1914 augusztusában lázas készülődésben volt a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred mindhárom zászlóalja. A századokat feltöltötték hadilétszámra, a szállítmányokat összeállították és várták a parancsot, hogy induljanak a harctérre. Erre 1914. augusztus 22-én került sor Ránffy Zsigmond ezredes vezetésével. Az I. zászlóalj parancsnoka Kratochvil Károly alezredes, a II. zászlóaljé Balogh Barna alezredes, a III. zászlóaljé Reviczky László alezredes volt. A vonat az északi front felé, Galíciába robogott a 4-es honvédekkel.

 Az ezred sárkányfejre buzogánnyal lesújtó harcost ábrázoló művészi hadijelvényét Sidló Ferenc szobrászművész alkotta a gyalogezrednél eltöltött időszakában
(Sallay Gergely Pál: Mindent a hazáért! című kötete alapján)

Az ezred a debreceni 3. honvéd gyalogezreddel együtt a 39. dandárt alkotta és a nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékébe tartozott. A hadosztály másik dandárja a 81. honvéd dandár volt, ebbe tartozott az 1-es budapesti és a 17-es székesfehérvári honvéd gyalogezred. A nagyváradi és a székesfehérvári gyalogezred sorsa így kapcsolódott össze a 20. honvéd gyaloghadosztály keretei között. A két város és tágabb környezetük, a Fejér és Bihar megyei katonák a hadosztály kötelékében ugyanazt a hadiutat járták be. A hadosztály kezdetben a 2. osztrák-magyar hadsereg temesvári VII. hadtestének volt a része.

Az ezredek augusztus 24-25-én a Dnyeszter folyó melletti Bursztynnál rakodtak ki, és néhány nap múlva Rohatyn település mellett estek át a tűzkeresztségen. Súlyos, nagy veszteségeket követelő harcok kezdődtek. A négyesek több esetben hősies ellentámadással foglalták vissza a mások által elvesztett állásokat.

 A 4-es honvédek Rohatynnál végrehajtott első támadását is megörökítő vázlat
(Bartha Lajos szerk.: A m. kir. „IV. Károly Király” volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma című kötetből)

Az ezred már ezekben a harcokban is jól együttműködött az ekkor Gombos Mihály ezredes által vezetett székesfehérvári 17-es honvédekkel. Több esetben egymást váltva, vagy egymást segítve álltak helyt az orosz túlerővel szemben. A harcok során érzékeny veszteség keletkezett a tisztikarban is. Ránffy ezredes megbetegedett és az ezredparancsnokságot Kratochvil Károly alezredes vette át, aki ezt követően az ezred parancsnoka maradt több mint három éven keresztül.

 Kratochvil Károly háború utáni portréja
(Pintér Tamás - Rózsafi János - Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetéből)

Az 1914-es őszi harcok után megkezdődött a hadsereg visszavonulása a Kárpátok felé. A nagyváradi honvédek még a legnehezebb körülmények között is több esetben sikeres ellentámadással megállították az őket üldöző oroszokat. Lubatownál egy támadás során száznál több foglyot ejtettek, sok hadianyagot és puskát zsákmányoltak. A kárpáti téli csaták emberfeletti helytállást követeltek a magyar ezredektől. Nemcsak az ellenséggel kellett harcolniuk, hanem meg kellett küzdeni a rettenetes hideggel is. A 4-es honvédek a Korumkó-hegyháton számos ütközetet vívtak az orosz csapatokkal, s a túlerővel szemben megvédték állásaikat.

 Korabeli propaganda képeslap az orosz fronton vívott összecsapásokról

A központi hatalmak 1915. május 2-án Gorlicénél áttörték az orosz arcvonalat és a sikeres támadás után megkezdődött az ellenség üldözése. A helyzet kedvezett a Kárpátokban eddig védekezésben levő magyar alakulatoknak is. A nagyváradi honvédek 1915. május 7-én Laborcfőnél indítottak támadást a jól megerősített orosz védelmi állások ellen. Az oroszok heves tűzzel árasztották el a támadókat, akik késő este kézitusa után elfoglalták az orosz állásokat. A harc után Kratochvil Károly ezredparancsnok előrehozatta az ezredzászlót. Az ezeréves határon a zászló alatt, tábortűz világánál meghatottan énekelték a katonák a magyar Himnuszt. A hegy birtokbavételével az utolsó orosz csapattól is megtisztították Magyarország területét és itt is megkezdődött az orosz csapatok üldözése. Az ezred május 11-én állt utoljára harcban Wola Piotrowánál. Május 19-én a katonákat visszarendelték Vidrányba, mert új harctéren tervezték bevetni őket.

 A 20. honvéd hadosztály előrenyomulása a gorlicei áttörést követően
(Sipos Gyula szerk.: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelő ezred története című kötetből)

Olaszország 1915. május 23-i hadüzenetével új ellenfelet kapott az Osztrák-Magyar Monarchia. Azonnal megkezdődött az erők átcsoportosítása az északi hadszíntérről és Szerbiából. A 20. honvéd hadosztály csapatait is bevagonírozták, és a Karintiai-Alpokba szállították. A sík vidékhez szokott katonák 2000 méter körüli magaslatokra kerültek, megszállták a Vrata, Vrsic vonulatát és a Krn hegyet. A jól képzett olasz hegyi alakulatok ellen nagy veszteségekkel járó küzdelmet vívtak. A sebesültek szállítása szinte lehetetlen volt: rögtönzött eszközökkel, kötelek segítségével, csúszva, mászva kellett leereszteni őket a sebesültvivőknek. Még ilyen körülmények között is végrehajtottak dicső tetteket. Énekes százados zászlóalja egy roham során egy olasz zászlót zsákmányolt, amely később a nagyváradi 4-es múzeum egyik dísze lett.

 Korabeli propaganda képeslap

1915 júliusában újra útra keltek az ezredek, és az Isonzó melletti Karszt-fennsík nyugati területére, a Doberdó-fennsíkra kerültek. A görzi hídfő déli védelmét biztosító fennsík jelentette a háború alatti legvéresebb küzdelmeik helyszínét. A megérkezés után azonnal harcba vetették őket. A sivár kősivatagban, ahol még nem voltak állások, az egyre erőteljesebb olasz tüzérségi tűz nagy veszteségeket okozott. Sokat szenvedtek a vízhiánytól, a temetetlen halottak bűzétől. Kolerajárvány tombolt és az egyre érkező katonatömegek ellátása is komoly feladat elé állította a hadvezetést. Az olaszok újabb és újabb offenzívákat indítottak, amelyek a hadtörténelemben isonzói csaták néven váltak ismertté. A nagyváradi honvédek a Doberdó-fennsík kulcspontjának számító Monte San Michele magaslat védelmét látták el a 20. honvéd hadosztály három másik ezredével együtt.

 A délnyugati front isonzói szakaszának vázlata
Készítette: Pintér Tamás

1916. február közepétől mindig egymást váltják a nagyváradi és a székesfehérvári honvéd századok a Monte San Michele állásaiban. Az 1916. márciusi esőzések során előfordult, hogy a vízzel teli lövészárkokban kellett küzdeniük. A vízben feloldódott doberdói vörös agyagtól úgy néztek ki a katonák, mintha agyagszobrok lennének. A 20. honvéd hadosztály Doberdó-fennsíkon vívott küzdelmeit örökítette meg az alakulat hadijelvénye is, a híres/hírhedt „húszas” buzogánnyal a közepén a háttérben a Monte San Michele gerincének a vonalával, ahol nagyváradiak és székesfehérváriak mindig közösen küzdöttek.

 A 20. honvéd hadosztály doberdói hadijelvénye
(Pintér Tamás - Rózsafi János - Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetéből)

Tavasszal a középkori várháborúkat idéző intenzív aknaharc folyt a Doberdón: májusban négy alkalommal robbantottak aknát állásaik alatt az olaszok, de a robbantási tölcséreket minden alkalommal elfoglalták és megvédték a nagyváradi honvédek. A hatodik isonzói csatában a Szilágyi százados vezette csoport hősiesen védelmezte a Monte San Michele csúcsa alatt épített Schönburg alagutat. Ezzel a haditettel megakadályozták, hogy az olaszok előretörjenek és elfoglalják a hátsó területet.

A Görz eleste miatt kiürített Doberdói-fennsíkról a Comeni-fennsíkra vonultak vissza az osztrák-magyar csapatok. Itt szintén csak hevenyészett állások voltak, s hasonló volt a helyzet, mint egy évvel előtte a Doberdón. Az ősz folyamán Nova Vas községnél vívtak súlyos harcokat a 4-es honvédek.

Az óriási veszteségekkel járó karszti küzdelmekből 1916. november közepétől az ekkor már csendesebb orosz frontra, Volhíniába került a hadosztály. Az első világháború idején, 1915 nyarán, a gorlicei áttörést követően került a központi hatalmak ellenőrzése alá ez a terület egészen a Sztir folyóig. Innen 1916 nyarán a Bruszilov offenzíva nyomán a Stochod folyó mögé vonultak vissza.

 A hadosztály volhíniai harcainak helyszíne

A nagyváradi és székesfehérvári katonák 1916 őszén Volhíniában már jól kiépített állásokat találtak és az oroszok vonalai messze húzódtak, nem úgy, mint a doberdói pokolban. A csendes „szanatóriumi” időszak 1917 szeptemberéig tartott.

 Volhíniai állások
(Forrás: Helyőrségtörténeti Emlékgyűjtemény, Székesfehérvár)

Ekkor újra az olasz frontra került az alakulat. Ezúttal a Görztől északra található Monte San Gabriele hegy védelme várt a nagyváradi és fehérvári honvédekre. Háromszoros olasz ágyú és bombavető gyűrű vette körül a hegyet. Állások nem voltak, csak kövek, gránátgödrök, kisebb támpontok. Egy alkalommal az ún. Nord támpont, azaz északi támpont egyik felét is elfoglalták már az olaszok.

 A Monte San Gabriele védelmének vázlata
(Erdélyi ezredek a világháborúban című kötetből)

A négyesek a megmaradt részből ellentámadást indítottak és 2 olasz tisztet és 148 fő legénységet ejtettek fogságba. A Monte del Morte, azaz a „Pokol-hegye” elnevezéssel is emlegetett hegy hősies védelme tette lehetővé, hogy a 11 védekező isonzói csatát követően a központi hatalmak átvegyék a kezdeményezést az olaszokkal szemben. Kratochvil Károly ezredes ekkor a 81. dandár ideiglenes parancsnokaként irányította a hegy védelmét, amely haditettével a korszak legmagasabb katonai kitüntetését, a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét érdemelte ki.

A 12. isonzói csata, a német segítséggel végrehajtott 1917. október 24-ei tolmeni áttörés után itt október 28-án kezdték meg az olaszok a visszavonulást. Az ezred november első napjaiban kelt át az Isonzón, s folyamatosan előrenyomulva 1918 első hónapjaiban került a Piave folyó melletti Monte Tombán lévő állásokba.

 A 12. isonzói csatát követő előrenyomulás

Az 1918 júniusi piavei csatában nem vett részt az alakulat. Július közepén viszont a 20. hadosztály balszárnyához csatlakozó állásokból az olaszok Piavén való átkelését hiúsította meg. Az 1918. október 24-én megindított olasz offenzíva során nagy erők támadtak a 20. honvéd hadosztályra. Október 27-én francia csapatok támadását verték vissza Monte Perlo déli lejtőjénél. Az ellenség egyre nagyobb erőkkel támadott és a súlyos veszteségek miatt megkezdődött az osztrák-magyar csapatok visszavonulása. A nagyváradi honvédek Feltre előtt gyülekeztek, ahol újra megvetették a lábukat, majd folytatódott a visszavonulás és a november 4-én életbelépett fegyverszünet előtt már nem léptek harcérintkezésbe az üldöző ellenséggel. A sokat szenvedett, de mindig helyt álló 4-es honvédek 1918. november 18-án zárt rendben, vonaton értek haza szülőföldjükre, Nagyváradra.