A caporettói áttörésről (1917. október 24–27.)
Az olasz haderő az első világháborúban 1917 őszéig 11 nagy csatát vívott az Isonzónál az osztrák–magyar hadsereggel. Valamennyiben az olaszok támadtak. A 11. isonzói csata után az olasz hadvezetés úgy számolt, hogy újabb nagy csatára majd csak 1918 tavaszán kerül sor. 1917. október 24-én azonban osztrák–magyar és német támadás kezdődött, amely Caporetto környékén átszakította a frontot. Caporetto szimbolikus jelentést kapott: az olaszoknál a hadsereg és a nemzet katasztrófájaként, a németeknél, az osztrákoknál és nálunk ellenkezőleg: csodaként emlegették.
Az említett 11. isonzói csata jelentős változást nem hozott ugyan az olaszok javára, az osztrák–magyar hadvezetést mégis aggasztotta, hogy az olaszok egyes frontszakaszokon kedvező pozíciókat szereztek, az erőviszonyok alakulását távlatosan nézve pedig azt látta, hogy azok összességükben, egyre inkább az olasz fél számára módosulnak, mert képesek pótolni a veszteségeiket. Keresni kezdte, hogyan érhetné el minimum a front stabilizálását, jobb esetben a helyzet megfordítását. Végül is egy tehermentesítő támadás kidolgozásába fogott. Az offenzívához jelentős erőátcsoportosításokra és német segítségre volt szükség. A német hadvezetés bele is egyezett a közös támadásba, de ragaszkodott annak német irányításához és korlátozott időtartamához. A létrejött megállapodás szerint Otto von Below német tábornok lesz a két haderő 15 hadosztályából megalakuló 14. hadsereg parancsnoka, a németek hegyi harcokban tapasztalt 7 hadosztályt adnak, a Monarchia 8 hadosztályt. A támadási terv szerint a német és az osztrák–magyar erők az Isonzó felső szakaszánál, Flitsch és Tolmein között törik át a frontot, majd délnyugat felé nyomulva birtokba veszik a friuli síkság peremén a Gemona–Cividale terepszakaszt, végül az Isonzótól 50–60 km-re folyó Tagliamentóig szorítják vissza az olaszokat. A hadműveletek kezdetét 1917. október 22-re tűzték ki. (A csata előkészítéséről és lefolyásáról bővebben lásd Balla Tibor blogon megjelent írását).
Német katonák és olasz foglyok Caporetto után
(it.wikipedia.org)
A támadás előkészítése, a kijelölt osztrák–magyar és német hadosztályok lövegeinek, lőszereinek és felszereléseinek szállítása szeptember 15-én elkezdődött és mintaszerű precizitással október közepére lezajlott. Nyolc vasútvonalon, kb. százezer vasúti kocsival történt a szállítás a kirakodóállomásokra. A támadáshoz másfélmillió tüzérségi lőszert (tíz százaléka gázlövedék), 700.000 kg robbanószert szállítottak. A lövegek számát az áttörésre kijelölt szektorokban a korábbiaknak több mint ötszörösére növelték. Majd a gyalogság szállítása következett. A hadművelet sikerének fontos előfeltétele volt, hogy a támadás meglepetésként érje az olaszokat, hogy minél később észlelhessék az előkészületeket, így ne készülhessenek fel az ellenállásra. A vasúti szállítások az olasz repülőgépek megfigyelő körében csak éjszaka zajlottak. Hogy eltereljék a figyelmet a tervezett áttörési szakaszokról megtévesztésül az osztrák–magyar csapatok kisebb támadásokat hajtottak végre az isonzói és a dél-tiroli front távolabbi szakaszain.
Az olasz főparancsnokság központi épülete Udinében
(www.lagrandeguerra.info)
Az olasz hadvezetés a hadtörténet és a hadi tudományok klasszikus példáiból és szabályaiból kiindulva nem számított a támadásra. Először is a meteorológiai tapasztalatok és a földrajzi viszonyok figyelembevétele alapján a Júliai-Alpokban október közepétől rendszerint nagy esők kezdődnek, a hegyek magasabb részein pedig havazás. Az előző két évben is lecsendesedtek a harcok októberben az Isonzónál. Tél elején nagyobb hadjáratot indítani – Cadorna szóhasználatával élve – egyszerűen „nem látszott logikusnak”. „A küzdelem, úgy látszik, erre az évre véget ér. Legalább is ezzel számolunk” – búcsúzott Cadorna vezérkari főnök 1917. október 4-én Angelo Gatti ezredestől, a „házi történészétől”. „Most két hétig Vicenzában leszek, 20-a felé visszajövök. Meglátjuk, mit csinál majd az ellenség. Rendbe tesszük kicsit a dolgainkat, felkészülünk a téli kvártélyozásra.” Cadorna szabadságra indulása nem számított kivételesnek azokban napokban. A téli szabadságolás első turnusaiban (október 20-ig) már 120.000 katonát szabadságoltak. Arról a frontszakaszról is, ahol majd néhány nap múlva a német és osztrák–magyar áttörés kezdődik. Akár ebből is látszik, hogy az olasz hadvezetés nem számított nagyobb offenzívára.
Cadorna a tisztjeivel
(libreriadistoria.it)
Távolabbra, az európai hadszínterekre kitekintve sem várt támadást az olasz vezérkar. Nem azért, mert felelőtlen álmodozókból állt, Cadorna pedig egyáltalán nem volt légvárakat építő hadvezér. Ellenkezőleg, sokan azt mondták róla, hogy fantáziátlan, túlságosan is óvatoskodó. A háború következő félévi kilátásait az antant számára kedvezőtlennek vélte, mindenekelőtt az oroszországi helyzet miatt. 1917. szeptember közepétől egy hamarosan kezdődő második forradalommal számolt, és lemondott arról a reményről, hogy az orosz hadsereg akár középtávon képes lesz tartani a frontot. Számolt azzal is, hogy ennek következtében megkönnyebbülnek, felszabadulnak majd az orosz fronton a központi hatalmak csapatai, amelyek egy részét bizonyára átvezényelik a nyugati frontra, az olaszra is. Nagyobb osztrák–magyar támadásra azonban csak 1918 tavaszán számított, és úgy kalkulált, hogy addigra talán megérkeznek majd az amerikai csapatok is Európába. Hasonlóképpen vélekedtek az olasz diplomaták és a hosszabbtávú nemzetközi dimenziókra jobban figyelő Gatti ezredes is. A német hadsereg várható magatartását az olasz hadvezetés nem tudta kiszámítani, azzal próbálta magát nyugtatni, hogy ha a németek eddig kerülték, hogy közvetlen harci érintkezésbe kerüljenek az olasz haderővel, akkor talán a továbbiakban is ezt teszik.
Cadorna a szabadságát egyébként nem „teljes kikapcsolódással” töltötte a vicenzai Villa Cameriniben. Vicenza közel van Udinéhez, az akkori út- és közlekedési viszonyok mellett is autóval néhány óra alatt visszatérhetett a főparancsnoksága, amivel folytonos telefonkapcsolatot tartott. Majdnem minden nap kiment továbbá a dél-tiroli frontra: szemlézte, ellenőrizte az ottani erődítéseket és a parancsnokságokat.
Köztudomású, hogy a hadvezetés tervezésében mennyire fontosak a hírszerzés adatai. A világháború befejezése után, a caporettói katasztrófa okainak kivizsgálására felállított parlamenti vizsgálóbizottság szerint az olasz katonai hírszerzés a Caporetto előtti hetekben általában „kielégítő” teljesítményt nyújtott. Ma a történészek inkább úgy fogalmaznak, hogy a hírszerzés „nem állt a helyzet magaslatán”. Az olasz katonai hírszerzésnek már a világháború előtti időszakban is hosszú és izgalmas története volt ugyan, de különböző okok miatt sokkal kevésbé volt hatékony, mint a francia, a német, vagy az osztrák–magyar. A sokféle elnevezést viselő „információs szervezet” a Cadorna által 1915 tavaszán végrehajtott átszervezés után is széttagolt maradt. Hét szekcióra tagolódott, ebből három a dél-tiroli, másik három az isonzói fronttal kapcsolatos híreket gyűjtötte, egy pedig Svájcban működött. A szekciók tevékenységét az udinei főparancsnokságon a vezérkar egyik titkársága (Ufficio Informazioni del Comando Supremo) igyekezett koordinálni. A katonai hírszerzés rengeteg információt „termelt” ugyan (ügynökjelentések, az ellenséges csapatok közötti rádió- és telefonlehallgatásokból származó információk, a fogságba esett katonák kihallgatása során szerzett adatok, a dezertőrök információi, stb.), ezek többsége azonban nem volt megbízható, gyakran ellentmondtak egymásnak és rendszerint nagy késéssel érkezett a központba. Ráadásul többlépcsős kiértékelésük során, az olasz hadseregre jellemző bürokratikus mentalitás miatt, szinte használhatatlanná váltak a vezérkar számára. A berni szekció például 1917. szeptember utolsó heteiben még nem tudta megállapítani, hogy közelednek-e egyáltalán német csapatok az olasz front felé, azt meg még kevésbé, hogy a dél-tirolira vagy az isonzóira. A katonai hírszerzés működését átmenetileg megzavarta az 1917. szeptember elejei újabb átszervezés is, amikor Odoardo Marchetti ezredes került a szervezet élére, akinek irányítása alatt Caporetto után hatékonyabb lesz majd a katonai hírszerzés.
Odoardo Marchetti ezredes
(digilander.libero.it)
A katonai hírszerzés mellett több minisztériumnak és a kormánynak is volt hírszerző részlege, amelyek azonban csak esetleges kapcsolatban álltak a főparancsnoksággal. A Caporetto előtti hetekben például (1917. október 9-én) Orlando belügyminiszter egyik informátorára hivatkozva levélben megkérdezte Cadornától, hogy tud-e a 2. hadsereg ellen készülő osztrák–magyar támadásról. Azt a választ kapta (október 11-én), hogy vannak hasonló információi a vezérkarnak is, amiket osztrák hadifoglyoktól és dezertőröktől szereztek, nem kell azonban hitelt adni nekik, mert valószínű, hogy azok közé „az osztrák blöffök közé tartoznak, amelyekben ellenségeink oly nagy mesterek”. Cadorna hozzátette, hogy különben figyelmeztette a parancsnokokat a váratlan támadások elleni védekezésre. A válasz bizonyára megnyugtatta a belügyminisztert, mert a vezérkari főnök levelét egyszerűen betette a magánarchívumába.
Hogy mennyire általános volt Udinében az a hangulat, hogy a nagy csaták után viszonylagos nyugalom következik, az is mutatja, hogy a városban nyüzsgő újságírók is hasonlóképpen vélekedtek. A több lapot is tudósító Rino Alessi ezt írta a feleségének október 11-én: „Úgy vélem, hogy kizárt a nagyszabású osztrák támadás. Tavaszig legfeljebb itt-ott kisebb rajtaütések lesznek. Ha itt maradnék, ahol semmi, vagy csak kevésbé érdekes dolgok történnek, kínlódás lenne számomra […].” Alessi azt tervezte, hogy elutazik Spanyolországba.
Néhány nappal később (október 13.) a katonai hírszerzés először fogalmazott úgy az összegzésében, hogy „nagyon valószínű”, hogy „hamarosan” ellenséges támadás várható a Tolmein–Monte Santo szektorban. Cadorna azonban továbbra sem nyugtalankodott különösképpen, maradt a Villa Cameriniben, mert bizonyos volt abban, hogy a 2. hadsereg megfelelő erővel rendelkezik az esetleges osztrák–magyar támadás elhárítására. A vezérkar ezekben a napokban még nem tudott semmi bizonyosat a német csapatok jelenlétéről a Júliai-Alpok gerincvonala mögött.
Luigi Capello tábornok
(Wikipedia)
Capello tábornoknak, a 2. olasz hadsereg parancsnokának október 16-án kezdett megváltozni a véleménye a frontszakaszát fenyegető támadás valószínűségéről. Sürgős táviratot küldött Cadornának, hogy utolsó információi szerint még a hónap vége előtt támadni fognak a „németek”. A korabeli olasz szóhasználatban a „németek” nemcsak a mai, szó szoros értelmében vett németeket jelentette, hanem az osztrákokat, sőt a Monarchia többi nemzetiségét is. Nem tudjuk, hogy a tábornok honnan vette az értesüléseit, lehet, hogy ugyanabból a forrásból eredtek, ahonnan III. Viktor Emánuel király is merített, aki előző nap kérdés formájában figyelmeztette a vezérkari főnököt a veszélyre. Capello október 18-án összehívta az alárendeltségébe tartozó 2. hadsereg tábornokait – immár bizonyos volt abban, hogy a front túloldalán német csapatok is vannak –, s figyelmeztette őket: lehet, hogy az ellenség akár nagyméretű offenzívát indít.
Október 19-én Cadorna végre visszatért Udinébe. Részben azért, mert elromlott az idő, de a friss hírek is nyugtalanították. Hívatta Capello tábornokot, hogy részletes képet alkothasson a 2. hadseregről és frontszakaszáról. Végül is egyértelmű parancsot adott Capellónak, hogy a 2. hadsereg készüljön fel a védelemre. Tekintettel arra, hogy Cadorna parancsának végrehajtása több napot igényelt, a vezérkari főnök engedélyével elutazott Padovába (október 20.), súlyos veseelégtelenség betegségének kórházi gyógykezelésre. A 2. hadsereg irányítását de facto a helyettesére, Luca Montuori tábornokra hagyta.
1917. október 21-én, három nappal a caporettói offenzíva kezdete előtt, egy cseh tisztet és katonát, valamint két román tisztet hallgattak ki az udinei főparancsnokságon. A dezertőrök beszámoltak több német hadosztály jelenlétéről, elmondták, hogy a német és osztrák–magyar támadás hamarosan elindul, a magukkal hozott térképvázlatokon megmutatták ezredük támadási irányait. A dezertőrök vallomása szinte megrendítő hatást váltott ki a kihallgatókban, de csak részben tekintették hihetőnek. Mindenesetre rögtön továbbították az értesüléseket Cadornának, aki még mindig kételkedett, ugyanis a felderítő repülőgépek korábban nem jeleztek csapatmozgásokat, és az 1500-2500 méter magas hegyekkel körülvett Flitsch–Plezzo előtti és mögötti, mindössze 2-3 km széles Saga-völgy nem látszott alkalmasnak az áttörésre, egy nagy támadás kiindulópontjának pedig még kevésbé. A főparancsnokságra október 22-én visszarendelt Capello tábornok is osztotta Cadorna véleményét.
Október 22-én Cadorna kiment megszemlélni a román dezertőrök által a támadás irányaként megjelölt frontszakaszt, és majdnem mindent rendben levőnek talált. Észrevette azonban, hogy a tüzérség még nem kezdte meg a védelembe vonulást. Másnap meg is kérdezte Badogliót ennek okáról. A tábornok azzal védekezett, hogy az osztrák–magyar tüzérség még nem kezdte meg a távolságok fölmérését célzó „belövéseket” se.
Október 23-án Cadorna Cividale közelében megbeszélést tartott a 2. hadsereg legfontosabb parancsnokaival, visszarendelte Padovából, a kórházból Capellót is. A tanácskozás résztvevői arra a konklúzióra jutottak, hogy nem valószínű, hogy hamarosan elindul a támadás. Gatti ezredes följegyezte, hogy október 23-án este, a főparancsnokságon, a vacsoránál többször is szóba került ugyan az ellenséges offenzíva, főként azonban tréfálkozó formában, senki sem gondolta, hogy néhány óra múlva elkezdődhet.
A caporettói áttörés vázlata
(www.lagrandeguerra.net)
Caporetto környéke
(digilander.libero.it)
1917. október 23-ról 24-re virradó éjszaka két órakor (ez a 12. isonzói csata, más elnevezéssel a caporettói áttörés kezdőnapja) megszólaltak a német és osztrák–magyar ágyúk az Isonzónál. A két áttörési szakaszon (Caporetto alatt és fölött) természetesen sokkal erősebb volt az ágyútűz, hiszen ott addig sohasem látott sűrűségben sorakoztak az ütegek. Az első két órában vegyes (gáz- és hagyományos töltetekkel lőttek, majd kétórányi szünet után hagyományossal. A folyó felső szakaszán az eső, a hó és a sűrű köd miatt a magashegyek gerinceire és ormaira telepített olasz állásokból jóformán semmit sem lehetett látni. A tüzérségi tűznek mindössze 4–5 km-nyi széles szakaszra koncentrálása, és a szokásostól eltérő rövidsége azt a látszatott keltette a több kilométerrel hátrább levő parancsnokságokon, hogy az nem lehet egy nagy támadás kezdete. Így vélekedett Luigi Bongiovanni tábornok is, akinek a hadosztályát reggel megszemlélte a király. A tábornok telefonon megkérdezte Badogliót, aki megerősítette véleményében.
Az áttörést a németek által a keleti fronton kipróbált új taktika alapján vezették, amelynek fő elemei voltak: a meglepetés, a rövid, mindössze néhány órás, de rendkívül intenzív tüzérségi előkészítés, az áttörésnél a rohamosztagoknak nagyon kis szakaszra összpontosítása, az első vonal átszakítása után keskeny ékek formájában mély előrenyomulás, nem törődve azzal, hogy mi történik a mellettük levő és a hátramaradt frontszakaszokon. Október 24-én reggel, ahogy kivilágosodott, támadásba lendült a 14. hadsereg gyalogsága. Az áttörésben részt vett az akkor még csak 26 éves Erwin Rommel német százados is, egy württembergi hegyivadász rohamzászlóalj parancsnoka (a második világháborúban majd Németország marsallja). Rommel és katonái az olaszok megtévesztésére osztrák egyenruhát viseltek. A zászlóalj a hajnali ágyútűz által nyitott egyik résen át estére már tíz kilométerre volt az olasz vonalak mögött. A magaslati pontokon tartózkodó olasz egységek a völgyekben előrenyomuló németeket a ködben észre sem vették, vagy saját csapatuknak, egyes esetekben nagy számú hadifogolynak vélték. Estére egy német hadosztály elfoglalta az olasz frontvonal mögött 14 km-re fekvő Caporettót, más német és osztrák–magyar támadóegységek, az áttörés szélesebb sávjában több helyütt szintén az olasz védővonal mögé kerültek.
Angelo Gatti ezredes
(4.bp.blogspot.com)
Október 24-én napközben a vezérkar Udinében jóformán semmi biztosat nem tudott az aznap történtekről. Gatti ezredes este még moziba ment, majd 10 óra után – mint írja – „csupán kíváncsiságból” visszament a főparancsnokságra. „Az előcsarnokban égtek a villanyok. Ott volt Porro, a vezérkari főnök helyettese”, és sorolja Gatti a többi tiszt nevét is. Megkérdezte Melchiade Gabba alezredestől, Cadorna kabinetfőnökétől, hogy miként mennek a dolgok. „»Nem a legjobban«, válaszolta. Majd sorolta az aznap elesett falvak neveit. […] A Főnök visszavonult a szobájába, hogy döntést hozzon. A 45. és az 50. hadosztályról nincs hírünk, talán 20.000 hadifoglyot is vesztettünk. Az összes ágyú elveszett. Nézem a többiek arcát. […] Hallom, hogy olasz Sedanról beszélnek. A Főnök azt mondja, hogy mindenkinek vissza kellene vonulni a Tagliamentóig. Félelmetes és elképzelhetetlen. Az ég mintha világosodna. Reméljük, hogy holnap kisüt a nap, és visszaadja az olasz haderő nyugalmát. Álom ez?”
Annak bizonyult.
Október 25-én egyes csapatok ellentámadásokkal próbálták megállítani a német és az osztrák–magyar előretörést, kísérleteik azonban kudarcot vallottak. Gatti ezredes délelőtt már azt sugallta Cadornának, hogy a visszavonulásra kellene gondolni. Gondok mutatkoztak a magasabb egységek irányításánál is. Capello tábornok betegsége annyira súlyosbodott, hogy kórházba kellett vinni. Cadorna felismerve, hogy az áttörés következtében a 3. hadsereg is veszélybe kerül, átcsoportosításokat rendelt el.
Délelőtt a főparancsnokságon megjelent III. Viktor Emánuel király is, Gatti ezredes naplója szerint „sápadt, borotválatlan, az arca fáradt” volt. A szárnysegédje, Avogadro szerint, az éjszakát gondterhelten, többször éberen töltötte. Aznap mindössze egyetlen angol nyelven írt mondatot jegyzett be a naplójába: „What cause it all?” (Mi az oka mindennek?) – nyilván Caporettóra gondolva. Még aznap vonatra szállt, Rómába indult, mert – és újabb véletlen a Caporetto-történetben – 1917. október 25-én megbukott a kormány. Nem a caporettói áttörés miatt, hiszen arról a cenzúra miatt még nem is értesült az ország, hanem a háború gazdasági terhei miatt megnövekedett politikai és szociális feszültségek következtében. A következő napokban kormányválság is növelte a katonai válságot.
Október 26-án az áttörés szélesebb térségében összeomlott az arcvonal, elkezdődött a 2. olasz hadsereg felbomlása. A katonák fegyvereiket, felszerelésüket elhagyva menekültek a friuli síkság felé. A menekülés egyre inkább káosszá változott. A helyzet drámaiságát Cadorna csak az október 26. és 27. közötti éjszakán ismerte fel igazán, pontos képe azonban nem volt, mert még a főparancsnokság és a hadosztályparancsnokságok közötti telefonvonalak is megszakadtak. Annyi világos volt, hogy az Isonzó-frontot kettévágta a caporettói ék, amely mintegy 50 km szélesre tágult.
Német katonák Caporetto után
(www.storiainrete.com)
Október 27-én reggel Cadorna kiadta a Tagliamento mögé való visszavonulást elrendelő parancsot. Udinében a főparancsnokság is hozzálátott, hogy áttelepüljön 100 kilométerrel délebbre, Trevisóba. 9 órakor a főépület mögött égetni kezdték az irattár „nélkülözhető” dokumentumait, a tisztek a személyes holmijukat csomagolták. 10 óra 30-kor a főparancsnokságra érkezett Emanuele Filiberto, az aostai herceg, az alsó-isonzói front parancsnoka, akivel Cadorna megbeszélte a 3. hadsereg visszavonulását. 13 óra 30-kor megjelent a főparancsnokságon az udinei püspök, aki közölte, hogy a városban marad, nem hagyja magára a híveit. 14 órakor Montuori tábornok érkezett, aki a széthullott 2. hadsereg parancsnokának, Capello tábornoknak a helyébe lépett annak kórháza vonulása után. Katasztrofális híreket hozott: a katonák tömegesen eldobálják a fegyvereiket, azt hiszik, hogy vége a háborúnak.
Olasz hadifoglyok Udine főterén
(www.viaggioinfriuliveneziagiulia.it)
15 órakor a főparancsnokság épülete már üresen állt, a város hamarosan a német és az osztrák–magyar csapatok kezére került. Itt-ott kisebb-nagyobb lövöldözések voltak még a be- és visszavonuló katonák között. A visszavonulásnál utolsónak távozó carabinierik egyik szakasza például tüzet nyitott egy német autóra, amelynek nem akárki volt az utasa: Albert von Berrer tábornok, a 3. württembergi hadosztály parancsnoka. A carabinieriknek persze fogalmuk se volt, hogy a caporettói áttörés egyik illusztris főszereplőjével végeztek.
Osztrák–magyar csapatok bevonulása Görzbe
(1.bp.blogspot.com)
Az alsó-isonzói frontszakaszról, az előző két és fél évben oly sokat emlegetett városokból és falvakból, azok kiürítésével viszonylag szervezetten vonult vissza a 3. olasz hadsereg.
Október 27-én estefelé, a főparancsnokság napi hadijelentésének megfogalmazásakor Cadorna úgy döntött, hogy hozzákezd a Caporettónál történtek kimondásához. Az 1917. október 27-i hadijelentés tartalmának, s a körülötte kialakult bonyodalmaknak és következményeknek az ismertetése külön posztot igényel.