Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 30. rész

1916. május 11-én hősünk már a segeti táborban ébred. A doberdói aknaharc után számba veszik a veszteségeket, s elosztják a megmaradt állományt. A túlélés, a pihenő, az ismerősökkel való találkozás örömét csak a skorpiók zavarják meg. Váratlanul egy levél is érkezik otthonról... A pihenőn lévő alakulat tábori életébe nyerünk ma bepillantást.

[1916.] május 11. Nem tehetünk mást, folyton szidva a honvédeket felkelünk s felöltözünk, pedig még 10 óra sincs, még alhattunk volna vagy 2 órát. Neki látunk mosdani, kefélkedni, tisztálkodni és fegyvert pucolni.

Délután menázsi után zugunkból sok embert leadunk, leginkább a többi zugoknak, akik aránylag sokkal több veszteséget szenvedtek, mint mink. Schwarmomból Mabácsust [?] adom át a IV. zugnak és Szászt a regiments kommandóhoz ordonáncnak, azonkívül Törököt is elviszi Tisch kadet aspirant magával a IV. zugba, s így míg a 19. marsch másik 2 századát be nem osztják, csak 6 emberem van. Századunk standja (a tulajdonképpeni stellungba járókat számítva, a trénnél levőket nem) összesen 85, emberveszteségünk, stellungba lételünk alatt tehát 122 ember. Tegnap este a zugok standja a következő volt I. 36, II. 19, III. 11, IV. 9, stáb 10 ember. Bizony óriási veszteség, de az 5. századé sokkal nagyobb, ők 211 emberből 44-en maradtak!

 Egy barakk kőfalainak és bejáratának a maradványai a tábor területén napjainkban

Délután legnagyobb örömünkre Korhecz főhadnagy elmegy századunktól a 2. kompanihoz kompani kommandtnak. Mielőtt elmegy a III. és IV. zug barakk részében összehívja a századot s „elbúcsúzik” tőlünk. Szép kis búcsúztató, leszidja a századot, hogy kevés kivételével gyáván viselkedett (azért volt 60% veszteségünk?), hogy akikről ezt tudja, azoknak büntetéséről gondoskodni fog. A „búcsúzó” után rögtön eltávozik, közülünk. Senki sincs, aki sajnálná, mindenki szidja. Kompani kommandantnak Korhecz főhadnagy helyett egy Magyar nevű aktív hadnagyot kapunk. Nem tart beszédet, nem iskolázik, a bakák nagyon finom embernek mondják, nyilván most is azért nem mutatkozik, mert nem akar zavarni bennünket, gondolja ránk fér a pihenés.

Este zugsführer Varrótól, aki jelenleg a dienstführender, elkéredzkedek Edéhez. Utam, amint a kávéház mellett visz el, megpillantom a ringlispilt, mit a múlt hónap végén kezdtek építeni. Már készen van, még verklije is van, mit muszka foglyok hajtanak, a ringlispilt is ezek hajtják. Rengeteg baka állja körül, hancúrozás, nevetés vegyül a verkli zenéjébe, néhány pillanatra megfeledkezik az ember róla, hogy hol is van, csak országúton hosszú sorban baktató szép kis tragtir lovak, mik menázsit visznek a 39-esekhez, juttatják eszembe hol is vagyunk.

 Körhinta, avagy „ringlispil” a segeti táborban
(Kókay László hagyatékából)

7 óra már elmúlik, hogy megérkezem Edéhez, de azért van vacsora félretéve részemre, tudta, hogy el fogok jönni. Szívesen fogad most is. Azt mondja majdnem sikerült számomra az M. G. I-nél linke manipulánsságot (ami sokkal jobb lenne, mint a stellungban) szereznie számomra, de mikor megtudták, hogy önkéntes vagyok, fuccs lett a dologból. Pedig jó lett volna az nagyon, hisz amint a digók fúrásából és robbantgatásából (amit az utolsó 2 nap alatt hallottunk odafent) lehet sejteni, a következő stellung periódus alatt mi fogunk a levegőbe repülni nem a digók, ismét. Nem is tudom mit ér az az önkéntesi perkli, ha semmi hasznát se vehetem, elő se léptetnek, sőt még károm is van belőle. Vacsora után soká elbeszélgetünk. Ede, mint mondja, holnapután Görzbe megy bevásárolni, s ha bírok, kéredzkedjek el a századtól, ő elvisz magával. Ha lehet megpróbálom, hátha elenged az új kompani kommandant? Majd 11 óra, hogy aludni térünk.

Május 12. Reggel 6 órakor szólt föl a szakács. Ede továbbra is fekve maradt, de ijedten ugrik ő is fel, mikor az ágy fal felőli részén (ahol én aludtam) két meglehetős nagy skorpiót pillant meg. Óriási szerencsénk volt, hogy az éjjel nem csíptek meg bennünket. Mindkét skorpiót rögtön agyonvertem a bakancsommal. A kitűnő feketekávé reggeli után elindulok vissza a századhoz, megígérve Edének, hogyha lehet elkísérem holnap Görzbe.

7 óra, hogy visszaérek a századhoz. Nincs semmi újság. A délelőtt folyamán nincs semmi foglalkozás, nincs itt őrmester Molnár, aki még rast közben is dolgoztasson bennünket. Csupán fegyvervizit van 9 órakor, én ezelől is meglógok, fegyveremet pedig a priccsen a sátorlapom alá dugom, nehogy ezt is elvigye valaki a vizitre, mert félek, hogy a megsérült régi jó puskámat ki találná cserélni a fegyvermester.

 Fegyvermesterek munkában a táborban
(Kókay László hagyatékából)

Nem sokkal a fegyvervizit után századunk 12 embert kap a 14. századtól. Zugunk nem kap közülük, a III. zugba osztják be valamennyit. A 14. századbeliek közt a századunkhoz jöttek a többek közt Ondok és Temesvári önkéntes káplárok, Brassóban, illetve Temesvári a tiszti iskolában is önkéntes társaim. Mindkettő elbukott a tiszti vizsgán, mégis ők káplárok, s én, aki átmentem, freiter vagyok, s ki tudja, meddig viselem még ezt a gyönyörű rangot. Temesvári a III., Ondok a IV. zugba kerül. Mindketten ellenszenves alakok, mégis örülök, hogy van már ismét más önkéntes is a századnál, nemcsak egyedül én.

Délelőtt 11 órakor raporton elkérezkedem Magyar hadnagytól Görzbe. Kedves fiatal fiú. Szívesen elenged, csupán arra kér, hogy délután 1 órakor menjek be hozzá, majd felírja, mit vásároljak neki Görzben.

Mikor du. 1 órakor bemegyek hozzá, átadja a cédulát, mely szerint 3 db fehér puha gallért, sapka rózsát, vitézségi érem szalagot és 32 db levelező lap fénykép papírt kell hoznom, erre a célra 40 Koronát adott át, s megengedte, hogy menázsi, illetve faszolás után eltávozhassak, csak azt kötötte ki, hogy holnapután reggel a századnál legyek.

Délután 4 órakor már kész vagyok a faszolás kiosztásával, s már indulni akarok Edéhez, mikor egy nagy botos ordonánc keres és azt mondja menjek vele az 1. kompanihoz, a főhadnagy úr Tolnay hívat (az elmúlt napokban Tolnay lett az 1. kompani parancsnoka). El sem tudom találni, mit akar velem Tolnay, azt hittem, hogy az első illetve legutolsó beszélgetésünk óta el is felejtette, hogy élek. Mi lehet az oka hívásának? Talán csak nem tudta meg, hogy Görzbe megyek holnap, s ő is hozatni akar velem valamit? Ah, ez ki van zárva, valami más oka lehet hívásának. Kíváncsiságtól dobogó szívvel, haladéktalanul elindulok az ordonánc után, aki keletre az I. batalion lágerjába vezet, hol Tolnay az 1. kompani kommandant egy kis dolinában levő tiszti barakkban lakik.

 A szegedi 46/I. zászlóalj parancsnoksága 1916 tavaszán
(Kókay László hagyatékából)

Bemenve Tolnay főhadnagyhoz barátságosan fogad, de amellett némi ridegséggel, mi nála nem meglepő előttem. Hellyel se kínál meg, állni hagy, nyilván azért, hogy ne maradjak soká. Nem is maradnék, indulni szeretnék minél előbb Edéhez. Egy levelezőlapot vesz elő Tolnay, s ideadja olvassam el. Legnagyobb meglepetésemre Lácay bácsi írta Tolnaynak, aki előadja benne, hogy édesanyámnak régi ismerőse, s tőle értesült, hogy a harctéren Tolnayval együtt vagyok az ezrednél. Mivel Tolnay valamikor nálunk lakott, s akkor sok szívességet tettünk vele, most Lácay bácsi édesanyám nevében arra kéri Tolnayt, hogy tegyen valamit az érdekembe, mert én tiszti vizsgával még mindig mint önkéntes gefreiter tengődök odakint, ha lehetséges léptessen elő vagy eszközölje ki, hogy akár civil, akár katonai vizsga (érettségi, vagy intelligentesprüfung) letevésére szabadságoljanak, hogy ezáltal megszerezzem tiszti előléptetésem még eddig meg nem szerzett föltételét. Nagyon meghatott Lácay bácsi szívessége, némán szótlanul adtam vissza Tolnaynak a levelező lapot, s vártam mit szól Lácay bácsi kéréséhez. Tolnay rövid hallgatás után megszólal. Tudtomra adja, hogy momentán vizsga letételére nem tud szabadságot szerezni részemre, ellenben érdeklődni fog, s mindent megtesz az érdekemben. Majd megkérdezi, volna e kedvem századához menni, mire kereken kijelentem neki, hogy már megszoktam a 6. századnál, de lehet, hogy még meggondolom a dolgot, jelenleg azonban úgy vélem, hogy régi századomnál maradok. Tolnay tudomásul veszi a választ, s azt mondja, ha van valami kérésem, vagy ügyes bajos dolgom miben gondolom, hogy segíthetne, forduljak bizalommal hozzá. Majd egy liter bort és 100 darab cigarettát ad, s csak arra kér, hogy az üveget hozzam vissza.

Megköszönve szívességét, s az ajándékokat, eltávozom ettől a rideg embertől, visszamegyek a századhoz, s az egy liter finom bort átadom Makainak, Sántának és Gera bácsinak, hogy igyák meg, de az üveget valamelyikük vigye vissza az 1. kompani komandóhoz. Nagyon megörülnek a bornak, s Gera bácsi rögtön vállalja is az üveg visszavitelét. Majd elindulok Edéhez, kinek odaadom ajándékul a 100 darab tiszti cigarettát, melynek nagyon megörül, lesz holnap útravalója. Vacsora után nemsokára már 8 órakor lefekszünk, mert holnap korán kelünk. Lefekvés előtt okulva a reggeli tapasztalaton, gondosan megnézzük vackunkat, nincs e skorpió, de nem találunk benne.

A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.

Következő rész: „Görz mesés pompájában már jól látszik…”

Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész