Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 27. rész
1916. május 10-én napközben is folytatódik a mindennapossá vált olasz tüzérségi és gyalogsági támadás a robbantott aknatölcsér és a környező terület ellen. Temesvári 61-esek érkeznek a megfogyatkozott szegedi 46-os védők segítségére. Hősünk és társai élete állandóan veszélyben forog. Sorra dőlnek ki mellőle a társai, s ezúttal ő is könnyebb sebesülést szerez…
[1916. május 10.] ¼ 9. Alig van már a tölcsérben ember. A IV. zug legnagyobb része is meghalt, megsebesült. Épp a legkritikusabb időben, váratlanul segítség érkezik. A 61-es 10. század, mely regiments reserve nálunk. Erős veszteség árán jöttek keresztül a falura irányuló olasz ágyútűzön. Két zug közülük a századunk balszárnyán lévő kavernákba helyezkedik el, egy zugjuk rögtön bemegy a tölcsérbe, egy zug a zugunk futóárkában, illetve a schwarmom által kiürített dekungokban (kivéve a 13 és 14-est, oda folyton repülnek a tiszti latrinához lőtt kis macskák szilánkjai) és a minengangban helyezkednek el. A IV. zug maradványainak leváltása elég csendben megtörténhetik. Az olasz támadás és tüzelés ismét ellanyhul. A 61-esek kompani komandója is a minengangban van, melyben nagyon sok ember szorong rajtuk kívül. Így Makaiék, Somjai zászlós, a pionírok egy része stb. Egy cseppet se biztos pedig ez a kis kaverna, meglazult sziklái minden percben lezuhanhatnak a bent lévőkre, akkor pedig egy se menekül élve közülük. Annyi bizonyos, hogy én nem mennék bele, inkább kint vagyok a futóárokba.
A San Martinó előtti terület, háttérben a Monte San Michele. A képen Kókay László jelölései láthatók (Kókay László hagyatéka)
Most különben csend van, az ágyúk, sőt a macskák se lőnek, néha hallatszik csak egy-egy kézigránát explodálása a tölcsér felől.
Délelőtt 10 óra. A tiszti latrina előtt beszélgetek egy 61-es káplárral, mikor Imrus [?], ki mellettem áll, érdekes csehes kiejtéssel a magasba mutatva így szól „A mácská!”. Felnézve a magasba egy kis macskát pillantunk meg, abból a fajtából, mellyel a digók a tiszti latrina előtt a futóárok kereszteződéshez szoktak lőni, szóval oda, hol épp állunk. Megpillantva a lezuhanóban lévő macskát ész nélkül jobbra futunk, s sikerül dekungom elé érkezni akkorra, mire a macska explodál. Hármunk közül senkinek se lett baja, ellenben egy 61-esnek lábfejét letépte a kis macska, s azonkívül számtalan sebet ejtett szerencsétlenen, kit vesztére épp a macska explodálásakor arra vitt végzete. Ez a kismacska csak bevezetője lett annak a következő meginduló ágyú és aknavető tűznek, melyet az olaszok a szokásos helyekre zúdítottak. Csakhamar dörög, ropog, zúg minden, s füst borítja be a környéket.
A tölcsérnél újra kezdődik a kézigránátozás, újból támadnak a digók. Én, őrmester Molnár, és Csikós a minengang előtt, a függő traverza alatt ismét a kézigránátos ládákat bontogatjuk. Legbalról a tiszti latrinához legközelebb van Csikós, ezután őrmester Molnár, legtávolabb én. A puska vállamhoz van támasztva, a róla levett bajonettel épp egy újabb kézigránátos ládát feszegetek, mikor egy kis macska nem szokott helyére a futóárok kereszteződéshez – a hátra vivő futóárok legelejére – hanem közvetlen a 13-as dekung elé, stellungunk futóárkába vág le, hozzánk 4-5 lépésre. Nagy láng csap fel, hatalmas dördülés, utána füst borítja a futóárkot. Arcomon, bal kezem középső ujján ütést érzek, s arcomból erősen ömlik a vér. Csikós erősen jajgat, egyik oldala csúnyán megsebesült.
Sebesült katona ellátása a segélyhelyen (Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon. Magyarország I. világháborús képes albuma című kötetből)
Őrmester Molnár káromkodik, jobb karjából rettenetesen ömlik a vér. Makai és a szanitécek kijönnek a minengagból. A keservesen jajgató Csikóst leviszik bekötözni, nekem pedig Makai egy ½ négyzetcentiméternyi bádog szilánkot szed ki az arcomból. A seb nagyon kicsi, nem lehet vele meglógni. A bal középső ujjamban a tenyér felől meg olyan kicsiny szilánk van, hogy alig látni. A seb is alig fáj, csak annyira, mintha szálka ment volna az ujjamba. Érdekes, mindkét szilánk erősen égetett, míg benne volt a sebbe, mintha tüzes lett volna. Makai most őrmester Molnárt kötözi. Az arcsebem nem sokára eláll. Zsebkendőt tartok rá, nem kell be se kötni. Ellenben Molnáré nem akar elállni. Hatalmas sugárban lüktetve spriccel a vére, mikor Makai, hogy hozzáférjen a sebhez, levágja Molnár blúzát és ingének ujját. Alsó karján van sebesülve. A szilánk alighanem ütőeret ért, mert a vér majd fél méterre elspriccel. Még az én ruhám is bekeni. Makai kérésére pantallér szíjat hozok ki dekungomból, evvel elszorítja Molnár felső karját, úgyhogy eláll a vérzés, s azután beköti a sebet, s Molnár rögtön lóg is le a hilfsplatzra.
A tölcsérnél ezalatt óriási kézigránátharc folyik. A digók folytonosan támadnak, s 7. és 13. századtól erősen lövik őket a géppuskák. Minden valószínűség szerint ezeket a flankírozó géppuskákat akarja elhallgattatni az olasz suttyogó tüzérség, mert egyszerre tűz alá veszi a 7. századot, s lövi kegyetlenül. Ez kitűnő alkalom Bán tiszthelyettesnek a jobbszárnyunkról (hol sehogy sem érzi jól magát) való ellógására. Visszamegy embereivel és a géppuskával együtt a század bal szárnyára (a sarok dekungba), azt hozván fel, hogy „a digó nyilván a 7. századnál akar támadni, azért veret oda, nekünk pedig az a feladatunk, hogy akkor oda lőjünk.” Pedig esze ágában sincs a digónak a 7. századot támadni, csak a géppuskákat akarja elhallgattatni, de ez sem sikerül neki. A derék géppuskások rendületlenül tüzelnek a rájuk irányuló ágyútűz dacára is.
Osztrák-magyar géppuskás
(forrás: Velka vojna 1914–1918 Facebook oldal)
Kb. ¾ 11., hogy abbahagyják az olaszok a tölcsérre való eredménytelen támadást, s a bezetzoló 61-es zug maradványát le lehet váltani. A zugunk abschnittjába tartózkodó 61-es zug megy a tölcsérbe lévőket leváltani. Borzalmas dolgokat beszélnek a leváltott 61-esek, kik a minengangba jönnek, hogy micsoda rettenetes hely a tölcsér. Nekik a zugs komandantjuk is, egy Kókay nevű kadett, megsebesült. Meglehetős csend áll be, néha-néha lő csak kis macska a tiszti latrinához, illetve most már leginkább a stellung 13-as dekung előtti futóárkába, úgyhogy nem tanácsos a futóárokba tartózkodni.
Felmegyek a dekungomba, melynek már befedtem még tegnap este homokzsákokkal a tetejét, úgyhogy srapnel golyótól már nem kell tartani a dekungban. Felviszem magammal a puskámat is, s látom, hogy az oberschaftjába, s a tusába fúródott egy-egy darab szilánk, nyilván a macskától, mit az elébb az arcomba kaptam. Nem veszem ki a szilánkokat csak a tusából, mert ez kiáll és megsérthetne, az oberschaftban benne hagyom emlékül.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Halálos és elkeseredett elszántsággal…”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
