Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 23. rész
1916. május 8-a hajnali 4 óra után virradni kezd San Martinónál. A világossággal együtt megindul az olasz tüzérségi és gyalogsági tűz a robbantott aknatölcsérre, amibe a saját tüzérség is bekapcsolódik... Megrendítő jelenetek zajlanak a tölcsérben és környékén.
Abbahagyjuk a munkát, halálos csendben, dermedten nézünk a ⊕ 197 felé, honnan az átkozott suttyogók szoktak bennünket lőni. Innen várjuk most is az első „üdvözletet”. Nem is csalódunk. 2–3 percig várunk szorongva, mikor négy fényes láng csap fel gyors egymásutánban a ⊕ 197 oldalán, a megölt fenyőerdő mögött. A következő pillanatban már le is kucorodunk a dekung fenekére. Néhány pillanat múlik el, mikor felhangzik a suttyogók vérfagyasztó sivítása: „si-i-i-u-bumbumbumbum” – hallatszik utána messziről a hátra vezető futóárkok falu felőli végéről. No, ez jó messzi ment. Csakhamar jön a második, harmadik, tízedik, huszadik láge. A suttyogó ágyúk úgy okádják a tüzet, mintha lapáttal hánynák bele. Feléled a digó gyalogság is előttünk, rakétázik, s erősen tüzel fegyverből. Kezdődik a hecc… A suttyogók szakadatlanul süvítenek felettünk; leginkább csak mögénk, a hátra vivő futóárokba, néha a 3. kompanihoz, s a század balszárnyára. Úgy látszik, csak zárótüzet ad a digó, minket nem bánt.
Figyelő a dekungban San Martinónál
(Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetből)
Folytatni akarjuk a dekung felépítését, de le kell mondanunk a szándékunkról. Már világos van, s a digók annyira tüzelnek fegyverből, hogy dekungunk tetejét nem bírjuk elkészíteni. A deszkát felrakjuk a tetőre, ellenben a homokzsákokat már nem bírjuk. zugsführer Palavesztrát a jobbszárnyon dekung építés közben kézfejen lövik (nem tudom, nem-e saját maga), s a Hilfsplatzról visszaküldött korporal Kohajda veszi át az unteroffizirságot.
Ezalatt a tölcsér előtt megrendítő jelenet játszódik le. Az öreg Neuwirth negyed magával (a 7. századtól) a tölcsér előtt még valamennyire épségben lévő olasz futóárokba akar előre hatolni. Az olaszok, kik már felocsúdtak, a legelöl menő öreget leszúrják, aki velőtrázó sikoltással összeesik. Emberei hanyatt homlok menekülnek vissza a tölcsérbe, az olaszok kezén hagyva az öreg Neuwirth hulláját, kik azt kidobják stellungjukból. Ormos az eset után zugjával visszamegy a 7. századhoz, rájuk már nincs szükség. Heim végleg meg akarja a tölcsért tartani, s erre nem őket, hanem a III. zugot használja fel.
A pionirok azonban nem akarják a kitüntetést elszalasztani, s a tölcsér elé ekrazit ládungokat raknak ki, felrobbantás céljából, port akarván hinteni a szemünkbe ezzel, mintha a még épségben lévő olasz stellungokat robbantanák. Csakhamar fel is hangzik három irtózatos dördülés. Nem tudván miről van szó, azt hisszük a digó macskáz a nagy minével elébünk, de csakhamar megtudjuk, hogy a pionirok robbantanak.
Közben az olasz ágyú és fegyver tűz növekszik, sőt már a kis macskák is kezdenek mögénk és a 3. kompanira dolgozni. Az óriási tűz dacára veszteségünk még nincs (zugsf. Palavesztrán kívül), mind mögénk mennek a lövedékek.
A hatalmas olasz tüzérségi tűzre válaszolni kezd a tüzérségünk is. Megszólal a hírhedt 10,5-es Haubitze Marcottinitől, s az újonnan beállított tábori ágyús üteg is. Már legelső lövéseik gyögyörű volltreffert csinálnak a tölcsérben lévő III. zug emberei közt. Zöld rakéták szállnak fel. Hasztalan. Eszeveszetten lövik saját ágyúink saját embereinket. A tölcsérben lévők közt csakhamar van halott, de a legmegrendítőbb, tekintve, hogy a IV. zug mily távol esik a digóktól, a legérthetetlenebb eset a IV. zugnál történik. Itt a 10,5-es a futóárokban éppen rumot osztó gefreiter Bálintot agyonvágja három emberével együtt, egy emberét súlyosan megsebesíti. Ugyan-e gránát vágta agyon a kis gefreiter Ecket, a volt linke manipulánst is, kit őrmester Wirics intrikái folytán Heim Schinclzerrel leváltatott. Ezen gránát egyedül öt halottat és egy súlyos sebesültet csinált századunkból. Ezt a mai gyalázatos szerepét tüzérségünknek nem is lehet teljesen menteni, talán csak annyiból, hogy a tölcsérre azért tüzel, mert nem tudja, hogy az ottani olasz állások helyén, melyekre belőve van, a mi embereink vannak. De az olaszoktól messze fekvő IV. zug lövetését, s hogy a számtalan fellőtt zöld rakétára sem hagyják abba a tüzet, csak hanyagsággal és nemtörődömséggel lehet magyarázni. A régi (még március-áprilisi), s csak néhány perce felépített dekungom is áldozatul esik a 10,5-eseknek, volltreffert kap, s összerogy újból, de szerencsére nincs benne senki, s így századunk, melyet eddig megkímélt az olasz tüzérség tüze, nem veszít saját tüzérségünk tüze folytán ismét embereket.
Olasz állások tüzérségi tűzben San Martino előtt 1916 tavaszán
(Kókay László hagyatékából)
A tölcsérben tüzérségünk tüze folytán egymást érik a sebesültek és a halottak. Az utóbbiak száma már egyedül a tölcsérben öt. A zöld rakétalövés nem használ, a telefondrót megsemmisült, végre Heim ordonáncot zavar a hatalmas olasz zárótűzben a batalions komandóhoz, hogy tüzérségünk azonnal hagyja abba a tüzet. Már teljesen világos van, mikor ¾-ed 5 tájban tüzérségünk, majd az olasz tüzérség abbahagyja a tüzet. Mindenütt a fronton beáll a szokásos reggeli csend, ellenben nálunk most kezdődik a hadd el hadd.
A fegyverlövöldözés egy pillanatra sem szünetel. Az olaszok mozognak a tölcsér előtt, melyet meg akarnak szállani. Embereink tüzelnek rájok, s néha kézigránátot is dobnak. Az olaszok is lövöldöznek. Remek céllövőik vannak. Ha valaki embereink közül kidugja egy kissé a fejét, fejbe lövik. A homokzsák födezék és a lövőrések még oly gyarlók a tölcsérben, hogy ez nagyon sűrűn megismétlődik. A III. zug már több mint felét elvesztette embereinek. Hamarosan benyomják az 5. század kadet Hencz-féle zugjának egy részét segítségül. Kadet Hencz nagyon bátran viselkedik. A stellungjukut javító digókat kuitból lövi. Meg is adja érte az árát. Fejbe lőve holtan esik össze.
½ 6. tompa robbanások jobbról, a talaj rázkódik. Újból azt hisszük macska, pedig nem az. Híre jön, hogy a digók a 3. kompani jobbszárnya, a 4. és 2. kompani előtt aknákat robbantottak fel, melyek még úgy látszik nem voltak teljesen készen, mert a két stellung közt robbantak fel, s volt olyan, mely a fojtást hátra fújta ki. Úgy látszik meg vannak ijedve a digók, azt hiszik mindenütt észrevettük nagyszabású tervüket, mely az egész San Martino (a Templomdomb, illetve a Monte San Michele déli része) felrobbantása lett volna. Ez az egy sikeres robbantásunk azonban keresztülhúzta a tervüket.
6 óra. Már csaknem teljesen elcsendesült előttünk minden, a fegyverlövöldözést leszámítva, de az is gyenge. Az idő, mely beborult, akadályozza a tevékenységet. Fásultan ülünk dekungunkban, várjuk miben töri a fejét a digó, mert azt kizártnak tartjuk, hogy végleg elintézettnek tekintik állásuk egy részének felrobbantását és elfoglalását.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Add neki, az anyja istenit!”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
