Élet a Doberdó lövészárkaiban – 4. rész
„Megyünk, megyünk és arra gondoltunk, hogy milyen jó is lenne, ha odahaza lehetnénk… szomjasak vagyunk. Víz nincs. Elepedünk egy kis víz után, mert tikkasztó a hőség. Sehol már csak egy kis pocsolya sem” – írta a budapesti 1-es honvédeknél szolgált Rózsa Sándor a háborút követően, visszaemlékezve egy fárasztó és gyötrelmes menetelésre a Doberdó-fennsíkon. Bár az általa említett esemény 1915 októberében történt, de jól érzékelteti azt, hogy a katonáknak milyen nagy szenvedést jelentett a víz hiánya még ősszel is, hát még a tikkasztó mediterrán nyárban.
Szomját oltó baka az olasz fronton
(Balla Tibor – Pollmann Ferenc – Kürti László: A nagy háború másik arca című kötetből)
A vízhiány az egészségügyi ellátásban is gondot jelentett. Így emlékezett a doberdói segélyhelyen eltöltött szolgálatára dr. Bing Maxim, a budapesti 1. honvéd gyalogezred orvosa: „S a legnagyobb baj az, hogy nem volt vizem. A doberdói karszt iszonyú víztelensége miatt a vizet a ciszternákból kellett meríteni, de a falubelié már egészen ki volt merítve s ezért a szomszéd két kilométeres távolra fekvő helység ciszternájából kellett belőtt úton vödörben hozni.”
A hadvezetés igyekezett mindent megtenni, hogy a katonák elegendő folyadékhoz jussanak a harcok alatt és azok szüneteiben, de nem minden esetben sikerült ezt biztosítani. Források és kutak az egész fennsíkon nem voltak. A Doberdó-tó vize pedig csak tisztítás után, szükségből volt iható.
A vízhiány időnként olyan méreteket öltött, hogy még a katonai tervek elkészítésénél is figyelembe vették a vízhez jutás lehetőségét. József főherceg, a Doberdót védő VII. hadtest parancsnoka így írt erről 1915 júliusában: „Lent van a Doberdó-tó, meg a Wippach, tehát van ugyan víz, de fönt az állásokban, ha minden jól megy nagy nehezen fejenként 24 órára egy fél liter vizet tudunk fölcipelni; ennek a szomjúság oltására és mosakodásra is elégnek kell lennie 30-40 fokos hőségben; emellett a szállítások közben a hordárok mindig igen nagy veszteségeket szenvednek az ellenséges tűz által. […] Ha előre visszük az állásainkat, vízdús vidékre jutunk és ugyanakkor az ellenségnek legkellemetlenebbül oldalazó lövegeit is kézre keríthetnénk és ellene fordíthatnék. Mind emellett megingathatatlanul szilárd az elhatározásom: meghátrálni, bármi történjék, nem fogunk.”
Ivóvíz szállítása harcvonalunkra
(Lándor Tivadar szerk.: A Nagy Háború írásban és képben. Az olasz háború című kötetből)
A helyi lakosok a harcok kezdete előtt az esővizet ciszternákba gyűjtötték össze, de ezek vízmennyisége nem volt elegendő az egyre növekvő létszámú katona ellátásra. A körültekintő ellátás ellenére gyakran volt vízhiány az állásokban és tartalékban egyaránt. Ilyenkor a honvédek igyekeztek maguk gondoskodni az ivóvízről. Rokszer Jenő a budapesti 1-es gyalogezred honvédje így emlékezik egy 1915 nyarán lezajlott vállalkozására: „Csúszva-mászva indultunk meg előre. Beletenyerelve vérbe, gazba, odatapadva, majd átmászva egy másik szörnyű emberroncshoz, szirthez. Mivé lettünk volna, ha ezeket, a halottakat, még ha olaszok is voltak undorral néztük volna!? Hisz ezek most védtek és eltakartak bennünket. Miért ne simultunk volna hozzájuk? Miért ne aknáztuk volna ki a helyzetet, s miért ne használtuk volna fel a kulacsaikban maradt vizet vagy feketekávét, amikor a mienk elfogyott s ez most a nap heve ellen s belső felindultságunk okozta tikkadtságunkra üdítő enyhet adott? Ezt csak az tudja igazán, aki maga is szomjazott valaha.”
A folyadék hiánya azonban nem csak az ivóvíz mellőzését jelentette, így számolt be Hölzel Gyula az átélt borzalmakról és szenvedésekről: „a vonalat tartottuk két héten át, hol nem kaptunk étkezést, hol minden emberre egy kondérra való élelem jutott. Mosakodni elfelejtettünk, mert nem volt mivel. Férgek leptek el bennünket.” A fentebb már idézett dr. Bing Maxim orvos is többször kitért arra, hogy munkáját milyen sokszor nehezítette a víz nélkülözése. A segélyhelyen gyakran elfogyott a mosdatáshoz, sterilizáláshoz nélkülözhetetlen víz, amelyet két kilométeres távolságból pótoltak egy falusi ciszternából. De mivel ez közel féltucat segélyhelyet látott el gyakran előfordult, hogy a készlete nem volt elegendő. „Most késő délután, már nem volt víz nálam, a folytonosan szomjazó sebesültek megitták, a mosakodásra és sterilizálásban elfogyott. Nem tudtam sterilizálni, amíg a kiküldött járőr meg nem érkezett az újabb készlettel.”
A súlyos vízellátási gondokra minél gyorsabban megoldást kellett találni. József főherceg 1915 augusztusában erről így írt: „már idejövetelemkor elrendeltem vízvezeték építését, ezek az összes az én kerületembe tartozó falvakat, táborokat tartalékállásokat és a szélső lövészárkokat is hívatva lesznek friss vízzel ellátni. Az állások – a Doberdó-tónak igen bővizű forrásait kihasználandó motoros szivattyúkkal lesznek ellátva. Mindez ma még csak épülőfélben van. A Vallonétól keletre fekvő Karszt-fennsík összes falvainak most épülő ciszternáiba Dutovljéből szivattyúzzák föl naponta az 5 tankvonattal messziről hozott vizet. Ez addig lesz így, még a Haidenschaft-i bő forrásokból föl tudom, nagyszabású vízművek révén a Karszt-fennsíkra vezetni az itt teljesen hiányzó vizet.”
Vízvezeték kifolyó Lipánál
A Haidenschaft melletti Hubl–forrás bekapcsolása a vízellátásba, kemény és megfeszített munka mellett is, legalább egy esztendőt vett volna igénybe. Átmeneti és gyorsabb megoldást kellett tehát keresni. A feladat az 5. hadseregnél működő Trieb ezredes által vezetett mérnöki csoportra várt, akik utasítást kaptak egy 400 köbméter vizet szolgáltató vízmű építésére.
A tervekre így emlékezett Mezei Zoltán honvéd mérnökkari alezredes, aki maga is részt vett azok elkészítésében és a későbbi vízmű katonai üzemvezetője volt: „Az említett mérnöki csoport által kidolgozott terv szerint a Haidenschaftból Reifenberg és Prvacinán keresztül vasúton Dutovlje-Skopo állomásra szállított vizet egy vízmű segítségével a harcoló csapatokhoz lehetett juttatni. Tekintve azonban, hogy ezen az arcvonalon álló erőink fokozatosan erősödtek, az eredeti terv szerinti napi 400 köbméter teljesítményűre építettük a vízművet. Mint érdekességet megemlítem, hogy itt a más frontokon sokszor eredménnyel járó varázsvesszős forráskutatások és ezek alapján végzett mélyfúrások itt nem vezettek eredményre.” A tervek alapján Dutovlje–Skopo állomásra naponta érkező 70-80 vagon vizet az erre a célra épített 400 köbméteres gyűjtőmedencékbe öntötték.
400 köbméteres gyűjtőmedence Dutovlje-Skopo állomáson
(Jacobi Ágost szerk.: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban című kötetből)
Innen egy szivattyú segítségével felnyomták a Krajna-Vas-i gyűjtőmedencébe, ahonnan gravitációs úton jutott el a voljci-gradi tartályba. A tartályból a voljci-gradi és Skribinai segédmedencékbe, majd szivattyúk segítségével két lépcsőben a lipai szolgálati medencébe került. Innen már gravitációs úton jutott el a Lipa-Kostanjevica-Oppachiasella fővezetékbe és az ebből leágazó vezetékekbe, melyek végén voltak a kutak kiépítve, ahol vételezni lehetett a vizet.
A vezeték kiépítését a nyomvonal kijelölésével kezdték meg. A csővezetéket a sziklás, egyenetlen dolinákkal és víznyelőkkel szabdalt talajon csak kis szakaszokon lehetett süllyeszteni, így többnyire a talajra fektetették a csöveket. Voltak azonban olyan szakaszok is, elsősorban a nagyobb dolinákban, ahol kőoszlopokon vezették őket. Az építkezésen az átlagos munkáslétszám mintegy 2000 főt tett ki, melybe a mesteremberek mellett az idevezényelt orosz hadifoglyok is beletartoztak. Ide rendeltek még a munkálatok elvégzésére 10 teher, 1 személy és 1 szerelőautót valamint 50 ökrösfogatot is. „A vízvezetékeknél Mannesmann-csöveket használtunk, a betonozáshoz portlandcementet, a szükséges kavicsot és homokot a helyszínen állítottuk elő kőzúzógépekkel a mindenütt található mészkőből”- emlékezett a munkálatokra az alezredes. A kiépített fővezeték 125 mm átmérőjű volt, az elágazások pedig a kifolyók számához arányított átmérővel rendelkeztek.
A munkálatok gyorsan haladtak és a kiépített vízvezetéket 1915. szeptember 5-én avatták fel. A vízzel azonban továbbra is takarékoskodni kellett, mert a nagyszámú katonaság miatt nélkülöző lakosságot is el kellett látni, ezért fejadagot vezettek be. Naponta személyenként két, míg lovanként tizenöt liter járt a nélkülözhetetlen nedűből, amelyet az alosztályparancsnokok nyugtája ellenében lehetett vételezni. Az ellenőrzést az őrszázad katonái végezték, minden kifolyóknál kiépített kutaknál.
Ivóvízállomás az olasz hadszíntéren. Az ivóvizet automobilok segítségével szállítják a vízszegény Karszton húzódó harcvonalra
(forrás: www.allworldwars.com)
A vezetéket folyamatosan ellenőrizték és mellette telefonvonal volt lefektetve, hogy a járőrök jelenteni tudják az esetleges hibákat, sérüléseket. A megrongálódott részeket lehetőség szerint azonnal javították: kifűrészelték, és karmantyús csődarabbal helyettesítették a használhatatlan darabot. Ez az ellenséges tüzérségi támadások alatt rendkívül veszélyes és lassú volt, így gyakran előfordult, félnapig is szünetelt a frontvonal vízellátása.
A Doberdón harcoló alakulatok száma növekedett és a vasúti szállítás is egyre nagyobb gondot okozott, ezért indokolt volt a rendszer bővítése. Megépítették a Hubl–forráshoz vezető vezetékrészt, így 1916 őszére jelenősen növelni tudták a vízhozamot. Az új szakasz átadásával megváltozott az egész hálózat működése. Voltak olyan szakaszok, ahol az eredetivel ellentétes irányba folyt a víz.
A comeni vízvezeték vázlata
(Jacobi Ágost szerk.: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban című kötetből)
1916 őszén a front a Vallone-völgy és Kostanjevica között mozgott és a kiépített vezeték egy része az olaszok kezébe került. Az arcvonal változásáról a kezelőszemélyzetet mindig értesítették, így ők ennek megfelelően elzárták az ellenség kezére kerülő szakaszokat. A vezeték megépítése sokat javított a katonák vízellátásán, de így is akadtak nehézségek, melyeket a honvédek méltósággal viseltek. Erre így emlékezik Mezei Zoltán: „nehéz feladat volt a sokat szenvedő és szomjazó csapatokkal megértetni a vízzel való takarékoskodás kényszerűségét; azonban csapataink kitűnő szellemét és fegyelmét mutatja, az hogy kb. másfél évnyi parancsnokságom alatt még a legszörnyűbb Isonzó–offenzívák alatt és a pokoli melegben sem történt az őrségek és a vizet használó csapatok között komolyabb incidens.”
A poszt elkészítésében nyújtott segítségéért köszönetet mondok Rózsafi Jánosnak, aki rendelkezésemre bocsátotta a témával kapcsolatos korábbi kutatási eredményeit.
„Valódi állások még nincsenek...” Élet a Doberdó lövészárkaiban 1.
„Keskeny lövészárkok vésessenek...” Élet a Doberdó lövészárkaiban 2.
A Črnci barlang Élet a Doberdó lövészárkaiban 3.
