Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 28. rész
1916. május 10-én délben újabb századparancsnokot veszít az ezred az aknatölcsér körüli harcokban. Néhány órára szünet áll be, amikor az olaszok is elhordják a halottaikat, majd újra indul a támadás a környék ellen. Bedől a dekungok egy része. Hősünk és társai mindenre elszántan, kezükben kézigránáttal és szuronyos puskával várják az olaszok betörését…
[1916. május 10.] ¼ 12-kor egy újabb kis macska vág le a 13-as dekung elé. A robbanás után nyögés és jajgatás hangzik fel. Kinézek a dekungomból, s ugyanakkor a minengangból is kinéz Makai: „Ki az, ki sebesült meg?” „Hauptmann Péter!”- hangzik a válasz. „Gyerünk emberek, megsebesült a kapitány úr, vigyük le!” Én egy percig se habozok, leugrok a futóárokba, s a nehéz embert lecipelem Makaival együtt a minengangba. Úgy látszik Péter kapitány a tiszti latrinához igyekezett. Az ő rettenetes bátorsága nem törődött azzal, hogy az most óriási veszéllyel jár. Rá is fizetett. Egyik oldala és combja számtalan sebet kapott a macskától. Érdekes, mindhárom kompani komandant (Heim, Medzihradszky, Péter), aki most 24 óra leforgása alatt megsebesült, mind macskától sebesült meg, s mindegyik sok sebet kapott.
Olasz légiakna (macska) kilövésre készen San Martinó közelében az ún. Berardi dolinában (Nicola Persegati-Silvo Stok: La trincea delle frasche című kötetből)
Somjai ordonáncot küld a 3. kompanihoz jelenteni Péter kapitány megsebesülését, s néhány perc múlva már itt is van két rémült szanitéc, majd egy ordonánc. Levetkőztetik Pétert, s kötözni kezdik. Én a fejét tartom ezalatt. Rettentő sok sebe van, az egész oldala csupa apró szúrás. Nagy fájdalmai lehetnek, de nem jajgat. Arcán látszik micsoda fájdalmai vannak, de ő csak visszafojtja, intézkedik, hogy dínerje pakoljon össze. Bámulatos akaraterő és önuralom lakozik ebben az emberben. Nem hiába magasztalják emberei. Most is megható látni a két szanitécet és az ordonáncot, hogy meg vannak rémülve. Különösen az ordonánc, hűsége megható. Keservesen sír, siratja ezt a páratlan jóságú hős katonát. Kb. fél óráig kötözik Péter kapitányt, szinte elfáradok tartani, majd hordágyra teszik, s elindulnak vele hátra. Sietnek, kihasználják a csendet, mely most beállott.
Sebesült szállítása az olasz fronton (Tibor Balla – Patrizia dal Zotto – Paolo Pozzato: L’inferno di pietra. Austriaci ed ungheresi sul Carso című kötetből)
Óriási csend van. Az utolsó három nap alatt már szinte elszoktunk ekkora csendtől. Megelégelte már a digó a támadást, vagy csak gyűjti az erőt az új támadáshoz. Felmegyek vissza a dekungomba, lefekszem, s a következő percben már alszom is.
Ágyúlövedékek vérfagyasztó sivítására ébredek fel. 2 óra délután. Az olasz csendben van, ellenben tüzérségünk élénken lövi előttünk az olasz állásokat, s hallatszik, amint nehéz gránátok mennek a hátrább lévő olasz állásokra. Úgy látszik az olaszok újra támadásra gyülekeznek, s talán a reservéjük jön előre, s azt lövi tüzérségünk. Csak kell valaminek történni előttünk, mert már a 7. századtól újra lő egy géppuska a tölcsér elé. Hasztalan figyelünk, nem látszik semmi, csupán a jobbszárnyon a legszélső dekungból látnak annyit Kohajdáék, hogy az olaszok a tölcsér elől hordják hátra a sebesülteket. Kíváncsian nézik ezt sokan, s tolonganak a szélső dekung előtt. Mindenki látni akarja, s azon vitatkoznak, hogy lőjenek-e a digó szanitécekre, illetve sebesültekre. Végre abban állapodnak meg, hogy nem lőnek, pedig ezt a digó a mi helyünkben velünk szemben megtenné. Ja, de mi magyarok lovagiasak vagyunk még a „hitszegőkkel” szemben is. Mire rám is sor kerülne nézni a sebesültek lehordását, megszűnik a digók mozgása, nem látok semmit. Úgy látszik nem csak nekünk, a digóknak is sok veszteségük van, mert, mint Kohajda meséli, már dél óta szakadatlanul hordták mostanáig sebesültjeiket. (Vagy halottjaikat?)
Tüzérségünk és a 7. század géppuskája, habár nem valami erősen, de folyton lő. Az olaszok ellenben még mindig csendben vannak. 3 órakor délután aztán rákezdik ők is. Tüzérséggel, macskákkal, kézigránátokkal olyan tüzet adnak le a szokásos helyekre, hogy ilyet még a délelőtt se adtak. Most jobbszárnyunkra is, s a 3. kompani balszárnyára is óriási kézigránát zápor zúdul. A tegnap és tegnapelőtt éjszakai helyreállító munka folyamán egy dekunggá épített 4-es és 5-ös dekungok homlokfala a schützschildekkel együtt ledől, s alighogy kiugranak a benne lévők a tető is leszakad, valószínűleg egy diszkosz gránát okozta a pusztulást. Az összeomlott dekungok helyén tátongó nyílás támad, kijavítására most gondolni sem lehet, pedig ezen a nagy hézagon, ha támadnának ránk a digók könnyen beugorhatnának. Jobbszárnyunkról, néhány őrszem kivételével mindenki balra húzódik. Ennek dacára is az erős kézigránát tűz következtében Paucsis súlyosan megsebesül a hasán, majd később az öreg Király is, mellén és arcán.
Osztrák-magyar géppuska munkában a Doberdón
(Lucio Fabi: Sul Carso della Grande Guerra című kötetből)
Nem sokkal az olasz kézigránát és macskatűz megkezdése után ismét felhangzik a tölcsér felől a „Hurrá!” kiáltozás. Ismét támadnak a digók. El vagyunk készülve, hogy nálunk is fognak most a jobbszárnyon támadni, még pedig legvalószínűbb, hogy a bedőlt 4. és 5. dekungon keresztül fognak próbálkozni. Sokan a zugunkbeliek közül szinte óhajtják ezt. Halálos és elkeseredett elszántsággal leselkednek a futóárokban, kezükben kézigránát és szuronyos puska. Várják a stellungba beugró digókat, akiknek bizonyára régen rossz lesz ebben az esetben. Hiába várnak, a digók nem támadnak jobbszárnyunkra. Nyilván félnek a géppuskától, mely az este tőlünk lőtt, s azt hiszik most is itt van. A tölcsérnél most is hasztalan erőlködnek a digók, a 7. század géppuskája és a Lakos kézigránátok megteszik kötelességüket. A tölcsér előtt lassanként szűnik a kézigránátozás, ellenben zugunk jobbszárnyára még egyre zúdulnak a leginkább szoknyás kézigránátok.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Lűjje a ződ rakétát, önkéntes úr!”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
