Megszaporodtak a 30 és felesek – állapítja meg hősünk 1917 februárjának első heteiben Lipa környékén. A viszonylag nyugalmas időszakot kihasználva – a Golneken folyó műszaki munkálatok felügyelete mellett – a környékben tesz látogatásokat és érdeklődve szemléli Komeni-fennsík mozgalmas életét.
Vitéz Bertalan Árpád őrnagy (posztumusz alezredes) legendás személyiség volt. Leginkább mint a magyar katonai ejtőernyőzés atyja vált ismertté a témával foglalkozó kutatók és a fegyvernem mai katonái számára. Azonban még az utóbbiak közül is csak kevesen tudják, hogy Bertalan Árpád – akkor hadnagy – alig pár nappal 19. születésnapja után egy rohamjárőr parancsnokaként olyan haditettet hajtott végre az éppen 100 éve lezajlott caporettói áttörés első napján, amelyért a katonai bátorságért adható akkori legmagasabb magyar és osztrák–magyar kitüntetést is megkapta.
A caporettói áttörés hatása megdöbbentette a látvánnyal szembesülőket. Egyik korábbi posztunk hőse, a cs. és kir. 45. sz. állandó kórházvonaton szolgáló dr. vasvári Kósa György medikus 1917 decemberében jutott el az elfoglalt területre. A kórházvonat feltehetően Görz érintésével jutott el a Palmanovától délre fekvő Cervignanóig, hogy teljesítse szolgálatát és a sebesülteket hazaszállítsa. Kósa hadnagy bejárta a települést, s a látottakat amatőr fotósként meg is örökítette.
Az olasz haderő az első világháborúban 1917 őszéig 11 nagy csatát vívott az Isonzónál az osztrák–magyar hadsereggel. Valamennyiben az olaszok támadtak. A 11. isonzói csata után az olasz hadvezetés úgy számolt, hogy újabb nagy csatára majd csak 1918 tavaszán kerül sor. 1917. október 24-én azonban osztrák–magyar és német támadás kezdődött, amely Caporetto környékén átszakította a frontot. Caporetto szimbolikus jelentést kapott: az olaszoknál a hadsereg és a nemzet katasztrófájaként, a németeknél, az osztrákoknál és nálunk ellenkezőleg: csodaként emlegették.
A caporettói áttörés 100. évfordulójához közeledve úgy döntöttünk, hogy a héten megszakítjuk Kókay László épp futó 1917-es naplósorozatának a közlését és ugrunk az időben. Hősünk 1917 októberéről és novemberéről írt naplói ugyan nem maradtak fenn, azonban erről az időszakról is sok érdekes fotó megőrződött a hagyatékában. Ezekből közlünk most egy válogatást a héten tervezett többi, Caporettót érintő írást megelőlegezve és azokhoz is kapcsolódva.
Az Országos Széchényi Könyvtár a centenáriumi években több első világháborús tematikájú tárlatot is rendezett. Kiállítássorozatuk legújabb része az intézmény egykori első világháborús gyűjteményéből nyújt válogatást, bemutatva korabeli térképeket, papírmaketteket, játékokat és más különleges dokumentumokat.
Talán kevesen tudják, hogy a Nagy Háború során a cívisvárosban különböző nemzetiségű hadifoglyokat őriztek. Közülük legtöbb a keleti fronton fogságba esett orosz katona volt, de érkeztek ide olasz, szerb és román foglyok is. Sokan itt haltak meg a fogságban, köztük 72 olasz katona, akiket a város különböző temetőiben hantoltak el.
A császári és királyi szegedi 46. gyalogezredben szolgáló Kókay László több füzetből álló naplót írt a háborús élményeiről. Az 1916 tavaszán játszódó doberdói naplóját már korábban közreadtuk. A Doberdóról szerencsésen visszatérve Szegeden letette a hadiérettségi vizsgát, majd 1916 júniusának végén újra a Brassóban állomásozó pótzászlóaljhoz került. Naplójában megörökítette a román hadba lépés izgalmas napjainak egyes részleteit is. Az itt megszakadt írás külön füzetben, 1917 januárjában folytatódik, amikor már újra az olasz fronton találjuk. Ennek a közreadásába kezdünk most. Kókay László hathetes műszaki kiképzésre került Minarik százados csoportjához, amelyik a Komeni-fennsík műszaki védelmének a megerősítését végzi a várható újabb olasz támadást megelőzően. Az osztaguk Lipa mellett egy dolinában táborozik. Hősünk számára kevésbé érdekes ez a tevékenység és közvetlen felettese sem túl szimpatikus a számára, azonban a környék érdekli, s ha teheti, akkor „kódorog”, nézelődik, felkeresi ismerőseit, beszélget velük, s megörökíti a közvetlenül a front mögött zajló mindennapokat…
Első világháborús hadtörténetünkkel hosszú időn keresztül meglehetősen mostohán bánt nemzeti emlékezetünk: a sorsfordító események krónikájából alig néhány továbbadható epizód örökítődött meg a felnövő nemzedékek ismereteit leginkább befolyásolni hivatott iskolai történelem-tankönyveinkben. Hadvezéreinkről talán még ennyi sem: tetteik, sőt neveik puszta említése is rendre kimarad a tananyagból. Mondják, talán nem is baj, hogy így van. Vesztes háború, katasztrofális béke aligha hozhat dicsőséget bárkinek. Sok egykori k. u. k. tábornokunk szereplésére valóban jobb, ha a jótékony feledés borít leplet. Igazságtalanok lennénk azonban, ha miattuk a kevés kiválóra sem emlékeznénk (és emlékeztetnénk) többé az utókort. Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor vezérezredes egyike volt e keveseknek.
1917 szeptemberében–októberében a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály alakulatai élet-halál harcot vívtak a túlerővel támadó olasz csapatokkal szemben az Isonzónál a Monte San Gabriele védelmében. A védekező harcok mellett voltak azonban olyan vállalkozások is, amikor támadólag léptek fel a honvédek…
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek