejjebb lombhullatók, fent fenyvesek. Egyik ámulatból a másikba esünk, s így megy ez, míg el nem érjük a hágót.

 Útban a hágó felé

Ott fent ismét szokatlan kép tárul elénk. Újabb katonai ellenőrzőpont, de ez már komolyabb, mint az előbb. Vastag, erős, mindkét sávot elzáró sorompó, rajtuk hatalmas STOP táblák, mellette téglából épített őrház, előtte ukrán katonai egyenruhában fegyveres őrség. Az őrhelytől indulóan jobbra is, balra is rozsdás, régi háborús időket idéző kétsoros drótkerítés, tetején szögesdrót. A hely ugyanis ahol állunk, az Uzsoki-hágó, Kárpátalja és Lemberg megye határának vasúti és közúti átjárója. Így őrzik ott a megyehatárt, nehogy valakinek eszébe jusson ellopni. Régen a Monarchia idején itt húzódott Magyarország és Galícia közös határa. A katonák méregetnek bennünket és tanácstalanok, mert kevés idegennel találkoznak errefelé. Itt újabb útlevél-ellenőrzés, de csak forgatják, és nemigen igazodnak ki rajta, cirill íráshoz szokott szemeiket zavarják a latin betűk. Még szerencse, hogy éppen a közelben téblábolt a hágó egyetlen lakója (Mihail) a 70-es évei derekán járó, de még most is jó egészségben lévő idős rutén(?) úr, aki felismerve a helyzet nehézségét azonnal segítségünkre sietett. Őt nem kötötte a regula, így vele minden dolgot meg tudtunk beszélni, természetesen kézzel-lábbal, papírral-ceruzával, ahogy ez idegenben általában lenni szokott.

 Mihail háza az Uzsoki-hágóban

 Mihail Fedorovics

Közel voltunk már úti célunkhoz, de továbbmenni nem akartunk, és ezen az oldalon amúgy is volt egy kis szabad sík terület, amolyan autóspihenő, ahol felállíthattuk sátrunkat. A katonák eleinte tiltakoztak, de Mihail hamar közbeszólt, és ezután már nem volt ellenvetésük. Nem értettem, hogy mit mondott nekik, de a továbbiakban soha semmilyen problémánk nem adódott, és a kapcsolatunk kifejezetten barátinak volt mondható a „hadsereggel”. Nagyon segítőkész volt a kisöreg de „szolgálataiért” soha semmilyen ajándékot nem fogadott el. Néha az volt az érzésem, mintha az övé lenne a hágó, és bensőjéből fakadó önzetlen jóindulattal viseltetett irántunk. Készségesen megmutatta a forrást, ahonnan vízhez jutunk, és saját udvari WC-jét is felajánlotta, ha olykor „nagydologra” érzünk szükséget. Ma is hálával gondolunk rá önzetlen segítségéért. Ha ő nincs, sokkal nehezebben ment volna minden odafent. Soha nem éreztük magunkat egyedül a világnak eme eldugott zugában, mert katonák vigyáztak ránk éjjel-nappal. A továbbiakban ez a hely lett az alaptábor, innen indulva jártuk be a vidéket, és kerestük eleink nyomát.

 Vadkemping

Élet a hágóban

Katonák

A megyehatáron 24 órás váltásban két katona teljesít szolgálatot. A csuda tudja, milyen katonai körzethez tartoznak, és hol van a laktanya, de este 6-kor egy Ladával Galícia felől megérkezik a váltás, és ugyanazzal az autóval elmegy a lelépő szolgálat. Volt közöttük egy jó kiállású, értelmes őrsparancsnokféle (Vaszili), aki ottlétünk során több alkalommal is szolgálatban volt, így hamar összebarátkoztunk. Mindig, amikor jött, minket is meglátogatott, és tisztelettel üdvözölt, mi meg büszkék voltunk, hogy ugyan csak egy szűk hétre, de hozzájárulhattunk az ukrán hadsereg itt állomásozó egységének élelem-, sör- és cigaretta-kiegészítéséhez. Ennek fejében becsületesen vigyáztak sátrunkra, amikor messzi túrán voltunk, így az őrzéssel soha semmi problémánk nem volt.

Gondoltam, lefényképezem őket amint őrt állnak, de hevesen tiltakoztak, és még az átkelőt és környékét sem volt szabad lencsevégre kapnom, de nem tudtam megállni, és a sátorból mégiscsak készült néhány „illegális” felvétel.

 Katonai ellenőrzőpont Kárpátalja és Lemberg megye határán

Amikor egyik alparancsnokuk tudomására jutott, hogy idegenek táboroznak a hágóban, (vélelmezem) utasításba adta, hogy gyűjtsenek be rólunk minden adatot, amit lehet, mert biztos, ami fix. Nem is késett a végrehajtás, a kiskatonák elkértek minden személyi és gépkocsi okmányt, és még az oldalszámot is kimásolták belőle, azonban az állampolgárságunk megállapításánál az útlevélben a HUNGARIAN szónál elakadtak. Harmatnál is gyengébb orosz tudásomat elővéve sikerült hamar kisegíteni a bajból a szerencsétleneket.

Egy alkalommal váratlan vendég érkezett, valami parancsnokféle jött ellenőrizni a határállomást. Velünk nemigen foglalkozott, de hangos pattogó vezényszavak kíséretében keményen „alakiztatta” a kiskatonákat (azt a kettőt). Az volt a benyomásom, hogy a katonák értelmetlen (már-már undorító) vegzálásával akarta mindannyiunk tudtára adni, hogy ki az „úr” a hágóban. Na, az ilyeneket szokták a háborúban az első gyalogos roham alkalmával saját katonái hátba lőni.

A táborozás nehézségei

Hamar rá kellett ébrednünk, az élet „luxus” kellékeiről ez alkalommal le kell mondanunk, mert az itteni körülmények csak minimális szükségleteinket biztosítják. Korábbi túráink során a lakosság segítségével mindig megtaláltuk a helyet és alkalmat, ami – a lehetőséghez mérten – komfortossá tette életünket, de itt ezek nem álltak fent.

Május közepét, pünkösdöt írtunk, s itt fent 900 méteren még meglehetősen hűvösek, majdhogynem csípősek az éjszakák, így az alvás hálózsákban meleg takaró alatt is csak beöltözve, vastag zokni, sapka és kesztyű viselésével volt lehetséges. Reggelente, az elmaradhatatlan kávézáskor leheletünk gőzével melegítettük dermedt ujjainkat.

Vizünk a közeli forrásból bőven volt, de vize zavaros, üledékes képet mutatott a pohárban, s emiatt csak mosásra és fürdésre – amennyiben a turista gázon melegített vízbe mártott szivaccsal testünk letörlése annak számít – használtuk. Ivóvízre úgy tettünk szert, hogy a túrák alkalmával a közeli települések közkútjainál töltöttük fel kannáinkat, de mivel annak tisztaságáról sem voltunk teljesen meggyőződve, a vásárolt üdítőt és sört részesítettük előnyben. Élelemben nem szenvedtünk hiányt, mert – mint mindig – számolva a legrosszabbra hideg és melegíthető konzervekkel is bőven fel voltunk tankolva, de ha víz is kellett az ebédhez, azt minden alkalommal felforraltuk.

Az első napokban komédiába illő jelenetek játszódtak le a megyehatáron, mi ugyanis a hágó innenső oldalán táboroztunk, de a Mihail által rendelkezésünkre bocsátott tábori „bódé” a határ túloldalán 50 méterre már Galíciában volt. Ez azt a vidám helyzetet eredményezte – amikor arra szorító szükséget éreztünk –, hogy útlevéllel a zsebben, a határon felmutatás és tüzetes ellenőrzését követően siethettünk oda, ahova a király is gyalog jár. Szerencsére a katonák is hamar belátták a helyzet tarthatatlanságát, így később már csak egy laza intéssel engedtek utunkra.

Vasút

A közút nappal is csendes, csak a környékbeliek használják, s nagyritkán egy-egy munkagép, teherautó vagy kamion. Hanem aztán a vasút! Azon éjszaka sem szünetel a forgalom, vonatok jönnek-mennek mindkét irányban. Néhány nap sem telt bele, s anélkül, hogy kinéztünk volna sátrunkból, már hallás útján meg tudtuk állapítani a szerelvények haladási irányát. A Lemberg felől jövő vonatok csendes, zakatoló hanggal közeledtek, majd a közeli domb takarásából kiérve az erőlködő mozdony gépzaját a vagonoszlopnak a sínek illesztésénél megzakkanó kerekei monoton távolodó zaja kísérte.

A Magyarország felől érkező szerelvények hangja egészen más. A pálya még bőven a hágó előtt eléri legmagasabb pontját, s onnan Galícia felé ismét lejteni kezd. A masiniszták itt „üresbe” kapcsolnak és így gurulnak be a tőlünk kb. négy-öt kilométerre lévő Sianki állomásra. Az éjszakai csendben már messziről hallani a közeledő szerelvény zakatolását, hol hangosabban, hol halkabban, ahogy az egyik hegy árnyékából kiér és kanyarodik a másik mögé. Jóval a hágó előtt a pálya kiegyenesedik, és csak néhány enyhe ívet vesz. Itt már bőven utazósebesség felett ereszkedik a szerelvény, és rohan Sianki felé. Aztán az utolsó pillanatban megkezdődik a vagonok fékezése, s az egyre erősödő menetdübörgés zaja hirtelen az egymásnak feszülő vasak éktelen visításával párosul. A félelmetes, menydörgésszerű robaj és a talaj remegése mindaddig tart, míg az utolsó vagon is elhalad előttünk. Az már biztos, hogy elvetemült mozdonyvezetőből az ukrán vasúttársaság sem szorul behozatalra, mert volt néhány, aki az éles hangú mozdonykürtöt is hosszan odanyomta.

Párom szóvá is tette, nem biztos, hogy jó helyet választottunk a táborozásra, de igyekeztem megnyugtatni, hogy annak idején, amikor rázendített és százával szórta gyilkos gránátjait az orosz tüzérség a vidékre, a visszaemlékezésekben nem találtam utalást, hogy a katonák panaszkodtak volna, hogy nem tudnak aludni. Érvelésem hihetőnek tűnt, mert ezzel a dolog el volt intézve, és a továbbiakban több észrevétel már nem merült fel.

 Sianki vasútállomása

Katonatemető

Azt tudtam, hogy odafent van egy első világháborús katonatemető, közepén kőből épített obeliszk, tetején kereszt, de ott lenni, ülni és elmélkedni itt nyugvó hős honvédeink szellemének átkaroló ölelésében egészen más. Ők a legdrágábbat, az életüket adták a hazáért. Sokan lehettek köztük, akiket anyák és feleségek hosszú éveken át, szívükben soha nem halványuló vágyakozással vártak haza.

 Első világháborús katonatemető

Túráinkra készülve a helyszínhez kapcsolódó elérhető írásokat, könyvekből kimásolt fotókat, térképvázlatokat stb. dossziéba rendezzük, hogy ezzel is könnyítsük a tájékozódást, mit és hol keressünk a vidéken, ill. a terepen. A munka meghozza gyümölcsét, mert nem egy eset volt, amikor a mutatott archív fotó alapján a lakosság igazított el bennünket, megmutatva az oda vezető utat. Érdekességszámba ment, amikor Mihailnak megmutattam a katonatemetőről készült korabeli fotót.

 Első világháborús katonatemető az Uzsoki-hágóban
(Szurmay Sándor: A magyar katona a Kárpátokban)

Ő rögtön rábökött az obeliszk mögött látható épületre, és nem kis büszkeséggel mondta, hogy annak idején fiatal gyerekként még maga is látta az épületet, és járt is benne. Ha jól értettem a szavát, amolyan szálló vagy panzióféle lehetett. Ma már nyoma sincs a háznak, mert a 40-es években elbontották, de alapjának sziluettje még ma is jól kivehető a terepen.

„Szent László kövei”

Köztudott, hogy a második világháborúban ismét nagy szerepet kapott a Kárpátok. Hágóiban és völgyeiben építették ki azt a védelmi támpontokkal sűrűn telepített, műszaki zárakkal telerakott, mesterien kialakított három védelmi vonalat, amely észak-keleti és keleti irányban elzárta a támadó szovjet seregek útját. Sorrendben elöl a Kárpátok előhegyeiben a „Hunyadi”, mögötte Magyarország határai mentén a „Szent László” majd beljebb az „Árpád” vonalat. Az Uzsoki-hágó a középső, nem teljesen kiépített „Szent László” védelmi vonalon, annak északi végpontján feküdt, s mivel jó minőségű műút és vasút is átszelte, különös jelentőséggel bírt. Az egyszerű átutazó talán észre sem veszi a környéken az erdő alján megbúvó ”köveket”, melyek nagy idők tanúi ott. Néhány tíz méterre a katonatemetőtől az út két oldalán elszórtan még ma is ott találhatók a harckocsiakasztó betongúlák tucatjai.

 Erdei csendélet

Szczawinka

Túránk fő felvonása volt megkeresni és „meghódítani” a hegyet, ahol baranyai és somogyi bakák kapták feladatul a vonalak védelmét és feltartani a nemrég kiűzött ellenség folyton megújuló rohamait. Térképpel és tájolóval sem könnyű eligazodni, mert ameddig a szem ellát, mindenütt hegyek és hegyek, de szerencsénk volt, mert először tévedésből egy Sianki közeli magaslatra jutottunk, ahonnan jó kilátás volt kelet felé a terepre. Na, itt megnyílt és beszélni kezdett a katonák által rajzolt térkép, és az iránytű sorban megmutatta a berajzolt magaslatokat és völgyeket. Rendkívül jó érzés volt ott állni és látni, amit hős elődeink akkor – 90 évvel ezelőtt – ugyanott és ugyanúgy láttak. Ismerve az eseményeket, ilyenkor mindig különös belső izgalom kerít hatalmába, s úgy érzem, mintha én is ott lennék velük. Távolból már látjuk a Szczawinkát, de az idő és az út még hosszú, mire az előttünk levő völgyeken „átrágjuk” magunkat és lába elé érünk.

 Szczawinka

 Egy kis pihenő mielőtt kezdődik a „hegymenet”

Nem látszik túl fárasztónak a hegy annak, aki csak fényképen látja, de azért meg kell adni az árát izomban és verejtékben, viszont megéri a látvány, amit érte cserébe kapunk odafent. Körbenézve ismét lenyűgöz a táj. Az Alpok is csodaszép, de az én szememnek kedvesebb a Kárpátok. Nem tudom miért, de valahogy jobban simogatja a lelkemet. Talán a tudat, hogy valaha a miénk volt? Nem tudom.

 Keleti-Beszkidek
(ott már Lengyelország van)

 Kilátás a Szczawinkáról

Szemben az Osrty, Na dilu és Jasiowiec magaslatokon innen számítva kb. 3-4 kilométer távolságban húzódtak az orosz állások. Mindenképpen szükség van a fő védelmi vonalak ilyen biztonságos távolságban tartására, mert általában csak így lehet elkerülni kisebb egységek meglepetésszerű betörését az árkokba, és meg van akadályozva a szemben álló legénység állandó nyugtalanítása is. Közel húzódó első vonalak esetében ugyanis gyakoriak a kézigránát-dobálással és puskaropogással járó csetepaték, amibe olykor a géppuskák is beleszólnak, s ez fokozott izgalmi állapotban tartja a csapatokat. Ilyen nagy távolság átlövésére csak a tüzérség képes, de jól kiépített fedezékek alkalmazásával veszít hatékonyságából. Akik igazán sokat szenvedtek, azok a „senki földjére” szorult Butelka nyzne lakosai voltak, ha ugyan időben el nem menekültek a tűzvonalak mögé.

 Szczawinka, ahogy azt az orosz állásokból látták

Összefüggő állásokat, árkokat nem találtunk, igaz nem is nagyon kerestünk, de a terepfelszín mutatott néhány árulkodó jelet, amiről hamar kiderült, hogy a katonák keze munkája lehetett a dologban. A környéket tüzetesen átvizsgálni időnk sem volt, de nem is volt szándék. Az erdő nagyrészt már visszafoglalta, magába zárta és jótékony takarójával elfedte hős honvédeink 90 évvel ezelőtti, küzdelemmel teli életének (és sokak halálának) helyszínét.

San

Már korábban tudtam, hogy a hágó közelében ered, majd északi irányt véve kanyargós úton ér ki a galíciai síkságra és Sandomierznél ömlik a Visztulába. Híressé tette a folyót, hogy környékén 1914 őszén heteken át hullámzó, mindkét küzdő fél számára veszteséggel teli harcokról számoltak be a hadijelentések, amelyek középpontjában Przemyśl, a Monarchia legnagyobb vára és körülötte a majd 50 km hosszú erődvonala állt. Az orosz kétszer is körülzárta, de ostrommal bevenni nem tudta, támadásuk a hős védők ércfalán mindannyiszor megtört. Kiéheztetés útján is csak 1915 tavaszán került orosz kézre. Védőseregében több magyar ezred is harcolt.

Na, ez már elegendő ok, hogy mindenképpen felkutassam és megmártsam a kezem és arcom a hajdani dicső harcoknak is nevet adó folyó forrásában. Egy nap meg is beszéltem párommal, hogy öltözünk, megyünk és megkeressük a forrást, a SAN forrását, így nagybetűvel. Részletes térképünk erre nem volt, de gyakorlott szem jó távcsővel már messziről megtalálja a terepen a patak vonalát, s rajta felfelé haladva meglesz a forrás is. Már éppen átmentünk a vasúti pályán és utunkat „toronyiránt” északnak a közeli erdő felé vettük, amikor az egyik katona kiugorva őrhelyéről, éleset füttyentett, és hangosan utánunk kiáltott: Kuda igyos? Először nem értettem, de aztán leesett, az iránt érdeklődött, hogy hova megyünk. Azelőtt, amikor csavarogtunk a környéken, nem túlságosan érdeklődtek, hogy hova-merre, de most látva a katona izgatottságát és élénk kíváncsiságát, magam is meglepődtem. Éppen mutattam volna utunk célját, de ő heves kézmozdulatokkal visszaintett, ami annyira meggyőző volt, hogy nem tehettünk mást, vissza kellett fordulni.

Meglepően fiatal kora ellenére atyaian vállamra tette a kezét és próbálta elmagyarázni a helyzetet. Azt nem bánja, hogy ide vetett bennünket a sors, de ha már így alakult, ő felelősséggel tartozik biztonságunkért és testi épségünkért, s ha ezt mi nem is kérjük, ő mindent meg fog tenni, és óva intett, nehogy a vasúton túl a lankás tisztás mögötti erdő felé vegyük az irányt. Hosszú idő kellett mire leesett a tantusz, és rájöttem, hogy az erdő előtt húzódik az ukrán–lengyel határ, s ha nem vigyázunk (mert schengeni), még az is megeshet, hogy vasra verve visznek el a lengyel határőrök (az ezeréves lengyel–magyar barátság legnagyobb gyalázatára). A forrástól kezdődően itt is – és fel északra még hosszan – a San medre jelöli ki az ukrán–lengyel határt. Így történt, hogy forrása még ma is úgy csörgedez tova, hogy fel sem zavarhattuk csobogó vizét, viszont sikerült elkerülnünk egy illegális határsértés törvénybe ütköző bűncselekményét.

Hova lett Sianki és Beniowa?

Aki az oldal tetején az első képet tüzetesen megvizsgálja, az a szabadkézi terepvázlaton megfigyelheti az Uzsoki-hágó és környékén lévő hegyek, völgyek, út, a vasút és a környező települések hozzávetőleges egymáshoz viszonyított helyzetét. S aki összeveti a mai ukrán autós térképből kimásolt alább mutatott részlettel, azt különös meglepetés éri.

 Lemberg megye ukrán nyelvű autós térkép (részlet)

Sianki és Beniowa települések itt a vasút nyomvonalához képest „oldalt váltottak”. Nem, a katonák nem tévedtek. Az 1910-es katonai felmérés térképein is ugyanott van a két falu, ahova a szabadkézi vázlaton rajzolták, a Kiczera-Sianka magaslat nyugati völgyében, a San patak partján. Sejthető, hogy mi történt, és adja magát a válasz is, ha belegondolunk azokba az időkbe, amikor a második világháborút követően Lengyelország és a Szovjetunió között az új határt kijelölték. Tekintettel, hogy itt a San medre lett a határ, a falvak sem maradhattak helyükön, valamerre menniük kellett. A sors és a nagypolitika úgy rendelte, hogy a vasút keleti oldalát jelölték ki új helyüknek.

Eltöprengek egy kérdésen: Lehet, hogy a falvak öreg temetői Lengyelországban maradtak? Nem tudom.